Ülök a képernyő előtt

Kedves unokaöcsémmel ülök a képernyő előtt, és türelmetlenül váltogatom a csatornákat – valamilyen elfogadható, jobb minőségű műsort kerestem volna. De csak horror, gyilkosság, ízléstelenség, durva erőszak, politika, s más igénytelenségek jelentek meg.

- Zárd el, mesélek én neked valamit, ami lehet nem vidám, de mégis más.

- Jó! – egyeztem bele, s kikapcsoltam a készüléket, ő pedig rákezdett:

Tudod, engem anyám úgy nevelt, hogy ne menjek el a szenvedés mellett érzéketlenül. Ha szomszédasszonynak kifogyott a cukra, édesanyám már küldött is, vigyek neki egy csuporral. Olyan fél liter körüli, fületlen, mázas csupor volt a konyhában a stelázsin, abban tartottuk a cukrot. Cukortartó? Ugyan, jó, hogy volt cukor! Máskor három tojással, vagy fél kiló kenyérrel küldött át valamelyik szomszédhoz.  Arra nem emlékszem, hogy valaha is visszahozták volna. Igaz, egyszer letörött a lépcsőfeljáró korhadt korlátja, s amikor ezt megtudták, átjött három szomszéd bácsi, anélkül, hogy édesapánk egy szóval is hívta volna őket. Hoztak magukkal szerszámokat, deszkát, lécet és gyorsan megjavították a letörött korlátot. Anyuka nagyon örült, mert félt, hogy a kicsik leesnek a lépcsőről a hitvány korlát miatt. Apuka pedig kihozott egy kisüveg háziszőttes pálinkát, s megkínálta a segítőkész szomszédokat. Köszönték, s már mentek is. Se fizetséget, se semmi egyebet nem vártak el, sőt még ők köszönték a pálinkát!

- Hogy törött le az a korlát? – kérdeztem.

- Az öcsém volt abban is a ludas. Jött haza az óvodából, s egy ott tanult mondókát szajkózott: „kicsi nekem ez a ház, kirúgom az oldalát!” De nem a ház oldalát rúgta ki, hanem a korhadt korlátot, hogy alig tudtam elkapni, le ne zuhanjon.

Ezek a háború utáni évek voltak. Városszerte sok hadirokkanttal lehetett találkozni: félkarú, féllábú emberekkel.  Vége volt a napomnak, ha ilyeneket láttam. Sírtam napestig, hogy anyám alig bírt belém lelket verni. Elgondoltam, milyen szenvedés lehet számukra, ha a lógó kabátujjra tekintenek, vagy párnélküli cipőjükre. Egyik nap éppen a kapu előtt tétlenkedtem, amikor észrevettem a házunkkal szemben, a parki padon egy félkarú embert üldögélni. Odamentem hozzá, s kértem még maradjon kicsit, csak amíg beszaladok és hozok neki valamit.

- Mit keresel, kisfiam?- kérdezte édesanyám, látva, hogy valami után kutatok.

Mondtam neki, hogy kint van egy félkarú ember és akarok neki vinni valamit. Az egész lakást levittem volna szívesen, csak enyhítsem a nyomorúságát.

- Vigyél neki egy szelet kenyeret. Most hoztam tíz perce a péktől.

Lenyestem egy nagy szeletet, s kiszaladtam vele a félkarúhoz. Még ott ült a padon – süttette magát a nappal. Odavittem neki a kenyeret. Köszönte, s egy önkéntelen mozdulatot tett a kezével, mintha meg akarna simogatni, de ott volt a kenyér a kezében.

- Jó gyerek vagy. Áldjon meg a Szűzanya! – mondta.

Megfordultam és elfutottam. Nem vagyok én jó gyerek! Mi az, hogy jó gyerek? Én csak nagyon megsajnáltam, s könny szökött a szemembe, mikor láttam, amint a megmaradt bal kezével elveszi a kenyeret.

Másnap nem láttam, de két nap múlva újra ott ült. Vittem neki gyorsan egy szelet kenyeret, nehogy tovább álljon, ameddig kihozom. Csak odanyújtottam, s most is elszaladtam. Nem bírtam elviselni a látványt, ahogy egy kézzel teszen mindent…

Ettől kezdve szinte mindennap eljött, de nem szólt, csak egy halk köszönömöt. Később kezdtem megszokni a mozdulatait, s nem futottam el, csak néztem, ahogy majszolja kenyeret. Eltelt így egy jó hét is, amikor megkérdezte szégyellősen, volna-e egy kis zsírunk? Futottam, és hoztam egy fakanálban zsírt, amit aztán rá is kentem a kenyerére. Másnap már zsíros kenyeret vittem, s ő halkan egy kis sót is kért.

- Mi kéne, ha volna? – kérdezte anya, mikor látta, hogy a polcon keresgélek.

- Sót kért a félkarú bácsi.

- Na, tessék! Előbb kenyeret, aztán zsírt, most még sót is! – morgolódott anya.

- De mindenki sóval szereti a zsíros kenyeret!

- Vigyed, na!

Egy kis papírba tettem a sót, és siettem vissza. Megsóztam a zsíros kenyeret, s lekuporogtam én is a padra, úgy figyeltem, ahogy megelégedetten eszik.

- Hogy hívják a bácsit? – bátorodtam meg.

- Márton vagyok. Marci bácsi.

Másnap nem volt ott a padon, s harmadnap sem láttam. Nem jelentkezett többet. Nagyon bántott, mert azt gondoltam, biztos megbántottam azzal, hogy bizalmaskodtam vele: megkérdeztem a nevét.

Hiába nézegettem a környező utcákat is, nem sikerült találkoznom vele. Körülbelül két hét múlva vasárnap reggel aztán megpillantottam, amint a templomhoz vezető kőlépcsőkön kapaszkodott felfelé.

- Marci bácsi, Marci bácsi! - futottam utána.

- Ó, hát te vagy az? – nézett rám mosolyogva.

- Mi történt? Miért nem tetszett többet eljönni a parkba? - rohantam le a kérdéseimmel.

- Ne haragudj, de nem volt időm! Hallod? Nem volt rá időm!

Nem értettem miért jött olyan izgalomban attól, hogy nem volt ideje eljönni?

- Hát, nem érted? – rövid hatásszünetet tartott, aztán kimondta. – Mert dolgozom.  Hallod? Dolgozom! Felvettek a nyomdába, a könyvkötő részlegre.

- Jaj, de örülök!

- A Szűzanya megsegített! Meg a te zsíros kenyereid. Nem hagyták, hogy elmerüljek a kilátástalanság, a kétségbeesés mocsarában. Most megyek, mert mindjárt kezdődik a mise. Isten áldjon!

Nézem utána, ahogy serényebben szedi a lábát, szinte szökdösve halad a kőlépcsőkön felfelé…

Május ünnepe olasz módra

 (Calendimaggio)

A tavasz beköszöntét ünneplik május első napjaiban Itália szerte, és különösen itt Umbriában, Assisiben. Ez az ünnep, egy élő tradíció - a dal, a tánc, az öröm ünnepe. Ezen napok alatt szokás felkeresni az ismerősöket, rokonokat, amikor is „engesztelő” ajándékot illik adni, verset mondani, vidám dalokat énekelni. Hogy kellő díszt és tiszteletet adjanak az eseménynek zászlókkal, virágokkal, faágakkal díszítik a házakat, erkélyeket. Az „engesztelő ajándékok” abból az ősi keresztény szokásból ered, hogy annak idején adománygyűjtő szerzetesek jártak házról házra bűnbánatot hirdetve.

A „májusi dalok” már elseje előestéjén felhangzanak. Gyakori a gitár-, vagy hegedűkíséret, valamint az ütőhangszerek használata. Bizony elég hangosak! De hát itt a tavasz, megújult a természet, örüljünk, vigadjunk, áldozzunk a bor és a szerelem isteneinek! Ez dalaik ősi témája.

Annyira ősi gyökerű ez az ünnep, hogy már a kelták, etruszkok, ligurok idejében is megtartották.

Ez a május elseje előestéjén történő éneklés egy kicsit emlékeztet engem arra a székelyudvarhelyi szokásra, hogy a májusfaállítás után megjelennek - úgy éjféltájon – a zenészek, és víg májusi napokat kívánva húzták a nótát a ház népe és vendégei örömére.

Térjünk azonban vissza az itáliai ünnepre. A városban minden napra jutott valamilyen előadás, gyermekeknek körhinta, sátorokat állítottak édességeknek, csemegének. Csúcspontja pedig az utolsó délutánra esett, amikor a vendégek, gyerekek, felnőttek üdvrivalgása közben felvonult a két városrész jelmezbe öltözött polgársága.

Már napokkal az ünnep előtt a város határában, az olajfa ligetekben gyakorolnak a muzsikusok, s olyan hangerővel, hogy zeng bele a környék. Több korosztály is szerepel az óvodásoktól a tizenévesekig. Technikában bár van közöttük különbség, de hangerőben nem sok. Ők a dobosok. Nekik majd a felvonulók kíséretében lesz szerepük. A többi hangszerek szerényebb hangja ebben a nagy dobolásban alig érvényesül. Igaz, hogy a gitár és hegedű a dalok előadásában jut szerephez, s nem annyira a menet kíséretében.

A dalok Szent Ferenc idejében, a korabeli krónikák tanulsága szerint francia eredetűek és hangzásúak voltak. A fiatalok csoportokba verődve járták a város kerületeit, táncoltak és énekszóval éltették a tavaszt, a természet újraéledését, a vidámságot, a szerelmet. Sokszor pajzán-gunyorosak voltak a dalok, de senkit nem botránkoztattak meg. Maga Szent Ferenc is kitűnt fiatal korában, ezekben a táncokban, dalokban.

Assisiben az ünnepi játékok megidézik a város történelmét, mikor a város befolyásos családjai véres háborút vívtak egymás ellen, s a várost is kettészakították – az alsóvárosra (parte de sotto) és felsővárosra (parte de sopra). A májusi ünnepek azonban annak idején alkalmat adtak a város polgárainak, hogy félretegyék az ellenségeskedést és együtt vigadjanak. Az éjféli Ave Maria elhangzása után kitódultak az utcára és a terekre, meghallgatni az énekeseket. Az énekesek a házaktól, ahol daloltak természetbeni ajándékot kaptak: tojást, bort, süteményeket és más élelmet, mint máskor a kolduló barátok.

Az ünnepi játékok sok látványossággal szolgálnak: célba lövés nyílpuskával, fakutya verseny, kötélhúzás, kórusverseny és rengeteg más mulattató műsor. Végül az ünnepség a győztes kihirdetésével zárul. Az idén az alsóváros nyerte el a pályadíjat, egy gazdagon díszített selyemzászlót, melyen a Szűzanya arcképe látható. Most egy évig ők birtokolják, s jövőre majd azok kapják, akik megnyerik a versenyeket.

Ezek alatt a napok alatt a várost elözönlik a látogatók, a turisták és a zarándokok. Nem csak világiak, hanem különböző rendházakhoz tartozók is. Na, igen a zarándokok… Egész évben jönnek nem csak most az ünnepek alatt, és Szent Ferenc iránti tiszteletből legtöbbjük mezítláb, saruban jár télen, nyáron. Egyszerű két bőrpántos lábbeliről van szó, ami persze divatba jött, mint mindennapi viselet is. Potom 10 000 forintnak megfelelő áron kínálják a boltok.

Ahogy nézelődöm a tömegben, meglátom a templom fala mellett Szent Ferenc egyik elkötelezett, megszállott követőjét. Szerényen álldogál az őt körülvevő kíváncsiak gyűrűjében saru nélkül, mezítláb. Testét csak egy szürkésbarna köpenyféle fedi, derekán kötéllel. Derűs arccal magyarázza fogadalmát, az evangéliumi életet. Nem akartam megbámulni, de alakja így is rögzült bennem, különösen vöröseslilára elszíneződött lábfeje, melyen még a téli fagyok alatt „beszerzett” fekélyek is látszottak.

- Télen is mezítláb jár? – kérdezi döbbenten egy valaki a körben állók közül.

A kérdezett nem válaszol, csak csendesen elmosolyodik és bólint.

Nekünk mai embereknek felfoghatatlan magatartás!

Assisi 2013. 05. 05

Halljátok hegyek!

1,

Valahol, a Kárpátok karéján belül, az égig nyúló hegyek lábánál örömre virradt a kora tavaszi nap. Az azúr égen szelíd felhők úsztak át a kis falu felett. Andorás kilépett a fényre a ház árnyékából és nagyot rikoltott. Bele a szélbe.
- Fiam született! Halljátok hegyek? Fiam!
A csűrből villával a kezében előjött az öccse, s az ő arcán is mosoly ült, ahogy kérdezte:
- Kinek keresztelitek?
- A nagyapja nevét kapja!
- Hiszen az a tiéd is.
- Igaz, hé! – kacagott szembe az öccsével.
Bent a házban az asszonyok fontoskodva sürögtek-forogtak az újszülött, s a fiatalasszony körül. Toporgott az ember tétlenül egy ideig, aztán csak elindult a falu felé. Gondolta, beszól István sógorhoz is a jó hírrel, s hátha közben kinyit a fogadó is.
A sógor már kiment a mezőre, úgyhogy nem találta otthon, de a kocsma már kinyitott, mire odaért.
- Fenyővizet töltsél! – szólott a csaposnak.
- Felet?
- Egészet, hé!
Egy hajtásra kiitta az italt, s széles mosollyal az arcán odafordult a mellette álló szikár legényhez.
- Minek örvendesz, Andorás? – kérdezte amaz – A másénak? Vagy mindegy, hogy ki kakasa pitézte, csak nálad tojjon a tyúk?
- Miii?! – hördült fel az ember, de már lendült is a keze, s benne a rugós bicska.
A csúfondáros legény lehanyatlott a földre, s nyakából ömlött a vér. A csapos odaugrott, próbálta befogni a sebet, de az már mit sem használt. Valaki a telefonhoz ment, és hívta a mentőket. Andorás lerogyott egy székbe, és a fejét a két kezébe fogva zokogni kezdett.
Meg jött a mentő és hamarosan a rendőrség is.
- Ki tette? – kérdezte a közeg.
- Én! – válaszolta Andorás, és kinyújtotta a kezeit, hogy tegyék rá a bilincset.

