Válaszlevél Gregor atyának (Pater Lucas emlékei - 8)

Kelt levelem anno Domini MCCCCCII, Nagyboldogasszony napján, dies XV mensibus Augusti pater Lucas által Krakkó városában.
Laudetur Jesus Christus!
Kedves testvérem az Úrban, Pater Gregorius!
Örömmel vettem kézhez az otthoni dolgokról írott leveledet. Az Úr kegyelme kísérje áldásos munkádat!
A kért könyveket beszereztem, és magam viszem el nemes Kálnoky Gergely uramnak, miután letelik itteni tartózkodásom ideje, és én is a magasztos tudományok doktora leszek. Vagy elküldöm valamely bizalmas emberrel.
Kedves testvérem az Úrban! Tudom, hogy kedvedet találod a nemes borok beszerzésében, szakszerű tárolásában és élvezetében. Láttam, midőn nálad időztem, hogy pincédben pókhálós korsók őrizték a legjobb óborokat és tölgyfa hordók a frissen szüretelteket. Jómagam nem élek ezekkel, nem szenvedi a természetem, és különben is ezen a vidékén Lengyel honnak igazi jó borok nem teremnek. A gazdagabb nemes urak és klerikus méltóságok Tokaj híres pincéiből hozatnak maguknak igazi jó bort. Amit a tavernákban árulnak hitvány vinkó.
Van azonban az értők által dicsért pálinkájuk, melyet ők wodka névvel illetnek, különféle erjesztett gabonákból készítik elég sok munkával. Háromszor tisztítják, párolják csöves hűtőedények segítségével, és a végén tiszta forrásvízzel, mit a hegyekből hoznak, hígítják ihatóvá és ízesítik némely gyümölcsökön érlelve. Megtöltöttem ebből számodra egy öblös butykost, s küldöm eme levelemmel együtt hű társam által, aki már végzet itteni studiumaival, kóstold meg ez újfajta italt. Itt régóta készítik, főzik, de hazánk táján még nem ismerik.
A jó borhoz jó étel illik, s te Gregor atya azt sem veted meg. Konyhádat dicsérik az étkek, melyektől roskadozik asztalod, ha vendég jön a házhoz. Nekem is volt részem benne valahányszor nálad időztem. Emlékezetesek maradtak számomra az almával, s gesztenyével töltött sült kappanok! Erre gondolva említem itteni étkeinket, mert bizony a krakkói diáknak kása a fő eledele. A rigmus is imígyen szól:
„Reggel, estve kása,
Diák táplálása.
Italod tiszta víz,
Bűnbe ez nem visz.
Sose kérj kölcsön,
Élj mindég bölcsön!”
Vízben főt kása napjában kétszer jár, de ha ünnepet ülünk, tehénhús levében főzik, s a húst is feladják utána. Ludaskása helyett legtöbbször likaskása a vacsora. Elmondom, mitől likas ez a kása? A szakátskönyvben is olvashatod, íme: „Főzd meg a köleskását vizben, sóban, szokás szerint, és mikor megfőtt, add fel a tálban, és a tál karéjára mind körül csináld ki, és hideg édes tejet önts a közepire. Sót, vajacskát is vethetsz, azokkal főzzed, mert noha kása, de ugyan jó ézű vajjal.”
Igen kedves étke ez a diákgyomornak!
Tudatlak továbbá, hogy ezen semester végén nagy examenek lesznek, melyek végeztével megkapom a juris canonici doctor megtisztelő címet, minekutána egy évig maradok az universitas falai között, hogy a szent tudományokra oktassam az ifjakat, akik ennek szentelték életüket. Ezért rendszeres járandóságot kapok, ami elegendő az itteni szerény élethez. Mégis várom a napot, hogy útra kelhessek, és újra hallhassam az égbe szálló pacsirta hangát szülőföldem határában!
Kérem a Fennvalót, hogy soraim jó egészségben találjanak!

