No, akkor kacagj egy kicsit, lám!

Jó néven vettem a vidámságra való biztatást, pedig nem volt igazán jókedvem. Nem jött, hogy kacagjam. Éppen most mondták meg a társaim, hogy mehetünk zabot hegyezni, mert nincs több munka az építkezésnél. Szünetet tartanak, mert elfogyott a pénz. Lógó orral bandukoltunk a szállásunkra vissza.

- Ne eresszétek már úgy búnak fejeteket! – szólott Jani, a csoportvezető.

Közülünk való ember volt ez a csoportvezető Jani is – ő is velünkkel együtt munkanélküli lett egy perc alatt.

- Mondom, egyet se búsuljatok! Ábel is azt üzeni onnan messziről, hogy: No, akkor kacagj egy kicsit, lám!*

El is kacagtuk magunkat ezekre a szavakra, hiszen Ábel itt él bennünk, s jó szárnyas szavaira gondolni. S nem is volt egészen hiábavaló a vidámságunk, mert megpillantottuk Piroska húgomat éppen egy üzletből kilépni. Ő is meglátott minket, s mindjárt támadott.

- Mit kerestek ti munkaidőben az utcán? Hova mentek ilyen vígan?

- Vígan megyünk tönkre! – vette át szót Jani a mátka jogán.

- Te is itt vagy, Mátéfi János?

- Látod.

- Zsiga! – fordult felém – Mondd már, mi van?

Nem kérettem magam, s elmagyaráztam, hogyan jártunk az építkezésnél, ahova dolgozni hívtak, de szélnek eresztettek.

- Ember, nézz szét magad körül! – horkantott fel kedves húgom. – Látod ott a ház falán azt a táblát?

- Románul van – nyögte Jani.

- Rakodó munkásokat keresnek a teherpályaudvarra – olvasta Pirók.

Így szólítottuk Piroska húgomat, nem csak a név hangzása mián, hanem mert neki is erős, hegyes, csípős csőre van, amint az eddigiekből is kiderült.

- Jelentkezés az állomáson – fordítottam a hirdetés szövegét -, egész nap, fizetés órabérben.

- Gyerünk! – rikoltotta Jani.

Velünk jött a húgom, Pirók is, lássa, mire megyünk. Megláthatta, de ott már nem volt vidám kedvünk. Azonmód felvettek, ahogy jelentkeztünk pedig már vége felé járt a nap, s küldtek is mindjárt ki a vagonokhoz.

- Látom, már nem telik a mai nap hiába – biztatott hugám. – a kocsmát aztán kerüljétek el, még ha pénzt is láttok! A szálláson vacsorával várlak. Láttátok, már be is vásároltam.

Igazat szólott, mert mire az erőnkből kifogytunk volna, végeztünk a kirótt munkával. Pénzünket megkaptunk, s indulhattunk pihenni. A kocsma nem járt az eszünkben, nem csak a fáradság mián, hanem mert késő volt az idő, záróra körüli. Pirók szavai is megjárták az eszünket, s nem kívántunk vele utólag perlekedni.

Nem volt könnyű az a rakodómunka az állomáson, de egyelőre más nem adódott.

- Pirók, én téged olyan okos lánynak tartalak …

- Mit akarsz, Jani? Nem vagyunk magunkra!

- Hallgass meg, asszony!

- Na, most meg asszony lettem. Kezdjed előröl!

- Azt mondom, de nem csak neked, hogy mi itt biza keményen dolgozunk a pénzünkért.

- Ingyen akarsz megélni? – kérdeztem gúnyolódva.

- Mondhatom, amit akarok mondani? – mérgelődött fel Jani.

- Hallám, ebből mi sül ki? – jött meg a hangja Gerőnek is, aki pallér létére kevés szavú ember volt.

- Nálunk is építkeznek az emberek, nem csak itt a városban.

- Te beszéltél valakivel?

- Kicsi Béressel találkoztam, kőműveseket keres.

-  Ezt akartad nekem mondani? – értette meg Pirók a Jani szavait.

- Hááát…

- Most már mondd el rendesen, mi van!

- Mondom, találkoztam Kicsi Béressel, s kellene neki egy kőműves brigád, mert felvállalta a kultúrházunk bővítését. Holnap eljön ide megbeszélni, vállaljuk-e?

- Vállaljuk?

- Ezt akartam Pirókkal és veletek megbeszélni.

- Jó hír!

- Jó biza, mert Pirók tudja, hogy kell bánni Kicsi Béressel.

- Most már én is azt mondom: No, akkor kacagj egy kicsit, lám!

-.-

 *(Tamási Áron: Ábel az országban)

Gerő és a ház

   Gerő kissé gátlásos gyerek volt, s később is egyetemista korában irigykedve tekintett jó svádájú kollégáira. A labdajátékokat sem szerette több dioptriás szemüvege miatt, ellenben a matematikában, s a többi reáltárgyakban otthon volt. Festeni szeretett volna, de hiányzott hozzá a kézügyessége, hogy finoman fogalmazzak. Ezért fordult a figyelme a fényképezés felé. Ebben aztán kiteljesedett, sikerült a gátlásaitól is megszabadulnia.  Az alapokat hamar megtanulta, s kiegészítette sajátos látásmóddal, így néhány sikert is elkönyvelhetett magának ezen a téren. Lévén, hogy kirándulni szeretett, fotótémái is a természethez igazodtak. Fényképezett fákat, tájat, erdőt, folyót, patakot, állatokat, néha még embereket is, de azok közül inkább az erdőt járókat. Képei sokszor olyan különösen mutatták meg a témáit, mintha mindjárt megelevenednének.

Legkedvesebb képe, mely a megyei tárlaton is helyet kapott, egy házat ábrázolt nagy lombos fák árnyékában. A lombok jótékonyan enyhítették az épület szögleteit és merev vonalait. A kiállító teremben egy oszlop mellett kapott helyet. Gerő az oszlop mögé húzódva leste a „műértő közönség” megnyilvánulását.

