2015. július 21., kedd

Vigyázz, a Köves Körös megejti a szíved!





 „Vigyél magaddal egyszer,  ha mész Erdélybe!”
- jött át hozzánk egyik este a barátom
Elvittem, s ez a történet kerekedett ki a látogatásból.

- Segítsen valaki – kiáltotta Bea – nem tudok kimenni, sodor a víz, csúsznak a kövek.
A patakhoz legközelebb Béla botladozott a parton, ő futott oda és nyújtotta segítőkészen a kezét Beának.
- Köszönöm, köszönöm! – hálálkodott, és alig akarta elengedni a Béla kezét, miután kimásztak.
   Béla kissé restelkedve lépett arrább, de még a szeme sarkából visszanézett. Nem volt szokva az ilyen túlzott hálálkodó megnyilvánulásokhoz.
  A csobogó patak partján mentünk tovább néhány métert. A víz kristálytisztán csillogott. A sima, lapos kövek hívogattak, hogy gázolj át a túlsó partra. Mindkét parton füzek bólogattak, s lógatták ágaikat a víz fölé. Nehezen szakadtunk el a látványtól, de az autókat ott hagytuk fenn az úton, és szerettünk volna minél hamarább felérni a telepre. A marton kikapaszkodva még egyszer visszanéztünk a hatalmas sziklák közt örvénylő patakra.
  Mielőtt beültünk volna az autókba Bea, odalépet Bélához, és kezét a karjára téve újra megköszönte, hogy segített neki kimászni a vízből. Béla nem szólt, csak beült az autóba. Felesége Anna már bent ült, és kérdően nézett a férjére, de az csak megvonta a vállát, s indított. Ők is négyen ültek a kocsiban, mi is négyen a miénkben. Az út meredeken kapaszkodott, gödrök, átfolyások lassították a haladást. Ahogy emelkedett az út, úgy fogyott a patak, s mire a sátortáborhoz értünk, akkorára zsugorodott, hogy akár át is lehetett volna ugrani.
   A tábornál megálltunk, és a kocsikat az út mellett kialakított parkolóban állítottuk le a fenyőfák alatt. A havasi legelő úgy terült el előttünk, mint hatalmas zöld paplan. A napsütéstől felmelegedett fű közt havasi virágok nyújtogatták fejüket a fény felé, tücsök hadak ciripeltek, és kakukkfű illata úszott a levegőben. Távolabb juhnyáj legelészett hatalmas komondorok védelmében. A juhok mellett filozofikus nyugalommal merengett egy szürke csacsi, s a pásztor botját lóbálva járta körül az állatait.
   Az erdő szélénél felállított sátrak, körülöttük lelkes, hangoskodó turistacsoportok tüsténkedtek. Tőlük érdeklődtük meg az utat a barlanghoz, úti célunkhoz, miután felállítottuk saját sátrainkat.
   Az elkeskenyedett patakon átlépve ott volt a jel a fatörzsén. Sejtelmes homály uralkodott a fák alatt. Az ösvény mentén mohával borított különleges alakzatokat fedezett fel a szokatlanra, az újra rácsodálkozó tekintet.
- Nézzétek, mekkora odú! – kiáltott fel egyikük.
- Amott meg biztos manók laknak a mohakunyhóban! – gyerekeskedett Bea – Gyere Béla, nézd meg. Igazam van?
   Fejüket összedugva csodálták a természet játékos formáit. Egymást túllicitálva merültek bele a mese világába.
- Látod ezeket? – fogta meg a karomat Anna – Mit akar ez a nő?
- Semmit, Anna, semmit – nyugtattam –, csak játszanak, mint a gyerekek.
- Nem szeretem, hogy Bélával játszik.
- Gyerünk, emberek! Még van menni valónk! – tereltem el Anna gondolatait a nyilvánvaló flörttől, és tereltem a csapatot tovább, felfelé.
   Hamarosan feltűnt előttünk a szikla csúcs. Még egy nekirugaszkodás, és fenn vagyunk. Gyönyörű panoráma tárult elénk. A Galbena folyó völgye. A bérctől lezuhanó meredély, a patakok szeldelte hegyoldalak, a sűrű erdők, a lábunk alatt elterülő táj csodás perspektívája megilletődött csendet váltott ki a társaságból. Néhány percig sugdosódni se mertünk. Aztán hirtelen holló pár repült át a völgy felett, de különös módon alattunk. Rekedt kiáltásuk hosszan visszhangzott. Megtört a varázs, mindenki egyszerre kezdett beszélni.
   Tíz, húsz percet pihentünk, falatoztunk, csodáltuk a tájat, hallgattuk a hollók kiabálását, aztán indultunk lefelé egy másik ösvényen, ami a barlanghoz, az Eszkimó barlanghoz vezetett. Béla ott serénykedett Bea körül, segített neki a leereszkedésnél, ami sokszor nehezebb, mint a felfelé kapaszkodás. Fogta a kezét, lesegítette a meredekebb helyeknél, és a könnyebb szakaszokon mutogatta az erdő érdekességeit, szépségeit, Anna meg úgy szorította a karomat, látva őket, hogy csupa kék folt lett.
   A barlang bejáratát megtaláltuk, s a közelében fáradtan letelepedtünk.
- Öltözzetek fel, vegyetek pulcsit, kabátot, mert a jégbarlangban hideg van! – figyelmeztettem a társaságot – Ez egy furcsa természeti jelenség. A legmelegebb nyárban sem olvad el a jég, csak zsugorodik. – magyarázkodtam –, a jégtömb vastagsága több mint 14 méter. A világosságot egy kürtőn keresztül kapja, s ha ezen besüt a nap, a jég, mint a szivárvány minden színében szikrázik. A helybeliek úgy is nevezik „élő tűz”.
- Menjünk, nézzük meg! – kiabáltak
- Mi a kürtőt keressük meg – szólt Bea, és Bélával elindultak a barlang feletti oldalon.
   Anna aggodalommal a szemében nézett utánuk. Kérdően rám tekintett, de én csak a vállamat vonogattam. Leérve barlang bejáratához, egy tábla fogadott, hogy csak barlangász felszereléssel szabad bemenni. Ott toporogtunk a csúszós köveken, és tényleg hideg áramlat csapott ki a barlangból. Egyszerre kétségbe esett kiáltás hangzott fel bentről. Nem törődve a táblával csúszva, bukdácsolva rohantunk befele, és lefele. Legtöbben nadrágféken érkeztünk az aljába, és ott találtuk Bélát a kürtőn lehullott ágak, törmelékek tetején. Anna egy szempillantás alatt ott termett mellette. Fejét megemelte, körbe tapogatta, simogatta, becézgette „Béluskám, Béluskám!” - szólongatta, „nyisd ki a szemed, nézz rám!” És Béla kinyitotta a szemét, szétnézett, megmozgatta a kezeit, lábait, óvatosan tekergette a nyakát.
- Úgy látszik, lecsúsztam a kürtőn – szólalt meg –, de mindenem működik. Legalábbis remélem. Segítsetek kicsit, másszak le innen.
   Hárman is ugrottunk, hogy óvatosan lemászhasson a kupacról, ami megmentette. Anna nem engedte el, fogta a kezét, ölelte a derekát, sugdosott a fülébe. Percen belül sápadtan megjelent a barlang szájánál Bea is.
- Béla eltűnt, lezuhant! – dadogta, majd hirtelen elhallgatott, ahogy meglátta a Béla körüli csoportosulást, és Annát, ahogy a férjét becézgeti. – Ó! – sóhajtotta.
   Megkönnyebbülve néztünk körül, és most megláttuk a fehéren tündöklő jégtömböt, és felettünk az égre nyíló körtőn át a besütő napsugarakat. Kitódultunk a szabad levegőre. Béla még kissé szédelgett az ijedségtől, de derekasan tartotta magát, Anna vállára támaszkodva.
   Holmiinkat összeszedve, ereszkedtünk lefele a sátortáborhoz vezető ösvényen. Bea duzzogva szaporázott az élen. Késő délutánra értünk le. Gyors vacsora, egy, két korty itóka, s már csak a fáradt szuszogásunk hallatszott, meg néhányunk horkolása.
   Reggel, a patakra menet, szembe találkoztam Beával. Ránéztem. Kisírt szemekkel nézett vissza rám, s szomorúan elmosolyodott.

Bige Szabolcs Csaba