Roxán

A dalköltő Pandur Pálról szeretnétek valamit hallani? – kezdte Gyárfás a történetet, miután kényelmesen elhelyezkedett a kanapé sarkánál. Egy tányér aprósüteményt tettek a keze ügyébe és egy pohár ásványvizet. Mesélés közben szeretett valamit majszolni.

Családi hagyomány őrzi emlékét – folytatta.

Nagyszüleim házával szemben, az Úri utca sarkán, a dohánytőzsde mellett volt az a földszintes ház, ahol Pandur Pál szívszerelme lakott, Roxán. A szőke, szende Juliskák ellentéte volt, a villogó fekete szemű, barna lány. Ő gyújtotta lángra a költő lelkét, és az ő fülébe súgta először dalait, mielőtt bemutatta volna ámuló közösségének a Royalban. Divatos dalszerzőként tartották számon Pandur Pált, aki huszárkapitányként szolgált a 2. honvéd huszárezrednél. Dalai a zenés kávéház közönsége révén kikerültek az utcára, s mindegyre felhangzottak a parti sétányokon éppen úgy, mint a külvárosi sikátorokban.

Ha kapatosan érkezett a házhoz, Roxán nem engedte be, kiüzent, hogy beteg, fáj a feje. A költőt azonban ez az üzenet legtöbbször felbőszíttette, s csúnya szavakat kiabálva verte a kaput, mintha a kapu tehetett volna róla. Nagyapám ilyenkor kiment hozzá, s kemény kézzel megragadva elvonszolta a közeli konflis állomásra, felrakta a legelsőre és pénzt adva a konflisnak, haza fuvaroztatta. Másnap aztán kijózanodva, szégyenkezve jött a fuvardíjat megadni, s utána Roxántól is bocsánatot kérni.

Mikor a huszárkapitányt áthelyezték Debrecenbe, Roxán utána ment. Viharos szerelmüknek a háborús történések vetettek véget, a költő kapitányt elsodorták az események. Nem sokkal ezután a szép hölgy férjhez ment egy idősecske bankárhoz. Néhány botrányoktól visszhangos év után Roxán Lipótmezőn kötött ki, s rövidesen elhunyt. A morbus gallicus vitte el.

A szülői ház teljes egészében testvéröccsére, Máriuszra maradt. A már kissé megkopott épületet szépen felújítatta – a kapu feletti Velencét ábrázoló freskót is restauráltatta, s a föléje nyúló ereszt egy toldalékkal láttatta el, hogy védje a képet az időjárás viszontagságaitól.

 Máriusz is, mint minden jobb család sarja, elvégezte a jogakadémiát, de nem praktizált ügyvédként, mint édesapja, hanem a Városnál helyezkedett el, majd miután letette az ügyészi vizsgát, kinevezték városi főügyésznek. Csak ezután nősült, elmúlván már negyven. Elsőszülött leányát húga emlékére Roxán névre keresztelte.

Földrajz tanár és amatőr csillagász.

A városban nem messze az utcánktól állt a Katolikus Fiúiskola és Gimnázium sok neves, híres-hírhedt tanárral. – folytatta Gyárfás az emlékezést viharos ifjúságára.

Igazgatója paptanár létére vegyes tanári kart állított össze világiakból és papokból. Egyedüli követelménye a szaktárgy iránti elkötelezettség és magas szintű ismerete. Ily módon sok különleges, excentrikus ember gyűlt össze. Itt van például a számtan tanár, aki matematika helyett etikát ad le az órákon, nem is lett egyik diákjából sem egy Bolyai! Az irodalom tanár - maga is költő - Arany János Toldiját kedveli, szavaló kórust is tanított be a műből, s minden egyes tanulónak legalább húsz versszakot meg kellett tanulnia. „Ne tiltakozz, én az egészet könyv nélkül tudom!” – mondta, ha valamelyik diák zúgolódott a nehéz verstanulás miatt. Petőfi János Vitézét ellenben nem szerette, pogány alkotásnak tartotta. Ott volt továbbá a vívóterem, ahol megtanulhattak a diákok a karddal és a tőrrel bánni. Egy leszerelt testőr kapitány volt a vívómester. Harsogó hangja jól kihallatszott az utcára, hiszen a teremnek utcára néző rácsos ablakai voltak, és nem mindig tartották csukva. Nem hagyhatom ki a felsorolásból a földrajz tanárt, Szantiágó János urat sem. Furcsa szokása volt, hogy esténkén, kiballagott a dombtetőre a városon kívül, hóna alatt nagy vászontokkal, mint valami fegyverrel. Nem puska, vagy ilyesmi volt azonban a tokban, hanem csillagvizsgáló látcső, lévén a tanár úr szenvedélyes csillagász. Derűs estéken, éjszakákon a csillagos eget fürkészte, s a csillagok fényébe merült el szenvedélyesen. Borult égbolt esetén pedig ugyan ilyen szenvedéllyel merült el a szép Roxán (a második) fekete szemeiben. Mit látott bennük, mit nem, ma már nem lehet tudni, de a féltékenység ördöge hatalmába kerítette. Elöntötte a vörös köd az agyát, állítólagos spanyol vére fölforrt, s az iskola fegyvertárából elragadott egy díszes nyelű, régi tőrt. Így felfegyverkezve rontott be a nyugalmazott főügyész házába.

- Dezdemóna, meghalsz! – kiáltotta a mórnak gondolván magát és szíven szúra hűtlennek hitt kedvesét.

A teátrális, de véresen komoly jelenet után körültekintett, de nem harsant fel a nézők tapsa, nem hullt le a függöny, hanem megjelent kék rendőr. Kattant a bilincs!