- Nézd ezt a képet, Lajos! – hallotta egyik látogató hangját. – Egész különös hangulata van. Mintha a nyitott ablakon beleshetnénk az ott lakók életébe.

- Gyere már, Lujza, még sok megnézni való kép van a falakra kirakva!

Gerőt elgondolkoztatták a hallottak. Eszébe idézte a körülményeket, amikor a képet fényképezte. Az erdőszélen bóklászva talált rá a házra. Megragadta a hely hangulata, bár nem értette miért.  Előkapta gépet, rászerelt az állványra, aztán ahogy a nyitott ablakot meglátta, gondolta, jobb lesz engedélyt kérni a házban lakóktól, nehogy később gubanc legyen.  Bekopogott és belépett. Bent a olyan kép tárult elé, mint egy színpadi jelenet. Az előtérben egy asztal ált mögötte fiatal lány ételt készített a kályhánál, jobbra a szoba mélyéből egy középkorú asszony figyelte. Gerő megbűvölten nézte a jelenetet, majd összeszedte magát, hogy engedélyt kérjen a fényképezéshez.

Nemcsak hogy megkapta az engedélyt, de meg is kínálták az éppen elkészült pörkölttel.

- Csak egy darab húst teszek a tányérra – szólt a lány tányért, és evőeszközöket téve az asztalra -, s ha ízlik, adok egy rendes adagot.

Gerő nem kérette magát, ketté vágta  a húsdarabot és megette.

- Igazán ízletes - dicsérte.

A lány elvette a tányért és bőséges adagot mert bele, odatolta a férfi elé s egy jó karéj friss, puha kenyeret rakott mellé.

- Nézem, milyen ügyesen vágja falatokra a húst! – jegyezte meg a lány anyja.

- Azért csinálom így, hogy a rostokat keresztbe vágjam. Ettől lesz puhább és ízletesebb a falat.

- Ízlik? – kérdezte a lány.

- Nagyon! – lelkendezett Gerő, s a tányért még kitörölte egy darab kenyérrel.

- Egészségére!

- Köszönöm, s mivel tartozom a finom ebédért?

- Isten ments, hogy mi ezért pénz kérjünk! Nem tartunk fent kifőzdét. Ez volt az első étel, amit önállóan főztem anya beleszólása nélkül.

- Gratulálok! Kegyed már kész szakácsnő. És még egyszer köszönöm, de megyek dolgomra, vár a masina!

Arra riadt fel az elmélázásból, hogy hangoskodó tumultus gyűlt a képe köré.

- Mondom, hogy van valaki szobában! - jelentette ki valaki.

- Gyere ide középre, mellém és nézz mereven a nyitott ablak sötét foltjára.

- Nézzek farkasszemet az ablakkal?

- Igen, igen! Látod már? Mozog valami a szobában.

- Igaaaz! – kiáltotta a megszólított izgatottan. – Alakok mozognak ott bent! Jaj, de izgalmas!

Nem folytathatta, mert a képhez rohant egy felhevült alak, és standa pityere letépte a falról „boszorkányság, boszorkányság” szavakat kiáltva.

Az emberek rántottak, de sikerült eliszkolnia, mielőtt meglincselték volna.  Pillanatokon belül jött a teremőr és a galéria tulajdonosa, de a támadó eltűnt. felszedték a földről a kép maradványait, de teljesen használhatatlan lett.

- Hozok holnap egy másolatot – nyugtatta a kedélyeket Gerő.

Azonban ez már nem váltotta ki azt a hatást, mint az eredeti. Amikor lejárt a kiállítás és leszedték a képeket, Gerő egy mappába tette az övét és elballagott, hogy ígéretéhez híven adja át a ház lakónak, de hiába zörgetett, nem nyitottak ajtót. Körbejárta a házat, zörgetett az ablakon is, de semmi eredménye nem volt. Átment a szomszédhoz, aki éppen a kertjébe tett vett.

- A szomszédéket keresem – szólott, miután udvariasan köszönt.

- Keresheti, mert tavaly óta üresen áll a ház.

Gerő csak rázta a fejét és nem értett semmit, majd dolgavégezetlenül hazament. 

Mi sem értettük, mikor elmesélte!

Ülök a képernyő előtt

Kedves unokaöcsémmel ülök a képernyő előtt, és türelmetlenül váltogatom a csatornákat – valamilyen elfogadható, jobb minőségű műsort kerestem volna. De csak horror, gyilkosság, ízléstelenség, durva erőszak, politika, s más igénytelenségek jelentek meg.

- Zárd el, mesélek én neked valamit, ami lehet nem vidám, de mégis más és igaz.

- Jó! – egyeztem bele, s kikapcsoltam a készüléket, ő pedig rákezdett:

Tudod, engem anyám úgy nevelt, hogy ne menjek el a szenvedés mellett érzéketlenül. Ha szomszédasszonynak kifogyott a cukra, édesanyám már küldött is, vigyek neki egy csuporral. Olyan fél liter körüli, fületlen, mázas csupor volt a konyhában a stelázsin, s abban tartottuk a cukrot. Cukortartó? Ugyan, jó, hogy volt cukor! Máskor három tojással, vagy fél kiló kenyérrel küldött át valamelyik szomszédhoz.  Arra nem emlékszem, hogy valaha is visszahozták volna. Igaz, egyszer letörött a lépcsőfeljáró korhadt korlátja, s amikor ezt megtudták, átjött három szomszéd bácsi, anélkül, hogy édesapánk egy szóval is hívta volna őket. Hoztak magukkal szerszámokat, deszkát, lécet és gyorsan megjavították a korlátot. Anyuka nagyon örült, mert félt, hogy a kicsik lesnek a lépcsőről a hitvány korlát miatt. Apuka pedig kihozott egy kisüveg háziszőttes pálinkát, s megkínálta a segítőkész szomszédokat. Köszönték, s már mentek is. Se fizetséget, se semmi egyebet nem vártak el, sőt még ők köszönték a pálinkát!

- Hogy törött le a korlát? – kérdeztem.

- Az öcsém volt abban a ludas. Jött haza az óvodából, s egy ott tanult mondókát szajkózott: „kicsi nekem ez a ház, kirúgom az oldalát!” De nem a ház oldalát rúgta ki, hanem a korhadt korlátot, hogy alig tudtam elkapni.

Ezek a háború utáni évek voltak. Városszerte sok hadirokkanttal lehetett találkozni: félkarú, féllábú emberekkel.  Vége volt a napomnak, ha ilyeneket láttam. Sírtam egész álló nap, hogy anyám alig bírt belém lelket verni. Elgondoltam, milyen szenvedés lehet számukra, ha a lógó kabátujjra tekintenek, vagy párnélküli cipőjükre. Egyik nap éppen a kapu előtt tétlenkedtem, amikor észrevettem a házunkkal szemben, a parki padon egy félkarú embert üldögélni. Odamentem hozzá, s kértem még maradjon kicsit, csak amíg beszaladok és hozok neki valamit.

- Mit keresel, kislányom?- kérdezte édesanyám, látva, hogy valami után kutatok.

Mondtam neki, hogy kint van egy félkarú ember és akarok neki vinni valamit. Az egész lakást levittem volna szívesen, csak enyhítsem a nyomorúságát.

- Vigyél neki egy szelet kenyeret. Most hoztam tíz perce a péktől.

Lenyestem egy nagy szeletet, s kiszaladtam vele a félkarúhoz. Még ott ült a padon – süttette magát a nappal. Odavittem neki a kenyeret. Köszönte, s egy önkéntelen mozdulatot tett a kezével, mintha meg akarna simogatni, de ott volt a kenyér a kezében.

- Jó gyerek vagy. Áldjon meg a Szűzanya! – mondta.

Megfordultam és elfutottam. Nem vagyok én jó gyerek! Mi az, hogy jó gyerek? Én csak nagyon megsajnáltam, hogy könny szökött a szemembe, mikor láttam, amint a megmaradt bal kezével elveszi a kenyeret.

Másnap nem láttam, de két nap múlva újra ott ült. Vittem neki gyorsan egy szelet kenyeret, nehogy tovább álljon, mialatt kihozom. Csak odanyújtottam, s most is elszaladtam. Nem bírtam elviselni a látványt, ahogy egy kézzel tesz mindent…

Ettől kezdve szinte mindennap eljött, de nem szólt, csak egy halk köszönömöt. Később kezdtem megszokni a mozdulatait, s nem futottam el, csak néztem, ahogy majszolja kenyeret. Eltelt így egy jó hét is, amikor megkérdezte szégyellősen, volna-e egy kis zsírunk? Futottam, és hoztam egy fakanálban zsírt, amit aztán rá is kentem a kenyerére. Másnap már zsíros kenyeret vittem, s ő halkan egy kis sót is kért.

- Mi kéne, ha volna? – kérdezte anya, mikor látta, hogy a polcon keresgélek.

- Sót kért a félkarú bácsi.

- Na, tessék! Előbb kenyeret, aztán zsírt, most még sót is! – morgolódott anya.

- De mindenki sóval szereti a zsíros kenyeret!

- Vigyed, na!

Egy kis papírba tettem a sót, és siettem vissza. Megsóztam a zsíros kenyeret, s lekuporogtam én is a padra, úgy figyeltem, ahogy megelégedetten eszik.

- Hogy hívják a bácsit? – bátorodtam meg.

- Márton vagyok. Marci bácsi.

Másnap nem volt ott a padon, s harmadnap sem láttam. Nem jelentkezett többet. Nagyon bántott, mert azt gondoltam, biztos megbántottam azzal, hogy bizalmaskodtam vele: megkérdeztem a nevét.

Hiába nézegettem a környező utcákat is, nem sikerült találkoznom vele. Körülbelül két hét múlva vasárnap reggel aztán megpillantottam, amint a templomhoz vezető kőlépcsőkön kapaszkodott felfelé.

- Marci bácsi, Marci bácsi! - futottam utána.

- Ó, hát te vagy az? – nézett rám mosolyogva.

- Mi történt? Miért nem tetszett többet eljönni a parkba? - rohantam le a kérdéseimmel.

- Ne haragudj, de nem volt időm! Hallod? Nem volt rá időm!

Nem értettem miért jött olyan izgalomban attól, hogy nem volt ideje eljönni?

- Hát, nem érted? – rövid hatásszünetet tartott, aztán kimondta. – Mert dolgozom.  Hallod? Dolgozom! Felvettek a nyomdába, a könyvkötő részlegre.

- Jaj, de örülök!

- A Szűzanya megsegített! Meg a te zsíros kenyereid. Nem hagyták, hogy elmerüljek a kilátástalanság, a kétségbeesés mocsarában. Most megyek, mert mindjárt kezdődik a mise. Isten áldjon!

Nézem utána, ahogy serényebben szedi a lábát, szinte szökdösve halad a kőlépcsőkön felfelé…

Kispapból fiskális - Krajcár Béla a nagyvilágban (VI)

A Szeminárium fali között tovább teltek csendes zsolozsma közben a napok, hetek. Nem mondhatom, hogy zajlott az élet, de a változások szele minket is meglegyintett – bölcselkedett, szokásához híven a hebraisztika professzora. A szikár, aszketikus arcú paptanár mindig kimérten, kerek, mondhatnám dagályos szavakkal értekezett. Nem beszélt, értekezett. Valahogy nem tiszteltük és nem szerettük, szavai mégis sokszor megragadt emlékezetünkben. A „változás szele” először azt hozta, hogy kevesebb és gyengébb lett az étel. Húst eddig is keveset kaptunk, de most még ezt az adagot is felére csökkentették. Bevezették a K.u.K.-t a menzán is. Az ugyebár másképpen „Kohl und Kaffee”, azaz káposzta és kávé. A kávé egy fekete, édeskés lötty, semmi köze a babkávéhoz, talán pörkölt árpából készül.

Személyemet érintő változást is tapasztaltam, függetlenül a gazdasági nehézségektől, illetve azok következményeitől. Megváltozott körülöttem a légkör. Fagyosabb lett. A tanárok, de kiszolgáló fráterek is türelmetleneknek, idegesebbeknek tűntek, ha velem bármi dolguk akadt. Feleléskor az osztályban, vagy akár kint a folyosón is mindig valami kifogást találtak, valami okot, hogy leteremtsenek. Kivéve Domonkos atyát, a rendfőnököt és Théta bácsit a görög tanárt. Ők továbbra is szeretetteljes szigorral bántak velem, akár eddigelé. Théta bácsi mindennapi szertartásához most is hozzátartozott a „hogy van Béla!” – rikkantás, ha valamelyik felelő elakadt. Szeretetének megnyilvánulásának tartottam ezt az ismétlődő kis közjátékot.

Még a társaimnak is feltűnt a változás körülöttem. Nem értettem az okát. Érthetetlen, homályos dolog lehetett a háttérben, gondoltam a hajnali mise ideje alatt, míg buzgón térdepeltem a többiekkel együtt a padok között.

Édesapám látogatása oszlatta el a homályt.

- Ilyenek az emberek még itt is, fiam. Ne csodálkozz, Bácsi meghalt, s nincs, aki pártoljon a Szeminárium falai között. Jobb, ha elfogadod ezt a helyzetet és helyedet a páterek és barátok között.

Megfogadtam apám tanácsát és megpróbáltam nem lázadni. Nem sok sikerrel. Annyit kellemetlenkedtek nekem, hogy egy kutyának is sok lett volna. A szolgadiákok közzé kerültem. Mi takarítottuk a refektóriumot, a folyosót, sokszor osztottak be konyhai szolgálatra, hogy pucoljuk a zöldségeket, mosogassunk, vagy mossuk fel a követ. Legrosszabb mégis az volt, mikor a mosdót-WC-t kellett rendbe tenni.

Ekkor történt egy váratlan dolog. Váratlan volt, s mint ilyen, valami homályos reménnyel töltött el. Pedig nem történt más, csak egy látogatás. Régi iskolatársam keresett fel Ottó. Herzig Ottó. Rejtély, hogy hogyan talált rám. Éppen az asztalt segítettem leszedni a déli étkezés után, mikor szóltak, menjek le a kapuhoz, mert keresnek.

- Meg sem ismersz, Béluci?

- Nézd csak, hiszen ez Ottó! – tártam ölelésre a karomat.

Nagy beszélgetés következett – ki mit csinál, hogy él és más ilyesmi fontos és kevésbé fontos dolgok kerültek szőnyegre.

- Úgy mondták, hogy a gőgömet akarják megtörni – magyaráztam, miután elsoroltam a sorsomban bekövetkezett változásokat.

- Gőgös voltál?

- Nem tudom, lehet, de most biztos nem és az engedelmességet, az alázatot is rendesen megtanultam.

- Miért csinálod tovább? Miért nem hagyod az egészet?

- Hogy mi? – akadt el a szavam.

- Hagyd itt az egész bagázst! Lépj ki, s éld az életedet.

- De hát nincs hova menjek. Apámra nem számíthatok, elég neki a saját élete, nagymamám is csak tengődik a kis járadékából.

- Erős vagy, fiatal vagy megállsz a lábadon.

- Semmihez sem értek az ókori nyelvek, meg a teológia tudományán kívül.

A barátom, Ottó aztán elment, s én maradtam a nyugtalanító gondolataimmal. Mit tegyek? Hagyjam  itt a kellemetlenné váló, de mégis védett, biztonságos iskolát, vagy hagyjak csapot-papot, s vágjak neki a nagyvilágnak? Nagy kérdés! Aludni sem hagy a gondolat, hogy minden megváltozhat velem, körülöttem. Nappal végeztem a dolgomat, amit rám osztottak, de annyira lefoglaltak ezek az újabb gondolatok, hogy nem is törődtem a megaláztatásokkal. Érdekes módon a piszkálódások lassan abbamaradtak, hogy nem reagáltam rá. Nem rándultam össze, ha rám szóltak, nem vágtam elkeseredett, szenvedő képet, ha a mellékhelyiségbe küldtek takarítani. Még a tanulásra is több időt fordíthattam készülve a próbatételekre, amire hamarosan sor kerül.  Ezzel nincs is semmi gondom, nem haladtam eddig rosszul a szent tudományok elsajátításában. Inkább a közelgő felszentelés aggasztott. Már nem érzem olyan biztosnak magamat, nem hiszem, hogy a papi pálya lenne számomra a jövő. Csak forgolódtam éjszaka a pokróc alatt, s nem tudtam dűlőre jutni ezekben a váratlanul felbukkant gondokban. Teljesen megzavarodtam attól a lehetőségtől, hogy másképpen is alakulhat az életem, mint egy pap életútja. Azért felkészülve vágtam neki a vizsgáknak. Tekintélyes, tudós atyák előtt adtunk számot felkészültségünkről és rátermettségünkről. Nem sokra emlékszem az egészből, csak az maradt meg az emlékezetemben, hogy latin nyelven tartottam disszertációt mellyel jelentős sikert arattam a reverendába öltözött tudós atyák körében. Szent László királyuk csodatételeiről és nagyváradi tiszteletéről szólt. Erre emlékszem, s büszke is vagyok rá. Többé soha hasonló tudományra nem adtam a fejem…

Grossmutter temetésére apa kikért az apát úrtól. A sok ismeretlen között megláttam Ottó barátomat. Örültem neki és hívtam a szertartás után jöjjön velem apához.

- Szívesen látom a barátodat is egy kis uzsonnára.

- Köszönöm a kedvességét, Krajcár bácsi, de nem vagyok egyedül. A kicsi húgom velem van, rám bízta édesanyám, vigyáznom kell rá.

- Hozza ide, kedves Ottó, az ifjú hölgyet. Ismerjük meg.

Jaj, ne – ijedtem meg. Minket ott a kolostorban elzártak a lányoktól, nőktől. A páterek azt mondták, hogy az ördög csábításának eszközei, és a pokolra juttatják azokat, akiket elcsábítanak. Csak azt nem értettem én a buta fejemmel, hogy mégis hogy lehet a Legendárium tele női szentek életével.

Ottó intett a mellet álló leánynak, lépjen közelebb.

- Krajcár bácsi, bemutatom a húgomat, gyere, mutatkozzál be szépen!

- Gizella – pukedlizett kecsesen.

- Üdvözlöm, kisasszony! – szólott apa, majd rám mutatva folytatta: - a fiam, Béla.

- A barátoknak Béluci! – tettem hozzá gyorsan.

- A barátoknak Gizus! – jegezte meg mosolyogva.

A bemutatkozás ceremóniája alatt lopva jól megfigyeltem Ottó barátom húgát. Semmi sátánit nem találtam benne! Sőt, egészen kedvesnek mutatkozott a csodálkozó nagy szemeivel.

- Ottó soha sem beszélt rólad. Nem is tudtam, hogy egyáltalán létezel.

- Én ellenben rengeteget tudok rólad. A bátyám mesélte, hogy milyen nagy tudós vagy máris.

- Mármint hogy én?

- Persze, hiszen beszéled Cicero nyelvét, igaz? És eredetiben olvasod az antik görög drámákat.

- Na, ez azért túlzás.

- Mondjál valamit görögül, kérlek!

- Ménin áeide, théá, Peleiádeo Achiléos ouloménén, hé műrí’ Achaioís álge’ éthéke.

- Mi ez? Mit jelent?

- Az Iliász kezdő sorai.

Ottó épp idejében szakította félbe a hencegésemet.

- Gyere, Gizus, menjünk, anya már biztosan vár! – hívta Ottó a húgát, és indultak is.

Éppen visszaértem a vecsernyére. Nem nagyon fogott az imádság, alig figyeltem rá, elkerült az áhítat. Mindegyre Gizus nagyra nyitott szemeit láttam magam előtt, ahogy lelkesen rácsodálkozik a szavaimra. Eddig se tudtam éjszaka aludni a kétségeim, a változások lehetőségeitől, most erre itt van ez az újabb nyugtalanító kép, amit nem tudok kiűzni a gondolataimból. A pappá szentelésem gondolata egyre ijesztőbbnek tűnt előttem. De kilépni, kimenni a nagyvilágba is borzasztónak, veszélyes vállalkozásnak tűnt. Csak forgolódtam a fekhelyemen egész éjszaka, s reggelig sem jutottam magammal egyezségre. Napokig, hetekig tartott ez a vívódás. Egy kispaphoz nem illő gondolatok, képzelgések.

Valami feszültség, várakozás töltötte el egész valómat, de nem a pappá szentelés izgalma volt ez. Pontosabban maga a várható ceremónia keltett rossz érzést bennem. Egyre kevésbé kívántam, hogy valahol egy kis plébánián legyek a hívek istápolója. Igaz, az is egy teljesen ismeretlen, idegen világnak tűnt előttem. Nem ismertem más papot a tanáraimon kívül, csak János atyát. A gyóntatom is egyik tanárom volt, a klasszika filológia öreg tanára. Neki gyóntam meg gyötrő kétségeimet, s kínzó gondolataimat. Atyai jóindulattal intett türelemre és Mennyei Atyánk kegyelmébe ajánlott, majd buzgó imádságra bíztatott. Nem mondhatom, hogy megnyugodtam volna!

A változás, amire vártam, amit reméltem váratlanul következett be és nem Istentől való volt. Nem bizony, hanem az ördög műve!

Mert mi is történt?

Egyik napról a másikra bezárták a szemináriumot és feloszlatták a rendet. Tanulók, tanárok, szerzetesek mehettek a szélrózsa minden irányába. Akinek volt rokona az országban, az odahúzódott, s akinek volt valamilyen végzettsége, szakmája könnyebben boldogult. Mi diákok is úgy szétszóródtunk a nagyvilágban, hogy évekig nem találkoztunk egymással.

Mikor kiléptem az intézet kapuján, megilletődve néztem szét, s így szóltam magamhoz:

- Szabad vagy Krajcár Béla, mint a madár. Oda szállhatsz a nagyvilágban, ahova csak akarsz. A baj azonban ott van, hogy nincsen szárnyad.

Számomra így aztán az egyedüli lehetőséget, segítséget apám jelentette. Odaköltöztem hozzá, bár neki sem volt tágas lakása. Éppen akkora, hogy ő maga kényelmesen elférjen. Ennek utána pedig velem kell majd megosztania. Hogy mi lesz, hogy lesz azt egyelőre el sem tudtam képzelni. Apám bíztatott, hogy kerít nekem valamilyen állást – írnokit, tisztviselőit - ne lézengjek a világban céltalanul. Mikor Diószeghy nagyapa meghalt, a könyveit apuka elhozta, s most ott árválkodtak az előszoba plafonig érő polcain. Ezek lettek most hűséges társaim egy időre.

A nagy szabadság kissé fejbekólintott, azt sem tudtam, hova tegyem magamat – nem kell hajnali misére menni, egész nap zsolozsmázni, leckét tanulni, még klozetet sem kell takarítani. Így aztán a könyvekhez fordult a figyelmem – lapozgattam, forgattam őket.  A sok katonai tárgyú könyv mellett szépirodalmi művek is sorakoztak a polcokon, még egy jogi témájú is, amin meglepődtem, hiszen nagyapa tudtommal nem érdeklődött a paragrafusok világa iránt. Annál inkább érdekelt engem. Elbűvölten olvastam a rend megteremtésének lehetőségét, az egyenes iránymutatást a mindennapok zavaros körélményei közt. Érdekes, izgalmas volt végig követni, miképpen születik meg egy-egy törvény. Miután okos, hozzáértő, tudós jogalkotók elkészítik, még mi minden történik vele: hozzátesznek, kivesznek belőle, szidják, bírálják, dicsérik, átformálják – ki-ki a saját elképzelése, érdeke szerint. A végén saját szülőanyja sem ismer rá: ami eddig jó volt, rosszra fordul, ami pedig eleve rossz volt, még rosszabb lett. Végül azért mégis csak kialakul a formája. Akkor jóváhagyják, megszavazzák, s kihirdetik. Most már csak be kell tartani!

- Mi az, fiam? Jól belebolondultál ebbe a könyvbe? – szólott édesapám látva, hogy még enni is alig hagyok magamnak időt az olvasástól.

- Bele, bele!

- Miféle könyv az? Lássam!

- Csak nem akarsz ügyvéd lenni? Fiskális?

- Nem is tudom … Ha nincs kifogása ellene apámnak, beiratkoznék ősztől a Jogakadémiára.

- Ahogy jónak látod!

Nos, így lettem kispapból jogász, vagy fiskális, ahogy apám mondotta, és közben a remény is felcsillant, hogy Gizus majd elfogad, ha nem papként állok szóba vele.

Bárányt eszünk, ha igaz

Báránygerinc Táti módra 

A gerincet megpucolom ügyesen, leszedem a bőnyéket, hártyákat (a hínyár, ahogy régebben mondtuk) és a faggyúból is csak annyit hagyok, amennyi gusztusom szerint elegendő. Sózom, borsozom, s hagyom állni egy órát, kettőt. Ameddig a többi szükségest előkészítem. Ezek a következők: krumpli és hagymapucolás, fűszerek elékeresése a konyhaszekrényből és a kamrából, a kis tepsi elkérése a szomszédtól, zsírpapír-vásárlás – záróra előtt tíz perccel.  

A menet így zajlik: a gerinc minden második csigolyánál bevágom az ízületet, hogy majd a szeleteléskor könnyebb dolgom legyen vele. Utána nagyon kevés zsiradékon (olajon) egy serpenyőben minden oldalán gyorsan megpirítom a gerincet. Így omlósabb lesz a hús és ízletesebb. A tepsit kibélelem zsírpapírral, az aljára káposztalapit teszek, erre félbe vágott krumplit, felszeletelt hagymát, apróra metélt újhagymát. Erre az ágyra jön a hús. Az egészet meghintem rozmaring levéllel és összetört babérlevéllel.

Fólia alatt, forró sütőben (180 fok) két órát sütöm, majd a fóliát levéve még félórát.

Krumpli salátával tálalom.

Megjegyzés: a serpenyőben maradt forró olajat felhasználom egy mártás készítéséhez á la Jammie.

Báránypástétom Id. Alexandre Dumas után szabadon 

A bárányaprólékot – máj, szív, lép, nyesedék – megabálom. Ha nem sós vízben főzöm, később az összekavarásnál számítani kell erre! Adalékok: vereshagyma, újhagyma, tejben áztatott kenyér (szikkadt), főtt tojás, nyers tojás (kettő-kettő), apróra vágott petrezselyemzöld, lestyán levél, három-négy menta levél – ezek is apróra vágva. A főtt tojást kicsi kockákra vágom, a belsőségeket, hagymákat ledarálom. Só, bors, nyers tojást hozzá adom s az egészet a zöld-fűszerekkel együtt alaposan összekavarom, keverem. Ne felejts egy kis mustárt is tenni bele – ízlés szerint!

Őzgerincformát kivajazni, leveles tésztával kibélelni és ebbe belesimítani az egész keveréket – ez a sütés előtti lépés. Miután az egészet beburkoltam a tésztába, egy villával megszurkálom, megkenem sós tejjel és mehet is be a forró lerbe (jó, na, a sütőbe). Egy óra a sütési idő.

Kiborítani az őzgerincből emberpróbáló feladat, de sikerül, már meg is van az első élmény.

Kihűlve hüvelykujjnyi szeletekre vágva kínálhatjuk például reggelire (ha marad estéről!). 

Kell pénz? - Krajcár Béla a nagyvilágban (V)

Apát közben frontszolgálatra osztottak be, s én így itt rekedtem Krajcár nagyapánál. Eleinte nem vettem észre semmi különbséget, de a felnőttek egyre izgatottabbak lettek, háborúról beszéltek. A falubeli legényemberek is bevonultak hirtelen. Nem sokat értettem az egészből, csak annyit, hogy egyelőre itt maradok, és esténként nagymama, Krajcár nagymama az ágy elé térdelt, s én is melléje, és halkan azért imádkozott, hogy ne legyen baja a családnak, a gyermekeinek, az unokáinak.

- Itt is lesz háború? – kérdeztem ijedtem.

- Messze van az, nem jön ide! – nyugtatott nagymama.

Krajcár nagymamámat mamának szólították az unokái. Mosolygós, serény asszony volt, s olyan kerek, hogy szinte gurult, mikor ment. Mindegyik unokáját szerette, de úgy éreztem engem különösen. Mindenféle jó falatokkal kedveskedett – rácsos tészta, fonott kalács, édes málé, meg más finomságok.

Nem telt sok idő, s a háború mégis ideért. Egyik nap lovas hírnök érkezett a faluba, s kétségbeesetten kiáltotta:

- Betörtek Ojtoznál az oláhok! Meneküljön, aki tud!

Megbolydult a falu, a plébános köré gyűltek, s kérdezték kétségbe esve, mit tegyenek. Nagyapa nem sokat gondolkozott, hanem befogatott a kétkerekűbe, amivel a vásárokba szokott járni, s felültetett a nagymama mellé.

- Terka, vigyed a gyermeket Váradra! – szólott nagy meglepetésemre nevén szólítva mamát - Ne álljatok meg csak sógornál, Szentmártonban, onnét félnap alatt eléritek Udvarhelyt. A kocsit, s a lovat hagyd Mártonéknit, onnan majd hazakerül, ha isten is úgy akarja!

Minden így történt, ahogy Krajcár nagyapa meghagyta.  Mama úgy hajtotta a sárgát, mintha egész életében ezt csinálta volna, az utat is pontosan ismerte, tudta, hol kell megállni pihenni, falatozni, tudta, hol vannak a gázlók, ha folyóhoz, patakhoz értünk. Udvarhelyre érkezve alig pihentünk egy órányit, szálltunk is a vonatra. Sok ember tolongott az állomáson, de csak sikerült helyet kapnunk az egyik fülkében. Innen indult Segesvárra a vonat, s minden faluban megállt, ahol mind újabb, s újabb utasok szálltak fel. Segesváron az átszállásnál sem volt semmi gondunk, nagymama feltalálta magát a vaspályák útvesztőjében. Itt is rengeteg ember tolongott, nyomult, igyekezett valamilyen vonatra feljutni. Zúgott, morajlott a sok ember. Mindenki a háborúról beszélt, a románok váratlan betöréséről. Ez ment a vonaton is végig, ameddig megérkeztünk. Dühösek, de inkább elkeseredettek voltak a menekülők, aggódtak a bizonytalan jövő miatt.

 Nem mondhatom, hogy Grossmutter nagy örömmel fogadta volna Krajcár mamát, ő azonban nem vette zokon a rideg fogadtatást, hanem mosolyogva, ellenállhatatlan kedvességével meghódította a ház népét.

- Köszönöm, hogy elhoztad az unokánkat! – jelentette ki végül Grossmutter megenyhülve.

- Hála Istennek, hogy épségben hazaértél! – kiáltott fel örvendezve nagyapa, amint beléptünk a házba.

A két nagymamám között kezdődő harc ezzel elcsitult, mielőtt még kitört volna. Apától jött egy-egy levél, levelezőlap a harctérről, de hogy merre járt, azt nem tudhattuk, csak, hogy jól van, és sokat gondol ránk.

Azért örültem, hogy annyi kalandos utazás után hazakerültem, még ha szigorú nagymamám csóválja is rosszallóan a fejét, ha valami nem kedvére történik. Nem sok változás történt, ameddig távol voltam, csak barátomat, a szomszéd Mezei Pistit nem találtam sehol. Piroska mondta el aztán, hogy mi történt.

- A barátod, azt mesélte – kezdte Piroska -, hogy az apukáját a minisztériumba hívták, mert valami fontos dologgal akarják megbízni, de én azt hiszem, inkább külföldre menekült. A család pedig szégyenében kiköltözött vidékre.

- Miért szégyellték magukat? Valami rosszat csinált a szomszéd bácsi?

- Úgy mondják, sikkasztott …

- Sika …, mit csinált?

- Sikkasztott, elvette a pénzt, amit rábíztak, és most valahol külországban lébecol.

- Mindig olyan szavakat mondasz, amit nem értek! - nyafogtam.

- Grossmutter mondta így.  Én is csak sejtem, hogy mit jelent.

- Akkor miért mondod, ha nem tudod, mit jelent? Buta-buta-buta!

Csúfolódtam vele, de nem haragudott meg rám, csak kacagott, s egy barackot nyomott a fejem búbjára.

Krajcár mama közben berendezkedett - ideiglenesen – az emeleti vendégszobában.

- Csak addig a pár napig, hétig, ameddig rendeződik a helyzet! – jelentette ki.

- Addig marad nászasszonyom, ameddig akar, ameddig szükséges! – volt a meglepő válasz.

Ez annyival meglepőbb volt, mint eddigi viselkedése alapján várható volt. Láttam én gyerek fejjel is, hogy közte és apa között valami nincs rendben. Piroskát kérdeztem, de csak a vállát vonogatta, hogy „bolondság”. Ennél többet nem tudtam belőle kihúzni akkor.

Később tudtam meg innen-onnan, hogy igazából mi is történt.

Nagymamának volt egy testvéröccse, Greif Gottlieb, akit csak Godónak szólítottak. Sok gondot okozott a szüleinek, rokonainak. Állandóan valamit elkövetett, mindenféle csínyre kapható volt. Hogy szabaduljanak tőle, bedugták a hadapródiskolába, tanuljon fegyelmet. Itt szigorúan fogták, nem nagyon volt alkalma sem neki, sem többi nebulónak hitványságokat elkövetni. Azért nagy titokban, hogy raja ne kapják, összebarátkozott néhány hasonszőrű lurkóval. A kisebbektől ajándékokat csaltak ki, azon a címen, hogy megvédik őket más, nagyobb fiúktól. Hiába vigyáztak azonban, mert mégis lebuktak – az egyik gyerek elmondta gyónáskor a pap bácsinak. Nagy felfordulás lett belőle. Jól megbüntették a társaságot – szobafogság, vacsoramegvonás, napi kétszer félórás futás az udvaron, szigorú leckekikérdezés.

- Azt hittem, érvényes a gyónási titok – védekezett a kiskrapek, mikor később Godó felelősségre  vonta.

- Hát, ennyit a gyónási titokról! – sommázta Greif Godó.

Máskor kártyázáson kapták – ezért is jól megbüntették. Ilyen kalandokkal, nehézségekkel teltek az évek, de teltek, s eljött a záróvizsgák ideje, utána az avatás. Bár a vizsgái kitűnőre sikerültek, az esze nem érett meg. Alig szabadult ki az iskola szigorú fegyelméből, belevetette magát a fiatalok duhaj világába, s hogy kiadásait fedezni tudja kölcsön kért fűtől-fától. Már minden ismerősének tartozott, s a barátai kezdték kerülni, hogy elkerüljék a kölcsön kérést.

- Mi az, Godó, nincs pénzed? – kérdezte egy nap egy ismerőse.

A válasz csak egy dühös morgás volt.

-

Kell pénz?

Erre is a válasz csak újabb morgás volt.

- Gyere, üljünk le oda a sarokba! Itt van ez a táska, van benne ötven pakli dohány. Príma egyiptomi. El kell adni az uraknak, fél áron.

- Hogy? Mi ez az egész?

- Ha kell pénz, szerezd meg!

Testhez álló munka volt ez Godó számára. Hamar megértette, mit kell tennie. Másnapra elfogyott a dohány, s mikor elszámolt újonnan feltűnt barátjával, neki is jutott a bevételből. Jöhetett a dohány után a többi, a szivar, a cigaretta. Mind egyiptomi. És természetesen csempészáru. Szép lassan kialakult a diszkrét vásárlói kör. Nagy vonzerő az olcsóság! Még maga a polgármester is a vásárlói közzé tartozott. Persze ezt nagyon ügyesen intézték, hogy még a látszatát is kerüljék a kapcsolatuknak. Mivel a titok mindig kiderül, nyíltan csinálták.

A hivatalban megjelent reggel egy fess főhadnagy, és titkárnőnek mondta, hogy a polgármester úrhoz jött személyes ügyben. A titkárnő, mielőtt a hadnagy csábos mosolyától elájult volna, besirült a mellékajtón a főnökéhez, s pillanatokon belül már jött is vissza, és szívélyesen betessékelte a vendéget - természetesen a főbejáraton. Bent a szobában a polgármester éppen két öltönyös úrral tárgyalt, akik látva a katonatisztet el akartak menni, de Godó – mert ő feszített a főhadnagyi uniformisban – intett, hogy maradjanak.

- Személyes, de nem titkos a mondandóm – szólott és elővett a táskájából egy szalaggal átkötött csomagot.

- Werner vezérezredes úr üdvözletét küldi, és köszöni a névnapi megemlékezését és ajándékait, kedves polgármester úr! Viszonzásképpen ezt a kis csomagot küldi – ezzel az asztalra helyezte az elővett kétaraszos csomagot.

- Köszönöm, főhadnagy úr, és megkérem, vigye el a feleségem őnagyságának ezt a csomagot, hiszen úgy látom a szalag alapján, hogy nőnek szóló ajándék – és egy cetlit dugott a csokor alá, melyre egy szót firkantott.

Godó sűrű bokacsattogtatás közepette távozott, rákacsintott a titkárnőre és kicsörtetett az épületből. A méltóságos asszony gráciával fogadta a küldeményt, majd elolvasta a cédulát.

- Zahlen, bitte! (Fizesse ki, kérem!)

96 doboz illatos egyiptomi cigarettát tartalmazott a szalagos doboz.

Az asszony boldogan és szó nélkül kifizette, hiszen a hivatalos, dohánytőzsdei ár felébe került.

Jól ment a csempészett dohányáru terítése, jól működtek a kicserélt váll-lapok is. Mennyivel különb fogadtatásban részesül egy főhadnagy, mint egy zászlós! Pedig csak három rangsornyi különbség választja el őket egymástól. Amíg a főhadnagynak megadnak minden tiszteletet, s megnyílik előtte minden ajtó és leányszív, addig a zászlóst meg sem látják. Ezért cserélte ki önhatalmúlag Godó barátunk a váll-lapjait.

Egy hónap múlva kellett jelentkeznie az egységénél, ahova a parancs szólt. Ezt a hónapot jól ki akarta használni, s ezért merészebb terveket kezdett szövögetni. A mohóság hajtotta. Úgy gondolta, hogy ha ő maga hozza be az árut, az egész haszon az övé lesz. Szükséges papírokkal – hamis papírokkal – felszerelve, mint Werner vezérezredes adjutánsa a vámnál az elkobozott dohányárut lefoglalta a hadsereg részére és postakocsival el is szállította.

Jó fogás volt. Ennek a jövedelmével már nyugodtan grasszálhatott, mehetett az állomáshelyére.

Akár jól is végződhetett volna a merész akció, de a vámtisztviselőnek valami nem tetszett, és elkezdett telefonálgatni ide-oda. Gyors letartóztatás lett belőle…

Apa akkor éppen a katonai ügyészségen dolgozott, mivel jogi végzettséggel is rendelkezett. Nagymama, a Grossmutter és a többi rokonok elvárták tőle, hogy közbelépjen, és elérje az eljárás megszüntetését. Erre nem volt hajlandó, inkább átkérette magát a határvadászokhoz. Felettesei megértették az indokait és így került egy távoli garnizonba.

Nagymama, Grossmutter ezt soha nem tudta apának megbocsátani. Még most is annyi év után, ha csak szóba kerül is apa, megmerevedik és elsötétül az arca. Anyatársával, Krajcár mamával ellenben teljesen megenyhült, igaz, nem is lehetett a kedvességének ellenállni.