Signed propriam manibus
Magister Licentiatus Pater Lucas

Újból az univerzitás falai között (Pater Lucas emlékeiből - 7)

Stúdiumaink második évének felénél tartottam, amikor elért hozzám a levél Gregor atya kezétől. Igen megörvendeztetett vele, nem csak azért, mert hírt adott az otthoni dolgokról, hanem mert Kálnoky uram adományát is közvetítette. Jól jött most a biztos napi koszt, mikor már jócskán megfogyatkozott az otthonról hozott tallérok száma.

A nagyúr kérésének szíves örömest igyekeztem eleget tenni, hiszen a jeles művek megszerzése maga is kedves foglalatosság, és megszerzésük után, azok olvasása külön alkalom a lélek épülésére. Nem volt szándékom elolvasásuk előtt elküldeni azokat. A híres constutiokat, a törvényfüzeteket megszereznem könnyebb volt, de Szent Tamás teológiai művét sehol sem találtam meg itt Krakkó városában. Kértem Antonius de Waradino nevű társamat, aki Bécsbe indult, hogy ott folytassa filozófiai stúdiumait, küldené el onnan a könyvet, ha talál megbízható küldöncöt. Mivel pénzt nem mertem a veszélyes utak, rablók, zsiványok miatt a kezére adni, nem sok reményem van kérésem teljesítése irányában. Sikerült ellenben megvásárolnom az összes magyarázatot, amelyeket a diákok leírtak tudós professzoraink előadásai nyomán. Tractatus néven emlegették ezeket, és véleményem szerint egy komolyan készülni óhajtó diáknak alkalmasb a szent tudományok megismerésére és elsajátítására, mint a sokszor nehezen érthető autentica.

Mozgalmas élet folyt azon az években, Krakkó városában. A diákok megtöltöttek minden szabad szállást, a tanulóházakat, fogadókat. A gazdagabbak jobb helyeket foglaltak el, de a szegények, a nincstelen diákok is találtak maguknak szállást a nációk saját szálláshelyein. Nekik már a beiratkozásnál elengedtek minden fizetséget, s később is ingyen lakhattak a bursákban. Beírták a könyvbe: pauper. Igaz, ezt igazolniuk kellett, de nem vették túl szigorúan. Aki otthonról, a plébánostól, vagy a földesúrtól hozott egy akármilyen igazolást, ami bizonyítja nincstelen státusát, jó volt ezenegy célra. Mi többiek tehetségünk szerint fizettünk. Én magam 8 garast fizettem az univerzitásnak és 4 dénárt a nációnak. István úrfi, aki velemmel együtt érkezett, és gazdag nemesember fia a rektornak 20 garast és a nemzetnek 5 garast. Ezekből a nemzetnek fizetett dénárokból és garasokból fizették a nincstelen diákok szállását, és vizsgadíját, mikor majd eljön annak az ideje.

A pauper diákok más kedvezményt is élveztek – a gyakorló délutánokra ingyenesen vette fel a magister a többiek közé. Nekem is volt öt diákom, bár még csak baccalaureatus címmel rendelkeztem, s közülük egyikük nem fizetett leckedíjat. Az a néhány dénár, amit a leckedíjakból összejött jól fogott a szűkösen csorgó otthoni segélyek mellett.

Vidám diákélet folyt az öreg város falai közt, a csapszékek környékén mindig hangos énekszó, duhaj vidámság uralkodott, különösen estefelé. Panaszkodtak is a polgárok eleget, de végül is nekik hozott hasznot mindez, s ha mégis az elöljáróságnál panasszal éltek, annak oka többnyire a meg nem fizetett tartozás volt.

Mint felszentelt pap nem vettem részt és nem is vehettem részt ezekben a nyilvános tivornyákban. Ezzel is kíméltem „pénzes ládámat”. Igaz, hogy szó sem lehetett ládáról, legfeljebb egy kis bőrtarisznyáról, de diáktársaim így mondták, és én ebben az egyben utánozom őket.

De félre téve a tréfát, bizony sokszor megkísértett a bor ördöge! A sarkon álló alacsony homlokú házban éjjel-nappal mérték a sovány, lengyel bort. A diákok szívesen látogatták a fogadót, mert olcsó pénzért adták pintjét, és felíratni is lehetett. A nemes urak mást ittak, volt elég jövedelmük, hogy magyar borokat tartsanak a pincéikben. Úgy mondták, Tokajból hozatták. Soha nem kóstoltam, milyen lehet, pedig sokszor magam előtt láttam csillogó aranyát, ahogy villan a kupa alján. Apage satanas!

Mégis, mégis megtört az ellenállásom, amikor Andreas hazámfia a köpenyege alatt, titokban behozott a szobánkba egy kulacsban úgy bő kétmesszelynyi bort. „Igyál ebből páter!” – biztatott – „Ha nem is tokaji, de jó magyar bor, most küldték otthonról.” „Andreas testvérem, tudod, nem iszom, meg ide nem is szabad bort behozni!” – tiltakoztam. „Pater, te ne tudnád, hogy a bor Isten ajándéka?”  A biztatás nem maradt eredménytelen, s derekasan nekiláttunk „Isten ajándékának”. Másnap aztán a boszorkányok sivalkodására ébredtem, minden bensőmet csavargatták, tekergették, míg csak meg nem szabadultam a fekete epétől is. Ittam a hideg vizet, dézsába dugtam fejem, s fetrengtem a földön. Andreas meg csak kacagott rajtam, s ajánlotta, igyam egy kupával a tegnapi borból, mert az majd meggyógyít. Ráztam a fejem, hogy nem kell, de a heves mozdulattól úgy elszédültem, mint egy kába birka. Letérdeltem a feszület elé, és hosszan imádkoztam bocsánatért, és fogadkoztam, hogy többet nem engedek a bor kísértésének. Ott nyomott el az álom, s csak késő délután eszméltem fel, mikor kezdtek gyülekezni az esti tanulásra a diáktársaim.

.. .Fogadalmamat, a borivást illetően híven betartottam…

Levél jött Gregor atyától (Páter Lucas emlékeiből - 6)

Kelt levelem pater Gregorius által anno Domini MCCCCCI, Urunk menybemenetele utáni vasárnap, hora diei duodecimi.

Kedves testvérem az Úrban, tisztelendő pater Lucas! Laudetur Jesus Christus!

Elutazásod előtt ígéretemet vetted, hogy ha időm engedi, néha tudassam veled, mi minden esett meg plébániámban, a faluban, s az egyház dolgaiban. Felkértél, kövessem a kolostori iskolába küldött zsenge korú gyermekek sorsát.

Tudatom veled, hogy Dénes gazda szerencsésen megérkezett, Isten segítségével, a tél beállta előtt. Talpraesett, ügyes gazdaember. Nem jött üres kézzel haza, hanem a fuvarozásért kapott dénárokkal vásárolt három ürüt. Ott bégettek a szekérben, amikor befordult az udvarára. Tudom, mert éppen családlátogatáson voltam a szomszéd portán, mivel haldoklott Ábris édesanyja. Feladtam neki az utolsó kenetet, s reggel meghúzattam neki a harangot. Azt, amelyiket jó urunk Kálnoky Gergely adományozott a plébániánknak. Áldja meg érte a Mindenható!

Dénes gazda számár más jó is származott a távoli vidéken tett utazásából, mivel a püspök úr magához hívatta, és alaposan kivallatta az utazásról – merre járt, kikkel találkozott, kinek milyen árut fuvarozott miután kegyedtől megvált. Meg lehetett elégedve püspök urunk a válaszokkal, mert az árenda bérét öt esztendőre elengedte neki.

Felkérésed okán tudatom veled, hogy miután eltávoztál Krakkó városába, nyolc temetésnél szolgáltam, volt tizenöt keresztelő és öt esküvő. A keresztelők közül három cito-citissime történt a gyermek életének első napján, mivel szülei nem akarták, hogy kereszteletlenül, pogányként haljon meg.

Érdeklődtem jövő-menő emberektől, pater Zacharias felől is. Derék fiatalember, jó munkát végez a hívek körében, plébániád nem sínyli meg távollétedet.

Meglátogattam a barátokat a klastromban. Az apát úr, Gaspar atya szívélyesen fogadott. Három gyermekünk van a rendházbeli testvérek kezére adva. Közülük korban Dénes fia a legkisebb, de a legtörekvőbb. Jó kedélyű gyermek és éneklésével sok kegyes órát szerez a barátoknak. A latin nyelv tanulása sem okoz neki nehézséget. Megáldotta őt a Szentlélek fogékony elmével.         

Tudatom veled még azt a továbbiakban, hogy kegyes urunk Kálnoky Gergely, akiről szólottam előbb a harang alkalmából, küldött számodra egy levelet, melyet Albert fogadósnak adnál által, miben egy esztendeig való élelmezésedről kíván gondoskodni. Adakozó kedvét áldja meg az Úr! Azt írja benne továbbá, hogy adjon át neked a fogadós húsz jó rajnai forintot, avagy tíz tallért, ami pénzből vásárolj Gergely uram számára könyveket az itt írottak szerint. Summa Theologiae, melyet szent életű doctor angelicus Thomas de Aquino írt AD MCCLXV legyen az egyik, valamint a Codex Iustinianus néven összegyűjtött constitutiok ama másik könyv, melyek megvásárlására kér. Imigyen viszonozhatod fáradtságoddal kegyes urunk bőkezűségét irányodba. Úgy látom, a nagyúr másodszülött fiát egyházi pályára szánja, s már itthon komoly studiumokra szorítja, hogyha eljön az ideje, valamilyen nagyhírű itáliai universitason szerezze meg a doctor phylosophiae et ecclesiae címet. Ezzel nyerhet a királyi kancellárián majdan magas hivatalt.

Ezeket akartam tudatni veled, testvérem az Úrban, tisztelendő pater Lucas.

Levelemet itt bevégzem, és Isten áldását kérem az Úr dicsőségére folytatott studiumodhoz.

Sit nomen Domini benedictum!

Útra keltünk (Páter Lucas emlékeiből - 5)

  István úr lóháton poroszkált mellettünk. Megtehette, gazdag nemes ember az apjaura, nagy földbirtok felett rendelkezik, s másodszülött fiát, Istvánt egyházi pályára szánta. Legyen literátus ember, aki kiismeri majd magát a sokféle csalafinta viszonyokban, s megvédi a családot. Az úrfi szolgát is vitt magával, aki itt kuporgott velünkkel együtt a kóber alatt. Négyen ültünk a ponyva árnyékában - rajtam kívül, még két tanulni vágyó ifjúember. Mindketten Vajda urunk familiárisai, s mint ilyenek a nagyúr bőkezűségének köszönhették a stúdiumuk nem túl bőséges anyagi fedezetét. A negyedik társunk a már említett szolga volt, egy mosolygós képű, vidám ifjúember, Simon nevezetű.

Engem magamat is a püspök úr tett útra, mondván, hogy ha évekkel ezelőtt ő hívott haza, most ő küld, hogy folytassam félbeszakított stúdiumaimat, és szerezzem meg a magister artium címet. A borostyánkoszorúm már megvolt.

  Égig érő hegyek zárták le napnyugat felé a látóhatárt. Délutánra már egészen közelinek tűntek.

„Itt álljunk meg!  Alkalmas hely az éjszakázásra itt a patakpart.” - szólt fuvarosunk, Dénes.

  Őt fogattuk meg az útra, miután a püspök úr kegyesen pecsétes passzust adott, hogy fuvarozhat a püspökség egész területén, s még a szomszédos területeken is. Szállíthat bármit, csak lőport, fegyvereket és sót nem. A fegyverzet, s lőpor ugyebár a katonák dolga, a só pedig a só-tiszteké.

  István úr is leszállt a nyeregből, és unottan figyelte ténykedésünket. Tüzet raktunk, hogy készítsük el a vacsorát, pokrócokat, meg birkabőröket terítettünk le a fűre a szekér mellett, lovainkat kipányváztuk. Egyszóval felkészültünk az éjszakai nyugalomra.

  Vidáman pattogott a tűz, s a bográcsban rotyogott a fokhagymás hús. A patak túlpartjáról két lovas közeledett és kurjongatva üdvözlek bennünket. Vajda uram fegyveresei voltak. Oda hívtuk őket a tűz mellé, s ők szíves örömest elfogadták a meghívást.  Beszélgetve vártuk, készüljön el az étel. Még István úrfi is lejjebb adott a gőgjéből, s oda ült közénk.

„Honnan jösztök, és hová mentek?” – kérdezte a fegyveresek közül az idősebb.

  Mondtuk, hogy egyelőre Várad utunk célja, és hogy majd onnan indulnánk tovább Krakkóba.

„Ne keljetek át a hágón magatokra. Rablók garázdálkodnak arrafelé.” – figyelmeztetett – „Várjátok meg, ameddig egy népesebb kereskedő karaván érkezik, s csatlakozzatok hozzá. Hamarosan érkezik is egy Nagyenyed felől.”

„Csak a hegyi rablók kedvét növelik a kereskedők! Köztük nagyobb veszélyben vagyunk!” – jegyeztem meg.

„Akkor tudd meg, hogy mi éppen azért vagyunk itt, hogy segítsünk nekik átkelni a hegyen!”

„Ketten?”

„Jön utánunk a csapat. Mi csak az előőrsök vagyunk. Azért küldtek előre, hogy tudjuk meg mi a rablók szándéka.”

„Fogjatok el egyet közülük.” – kotyogott közbe István úr szolgája, Simon.

„Nem olyan könnyű dolog az!”

„Ha István uram megengedi, én kitalálok valamit!”

  A gazdája egy ágdarabbal a tüzet piszkálgatta, s elvigyorodva bólintott.

„Nagy gazember vagy, te Simon! De nem bánom, csak ügyelj, nehogy a lónak baja essék!” 

„Akkor most pihenjünk, s reggelig kitalálom, mi legyen.”

  Valóban csavaros eszű emberke volt Simon. Másnap reggel hárman jókor reggel útra keltek a hágó felé, de hogy mit sütöttek ki, csak két nap múlva tudtuk meg. Mi többiek ideiglenes táborhelyünkön maradtunk, ott vártuk vissza Simont és a katonákat, s vártuk a kereskedők, vagy a fegyveres csapat érkezését.  Ez utóbbiak futottak be hamarabb - már várakozásunk másodnapján, az esti órákban.

„Hol vannak az emberim?” – kérdezte köszönés helyett a csapat hadnagya.

  Mondtuk, hogy milyen kalandra indultak. Szitkozódott, mikor ezt meghallotta.

„Mondtam, pedig, hogy semmi esztelenséget ne kövessenek el!” – mérgelődött.

„Ne nyugtalankodj!” – szólalt meg István úr váratlanul. - „Ismerem Simont. Tudja, mit tesz!”

  Elmondta a hadnagy unszolására, hogy csikó korától Simon nevelte, ápolta a lovát, s úgy összeszoktak, mintha egy családba tartóznának. Megtanított a csikónak, hogy akármerre kóboroljon is el a sípszóra vágtasson vissza hozzá. Ez jó is volt így, mert nem kellett állandóan ügyelni rá, de ha a szükség úgy hozta vissza lehetett hívni, bármilyen messzire is elcsámborgott.

  A katonák letáboroztak, s berendezkedtek, már ahogy ők szokták: sátort vertek, őröket állítottak, körbenyargalták a helyet.

  Valóban fölösleges volt a hadnagy aggodalma, mert másnap kora délelőtt visszaérkeztek kiküldött katonái, és hozták magukkal a megkötözött toprongyos, bocskoros martalócot is.  Elmondták, hogy minden rendben úgy történt, ahogy eltervezték. Este elrejtőztek a parti füzesben, s István úr betanított lovát szabadon engedték. Amikor pedig az ott settenkedő tolvaj felpattant a nyeregbe, hogy ellopja, s kicsit eltávolodott, Simon megfújta a sípját. Az eredmény az lett, hogy a ló nyerítve felágaskodott, megfordult és Simonhoz vágtázott. A többi már simán ment.

  A hadnagy kikötötte a foglyot egy fához, s próbálta szóra bírni. Eleinte nem sok sikerrel. Mikor, aztán azt mondta, hogy visszaviszik az erdőbe, megeredt a nyelve. Attól félt, s joggal, hogy társai nem bocsájtják meg neki a sikertelen lólopást. Elmondta, hol tanyáznak, mik a szokásaik, hogy támadnak a kereskedőkre. Minden kérdésre készségesen válaszol, mondta, csak vigyük magunkkal a hegyen túlra. Ott majd beáll egy gazdához cselédnek-szolgának, s többé közelébe se megy a martalócoknak. Hittük is, nem is…

  Két nap múlva megérkeztek a kereskedők is. Tíz szekér, teherhordó állatok, s ötvennél is több ember. Olyan nyüzsgés támadt a patakparton, mint nagyvásárkor. Letáboroztak, de türelmetlenek voltak, minél hamarabb tovább akartak menni.  Úgy határoztak, csak az éjszakát töltik a táborhelyen.

  Még este a hadnagy magához hívott tíz fiatalembert a karavánból, közük volt Simon is, és István úr is. A jobb kiállásukat kiválasztotta, és velük együtt tervet dolgoztak ki, hogy a rablók szokásos támadását miként lehetne legjobban kivédeni.  Minden férfi, aki a védekezésben részvett kapott egy acélfejű fokost, jó kemény kőrisfa nyéllel. Megbeszélték, ki hol halad a karaván két oldalán, hol foglalnak helyet a katonák.  Tudták a fogolytól, hogy azt a módszert használták a martalócok, hogy lövöldözéssel lekötik a fegyvereseket, s ezen idő alatt a többiek elrabolják a kereskedők áruit, az állatokat is beleértve.

„Maradjatok rejtve, ne mutatkozzatok!” – oktatta az embereket –„Ha megkezdődik a lövöldözés, nagyon figyeljetek, és ha a haramiák odamennek a karavánhoz, hagyjátok egész közel jönni őket. Ott védtelenek lesznek, mert csak a zsákmánnyal törődnek, s ahogy megragadnak valamit, sújtsatok le, csapjátok le őket. Ne féljetek a katonáim is ott lesznek mellettetek. Na, most gyerünk aludni, reggel pirkadatkor indulunk!”

  Még napvilágnál értük el a hágót, s haladtunk lassan, mivel az állatok nehezen bírták a meredek utat. A foglyunkat az egyik szekér saroglyájába ültettük, jól megkötözve, nehogy elszökjön. Át akartuk adni az első faluban az elöljárónak. Már jól bennjártunk a bércek között, de nyoma sem volt a támadásnak. Egyszerre az erdő árnyában puskalövés dörrent, s utána zűrzavaros kiabálás. A menet megállt, s a szekéren ülő megkötözött fogoly, mint egy zsák, feldőlt.

„Hadnagy úr, jöjjön ide!” – kiáltott az erdőből valaki.

  Mikor a hadnagy visszajött azzal a három katonájával, akik a karavánt kísérték a fák között, egy halott embert cipeltek magukkal. Három lándzsa hatolta át a testét.

„De hisz ez Beste Tamás, az egyik védő, akinek az este adott a hadnagy úr fokost!” – kiáltott fel Simon.

  Valóban a többiek is felismerték a halottban egyik társukat, aki a rablók kémje lehetett, akik azért nem támadtak, mert tudták, milyen komoly védelmet biztosítottak a katonák, s az önkéntesek. Az ő dolga volt az árulónak nyilvánított fogoly lelövése is, de az erdő homályában, csöndben osonó fegyveresek meglátták, amint egy rönkfára támasztott szakállas puskával célba veszi a szekeret.      Rárontottak, de elkéstek, mert a puska elsült, mielőtt odaértek volna. A támadókat meglátva felpattant, de a ráhajított lándzsák leterítették.

  A további utunk eseménytelen volt, pedig rövidesen leszállt az éjszaka is. Fáklyák fénye világította meg a továbbiakban az utat, s éjfél előtt elértük az első falut.

Páter Lucas emlékei - 4

Húsvét közeledtén

(Páter Lucas emlékei - 4)

Elmúlt a tél és lefolyt a hólé a déli oldalakról, de az észkos oldalakon a zord még tartotta magát. A szorgalmas falusi nép ellepte a földeket. Tudták, hogy ha idejében nem végzik el a munkát az éhkopp lesz részük!

Dénes is látástól vakulásig túrta a földet. Jól láttam, mikor a faluba érkeztem.

A nap kellemesen sütött, de a böjti szelek bizony kellemetlenek tudtak lenni, ha a vándor nem burkolózott jól bele a köpenyébe. Magam is így tettem, ahogy szaporáztam lépteimet a plébánia felé püspök uram üzenetével. Közben úgy irányítottam lépteimet, hogy Jusztina házát szemügyre vehessem.

A plébánián Gregor atya fogadott a szokásos szívélyességgel, s én örömmel fogadtam a kínált jóféle törkölyt.

„Hmm!” –mordultam fel elégedetten, s törültem meg a számat az itóka után.

„Most már értem, páter, miért mondják errefelé az emberek, hogy papra morgó!” – mosolyodott el Gregor atya.

„Ugye jól tudom, atyám, hogy Bécsben látogattad az universitast?” – kérdeztem miután elhelyezkedtünk az asztal mellett, bent a plébánia ebédlőjében.

„A püspök úr kegyes támogatását élvezhettem!” – válaszolt.

„És ott megismerkedtél a hét szabad művészet, a septem artes liberales tudományával?” – folytattam a beszélgetést, melyre készültem – „Többek között alaposan megismerted Boethius híres munkáját, a De musica címűt, ha ezt is jól tudom.”

„Sokat tudsz rólam, páter!”

„Érdeklődtem, mert biztos akartam lenni abban, hogy jó földbe hull majd az elvetendő mag.”

„Csak böjti elmélkedést vezetett hozzám, vagy mást is hoztál?”

„Tudod – folytattam meg sem hallva a kérdését -, az üde gyermekhangok mily kedvesek az Úr előtt? És azt is, hogy mily sokat segít a híveknek közelebb kerülni az Igéhez? Olyanok mintha az angyalok énekelnének! Hívj ide minden 6-10 éves gyermeket a faluból, fiúkat és lányokat. Kiválogatjuk a tiszta hangokat és énekeltetjük őket Isten dicsőségére!”

Vasárnap a mise után a plébános kihirdette a híveknek, hogy ebéd után küldjék el gyermekeiket a templomba szenténekeket tanulni.

Több mint harminc gyermek gyűlt össze, mind hat és tíz év között. Kiválogattunk közülük nyolc fiút és tíz kislányt, a legtisztább hangúakat. Jusztina fia is közöttük volt. Szépen csengő gyermekhanggal áldotta meg a Szentlélek, és elég erőssel is, hogy őt választhattuk előénekesnek.

Megkezdődött az énektanulás. Gregor atya jó tanítómesternek bizonyult – nem terhelte túl a tanítványait, de amit lehetett megtanított nekik. Öt éneket választottunk ki, de csak hármat tanultak meg rendesen. Ez is elegendőnek bizonyult. A gyermekek lelkesedésének ébren tartása végett apró ajándékokat osztott szét közöttük: kis, pergament lapocskákra rajzolt szentképet, almát, diót, sőt néha – ha jól teljesítettek – még egy-egy rézpénzt is. Az előénekesnek persze mindenből több jutott, de ezt a többiek természetesnek vették.

„Hogy hívnak? – kérdeztem Jusztina fiát, mikor láttam, hogy a kapott ajándékot a zsebeibe dugja ahelyett, hogy gyorsan megenné, mint a többiek.

„Dénes fia Lukács!” – válaszolta hangos szóval, s a név szíven ütött, hogy el kellett fordulnom a gyermektől nehogy észre vegye arcomon a lelki tusát.

„Jusztina, Jusztina találd meg békédet legalább te, mert az enyém még nem jött el!” –mondtam magamban.