A tárgyaláson a nemrég kinevezett, fiatal ügyész a legmagasabb, kiróható büntetést kérte a vádlottra – életfogytiglani fegyházat. Ebbe az is belejátszott, hogy ügyész kollégájának leánya volt az áldozat.

Giatrosz Agrotikosz: Cynara szépségem

Mindannyian jól ismeritek Zeusz telhetetlen természetét, különösen, ha földi szép lányokról, asszonyokról van szó. Nem is vesztegetek erre több szót, csak annyit mondok, hogy százra is tehető azoknak a száma, akik tőle származtatják magukat. Asszonyainak száma is ennyi, ha közéjük számítjuk Olümposz szépeit is. Így ne is csodálkozzatok, hogy megakadt a szeme a szépséges hajadonon, aki szüleivel Kynara szigetén élt. Halászok lakták a szigetet, mint a többit is az Égei-tengeren, szorgalmas emberek, akik hajnalok hajnalán kieveztek bárkáikkal a nyílt vízre, s csak akkor tértek, haza, mikor már kezdett a nap lehaladni, amikor Apollón tüzes szekere a nyugati látóhatárhoz közeledett.

   Cynara, a halászok vezetőjének leánya egész nap a parti sziklán ülve várta édesapja, s a többi halász visszatértét. Mindig a legelső bárkában ült az epikafelisz*, a vezető, de nem kötött ki, hanem a kikötőtől oldalt lehorgonyzott – így várta a sorra beérkezőket. Mikor az utolsó is megjött, akkor kötött ki és lépet partra. Cynara örömmel és illő tisztelettel köszöntötte.

- Örömmel köszöntelek, atyám! Köszönöm Poszeidón istennek, hogy elsimította a hullámokat hajód orra előtt, és köszöntöm Glaukosz* tengeristent, amiért a halrajok helyét tudatta veletek, s így bőséges zsákmánnyal térhettek haza.

   Poszeidón napról napra ott látta a sziklán várakozni Cynarát, akár a fújt a szél és esett az eső, vagy perzselt a nap. Látta feslő bimbó korában és látta kinyílott pompás virágként is. Történt, hogy az istenek atyja, az ég és villámok ura, Zeusz meglátogatta testvérét, a szigonyos Poszeidónt, s megpillantotta a sziklán hűségesen várakozó lányt.

- Ki ez a virágszál, itt birodalmad határán? – kérdezte vendéglátóját.

- Az ekifapelisz leánya. Itt ül naphosszat a sziklán, s lesi a hullámokat, várja vissza a halászokat.

- Van már választottja?

- Tudnék róla, ha lenne. Glaukosz fiamnak is felkeltette a figyelmét, de hiába tereli a hálójukba a halakat, a lány nem fogékony az ajándékra.

   A folytatást biztosan tudjátok, Zeusz nem késlekedett, s egy deli ifjú képében odament a lányhoz, akit elbűvölt mézes szavakkal és sugárzó férfiasságával. Egymás szemébe mélyedve együtt élték át az egymásra találás örömét, amihez bőségesen hozzájárult a pajzán Érosz mesterkedése is.

- Cynara szépségem! – szólott a szerelemtől megittasult Zeusz – Azt akarom, mindig légy a közelembe. Felviszlek a halhatatlanok közzé, istennő leszel te is!

   Cynara nagyon örült ennek az isteni ajándéknak, s boldogan elfoglalta helyét a halhatatlanok között. Héra, Zeusz felesége azonban nem nézte jó szemmel vetélytársnője jelenlétét. Az isten, hogy elaltassa neje gyanakvását, sokszor magára hagyta szép kedvesét és belemerült trónusán ülve az istenek ügyes-bajos dolgainak intézésébe, a panaszok meghallgatásába, a viszályok lecsendesítésébe, vagy a felhőket rázta, s villámait hajigálta a földre félelmet keltve az engedetlen halandókban. A lány ezért sokat volt egyedül és egy idő múlva elfogta a vágy szülőhazája, a kies tengerpart, az este zsákmánnyal hazatérő halászok, s szülei iránt. Annyira vágyódott szeretteit viszontlátni, hogy egészen betege lett – nem kívánt se enni, se inni, még az istenek eledele, az ambrózia sem ízlett már neki. Végül gondolt egyet, s leszállt az istenek hegyéről meglátogatni a szüleit. Miután üdvözölte őket, és kicsi idő töltött körükben, észrevétlenül visszament az Olimposzra, de Hermész, az istenek követe, a hírhozó meglátta és elárulta isteni atyjának, a villámok és mennydörgés urának, Zeusznak.

- Csalódtam benned! – támadt a lányra Zeusz – Nem viselkedsz istennő módjára, hanem olyan tettekre ragadod magad, mint egy hitvány földi halandó! Mint egy földi asszony! Tűnj el a szemem elől! - és ezzel letaszította szegényt az Olümposzról.

   Amint földet ért, szétszóródott testrészei szúrós növénnyé változtak, melyeknek a levelei úgy lebegnek, inognak a szélben, mint Zeusz állhatatlan szerelmei, és a bimbója közepén, a bimbó szívében olthatatlan szerelem él az elérhetetlen kedves iránt.

 Ez a növény az articsóka. (Botanikai neve: Cynara scolymus)

-.-

* epikafelisz – pontosabban: epikafelisz tón alieón – a halász csoport vezetője.

* Glaukosz – tengeristen, Poszeidón fia, a hajósok és halászok (és a búvárok) oltalmazója.