Walter István:
EXPOZÉ
Tudom nagyon jól, hogy minden szakmának meg van a szépsége.
Sok embert hallottam már dicsekedni a mesterségével kapcsolatban.
Szinte ugyanennyi embertől hallottam a másik ember szakmáját csepülni, lenézni.
Én magam a vasútra tettem fel mindem tervemet, minden célomat.
Talán azért, mert sok vasutas volt a környezetemben gyermekéveim alatt.
Elsősorban az anyám.
Mióta emlékszem, mindig a vasúton dolgozott.
Nagyon sokáig forgalmista volt.
Másodsorban, mivel anyám egyedül nevelt (az utánam sorakozó négy húgommal együtt),
a szegedi MÁV Nevelőintézetben helyezett el, ahol a társaim (árvák vagy félárvák), szintén vasutasok gyermekei voltak.
Nem csoda, hogy ilyen körülmények között azt a célt tűztem magam elé, hogy állomásfőnök leszek.
Miért nem mozdonyvezető, mint a társaim?
Mert úgy láttam, hogy az állomásfőnök mindenek felett áll. Mindenki tiszteli, megbecsüli.
A regényekben szereplő állomásfőnökök a falu vagy város előkelőségei közé tartoztak.
Azt sejtettem, hogy ezért tennem is kell valamit.
Legelőször is a 8 általános után az éppen akkor induló Vasútforgalmi Technikumban tanultam tovább Szegeden.
Az, hogy kitűzött célom nem lebegett állandóan a szemem előtt, azt eredményezte, hogy ezt az iskolát nem végeztem el.
Ez a pofon „észre térített”.
Csak azért is a vasúthoz jelentkeztem, ahol a 8 általánosommal elég alacsony beosztásban kezdtem felépíteni a célomhoz vezető utat.
Ennek köszönhettem, hogy lépcsőfokonként feljebb-feljebb jutva minden munkakört, minden apró szegletet megismertem, ami a vasúton található.
Emellett a célom elérése megkövetelte azt is, hogy tanuljak.
Nem csak leérettségiztem és letettem a vasúti szakvizsgákat, hanem még három diplomát is szereztem.
Így, amikor a célom küszöbéhez érkeztem, már teljesen fel voltam vértezve a nagy feladat ellátására.
De a küszöböt mégsem léptem át.
Már fogtam a kilincset a főnöki iroda ajtaján, amikor, úgy mond, megvilágosodtam.
Nem akartam főnök lenni.
Egyrészt azért, mert „senki nem lehet próféta a saját hazájában”, másrészt azért, mert rájöttem, hogy a rengeteg tapasztalat, ami a végrehajtó szolgálatnál rám ragadt, sokkal jobban értékesíthető, ha továbbadom azoknak a fiataloknak, akik a vasúton akarnak dolgozni.
Oktató lettem.
Ez engem teljesen kielégített.
Azt tapasztaltam, hogy alig van olyan szabály, előírás, utasítás a megtanulandók között, amivel ne találkoztam volna.
Ezeket a tapasztalatokat az oktatások során, az adott témával kapcsolatban, elmeséltem a hallgatóimnak. Minden témához tudtam kapcsolni egy-egy élményt, a tolatáshoz, váltóállításhoz, kocsi-felíráshoz, vágányút-beállításhoz, munkavédelemhez, biztosítóberendezéshez.
Nem állíthatom, hogy minden óra végén megtapsoltak, de észrevettem, hogy az összefüggéseket, szabályokat, a néha követhetetlen logikával kialakított szabályokat, a példákon keresztül könnyebben megértik és el tudják sajátítani.
Ezeket az apró történeteket, sztorikat írtam össze egy blogban.
Ezek között persze olyan is van, amit a tanulóknak nem mondtam el, de a vasutas kollégák tudják, hogy előfordulhatott és olvasva őket visszaemlékeznek szolgálati éveikre.
A „kommentezők” közül sokan érdeklődtek, hogy nem szándékozom-e könyv formájában közre adni ezeket a sztorikat.
Így jutottam arra az álláspontra, hogy megkíséreljem a történeteimet könyv formájában az érdeklődők elé tárni.
Mivel én rajzolni csak vasúti „Helyszínrajzot” tudok, megkértem az aranyos kis unokámat, hogy rajzoljon néhány képet a sztorijaimhoz.
Megtette. A képek az ő termékei.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése