Valahol egy külvárosi éjszakában

(prózavers) 

                          

Sötétbe burkolódzott a város, sok ágyban izzad már a vánkos. Ragyognak az égen a csillagok, szemet vetettek az utcákra az álmatlanok. Homályos, torz képet mutat a sötétség, lelkekből árad a kétség. Könnyek hullnak, szerepet vállal a féltékenység,a csendet felébreszti az érzékenység. Ivóból kiszűrődik a vigalom, szóbeszédet követi az unalom. Felkiált egy hang: " hol a csillagom? "... Rokolyáját simítja már éppen, s ekkor jön a fájdalom! Bánatában iszik tovább a hangadó, számára véget ért már a dáridó. Üres üvegek glédája, mellettük még néhány korsó... Nem tud már gondolkodni, félálma is vigyorgó. Poshadt szag terjeng a levegőben, az ivó benne fürdik az italgőzben. Beszélni sem tudnak, ott már csak nevetnek. Egymás jajgatására ők oda sem figyelnek. Homályba vonultak a csillagok a hajnal egén, a Hold is csak kéjeleg az éj köpönyegén. Alattomos fekete felhő eltakarja a kényén, s ahogy tovaterjed: pőreségét takargatva búsul szégyenén.Torz képet fest a hajnalpír sugara, szállingózik dülöngélő roncsok sóhaja. Égbe kiált már a romlottság zsivaja, terítetlen marad otthon a szenvedély asztala. Ágyba roskad az éjszakai kimerültség borvirága, álmot hint szemére a nappali sötétség imája. Szédül az agytekervény, s rácsavarodik önmagára. Vörösbe torkollik az elme: ez lesz a felkelő Nap háza?