„Miért nem eszed meg az almádat, Lukács?” – fordultam vissza gyermek felé, kissé megnyugodva.

„A kicsi testvéremnek viszem.” – nézett rám csillogó szemekkel.

Az adakozás öröme csillogott bennük.

„Szép a hangod és jól is énekelsz!” – folytattam a beszélgetést, gondolván, ennyit megtehetek nyugodt szívvel, hiszen nincsen abban semmi feltűnő, ha egy-egy gyereket megszólítok, máskor úgyis igyekszem távol maradni Jusztina fiától.

„Köszönöm, atyám!” – válaszolta jól nevelten, s én arrább léptem a többiek felé, váltsak velük is néhány kegyes szót.

Húsvét vasárnapján mutatkozott be a hívek előtt kicsiny kórusunk, s az anyák nem győzték törülgetni a meghatottságtól könnyező szemeiket, mikor meglátták, s meghallották gyermekeiket, amint kedves hangjuk megtölti szerény templomukat.

Lehullott a Jézus vére

Szent keresztfa tövére

Drágalátos szent testibű

Mélységes mély sebeibű

Angyalok szárnyának suhogását véltem hallani, ahogy ott térdepeltem a Szent Szűz oltárképe előtt.

„Láttam az énekeskönyvedet mutogattad a gyermekeknek. Talán valamelyiket érdekli a betűk világa?” – figyeltem fel Gregor atyára, aki lelkesen magyarázott a köréje gyűlt három gyereknek.

Elgondolkozva néztem a jelenetet. Majd közelebb léptem hozzájuk, s láttam, Lukács is köztük van. Hagytam őket a könyvet nézegetni – újabb éneket kerestek a következő vasárnapi miséhez.

Letelt az időm, s készülődtem visszatérni a püspökségre, folytatni ottani munkámat.

„Mit mondjak a püspök úrnak, ha holnap visszamegyek?” – Kérdeztem Gregor atyát.

„Mondd, hogy akit a figyelmembe ajánlott általad, megfelel a várakozásnak, és ősztől mehet a kolostor iskolájába.” – válaszolta, s szavaitól könnyebb lett a szívem.

A nyár hamar véget ért sok munkával, törődéssel a paraszt emberek számára, s ami számunkra is, akik a kancelláriák dohos szobáiban forgatták a régi fóliánsokat, s az újabb leveleket, egyházi és világi iratokat. Dénes számára is úgy láttam, hasznos volt az évnek ezen része, hiszen ahogy a püspök úr elengedte neki a robotot, több időt tudott saját dolgaira fordítani, még fuvart is vállalhatott saját hasznára, aminek meglett az eredménye: egy jó fejős tehénnel gyarapodott a jószág.

A plébános, Gregor atya magához hívatta Dénest, és megmondta neki, engedje Lukácsot ősztől a kolostori atyákhoz, neveljék ők tovább Istennek tetsző módon, mert élénk szellemmel áldotta meg őt a Szentlélek.

„Legyen meg az Úr akarata!” – válaszolta Dénes, bár nem volt könnyű lemondani egy segítő kézről a családban.

Nekem ellenben remény töltötte el a lelkemet, és imára kulcsolt kézzel adtam hálát a Mindenhatónak, hogy eddig juthattam a rám hárult kötelesség teljesítésében. Nyugodt szívvel indulhattam vissza püspök uramhoz, akinél szolgálatba álltam, miután hathónapos kolostori magányom után visszatértem a mindennapokhoz. Plébániám javadalma biztosított annyi jövedelmet, hogy elvállalhattam ezt a secretariusi hivatalt. A fiatal Zacharias atya, akit nem rég szenteltek pappá, örömmel elvállalta helyettem a szolgálatot a hívek körében, megfelelő javadalmazás ellenében.

Ez a secretariusi munka sokrétű hivatali feladattal jár, de mind e mellett alkalmam nyílott a rám bízott gyermek sorsának jobbrafordulását irányítanom, ügyelve nehogy a hirtelen jövő változások rossz irányba térítsék lelki fejlődését. Ne kapjon semmit könnyen, hanem küzdjön meg a maga módján minden lépésért.