2,

Első iskolanap megilletődve ültek padjaikban az elsőosztályosok. A teremben hátul, meg a fal mellett szorongtak a szülők, nagyrész anyukák. A tanító az ismerkedéssel kezdte. Egyenként szólította kis nebulóit, s két-három szót váltott velük.
- Barta Endre! – kiáltotta, de senki nem jelentkezett.
A tanító újra szólította az ismeretlen nebulót, de most sem jelentkezett. Kicsi Andorás édesanyja rászólt a gyerekre.
- Állj hát fel, mert téged szólítanak!
- De, én Andorás vagyok nem Endre!
Lett erre nagy kacagás a gyermeksereg körében. Rigmust is faragtak hirtelenjében a hátsó sorokban: „Andorás, Andorás kell-e néked záptojás?”
A tanító úr szavára aztán csend lett, aki türelmesen el is magyarázta, hogy a hivatalos papírok szerint, melyeket a jegyző úr küldött át a hivatalból az áll, hogy Barta Endre, s ez így is marad.
- Kisfiam! Itt az iskolában téged így szólítunk, függetlenül attól, hogy a családban miként becéznek. Értetted-e?
- Igen! – bólintott a gyerek, de nem volt nagyon vidám a névkiigazítás miatt.
- Szoktál otthon segíteni a munkában? – kérdezte a tanító
- Segítek apónak kihányni a ganyét a tehen alól.
- Játszani is szoktál?
Bólogatás volt a válasz.
- Mondd szépen, hogy igen, s ne bólogass a fejeddel! – szólt a figyelmeztetés – és mit szoktál játszani?
- A kicsi szekérrel, amit Simon apó készített nekem – emelte fel büszkén a fejét.
Az a kicsi szekér egy csoda szerkezet volt. Pontos mása egy valódi falusi szekérnek. Tartozott ahhoz minden, ami kell: kerék, tengely, lőcs, saroglya, létrás oldal, nyújtó, vendégoldal. Szóval minden. Ha lett volna araszos lovacska akár be is lehetett volna fogni, s szénahordani indulni, vagy akár gabonát, s más terményt szállítani. Még folyami kavicsot is.
Hamar eltelt az első iskolanap a sok újdonság közepette, s el a második is, de harmadnap a kis Andorás sírva ment haza.
- Mi történt, kicsi csürkém? – ölelte magához az édesanyja.
- Nem megyek többé abba az iskolába!
- Aztán, miért?
- Igaz, hogy az apám gyilkos?
- Engem védett – szorította még jobban magához a gyermeket.
Az asszony ölébe vonta, s szorosan ölelte a zokogó kisfiút. Átfutott előtte eddigi kálváriája, s jól tudta, ezzel még nincs vége. Megjelent előtte a részeges Gerő alakja, ahogy beállított hozzájuk félgőzösen. Bölcselkedve emlegette jó munkahelyét a városban, ahol sok pénzt keres. Ki is rakta az asztalra a bankókkal teletömött pénztárcáját. De hiába volt pénzes városi munkás, Boriska nem szenvedhette. Látni se bírta, pedig rendesen járt a házukhoz, örökké emlegetve komoly szándékát. Mikor aztán Andorás feltűnt, egy időre elmaradozott, de még akkor is meg-megjelent, ígérve fűt-fát, városi életet, nagyságákra való ékszereket, de hiába, Boriska kiadta az útját.
Gerő azonban nem az a fajta volt, aki belenyugszik a veszteségbe. Megfogadta, olyan bosszút áll a leányon, hogy amíg él megemlegeti. S megtette! A kocsmába, ahol mindennapi vendég volt, az ivócimborák közt elterjesztette, hogy a születendő gyermeknek igazából ő az apja. A hír eljuthatott Boriska anyósához is, s kezdett olyan hegyesen nézni a menyére, mint egy gyanakvó ügyész. Az asszonyka meg nem sejtett semmit, amíg meg nem történt a tragédia.

3,

A negyedik elemi elvégzése után a falu másik iskolájában folytatták a gyerekek a tanulást. Kikerültek a tanító bácsi szigorú, de féltő gondoskodása alól, és tanárok oktatták ezután őket. Minden órán más tanár! Ez már sok volt Endre – otthon még mindig Andorás – számára. Nehezen alkalmazkodó, indulatos gyermek lett belőle. Alig telt néhány hét az iskolaévből, máris intőt vitt haza, édesanyja bánatára. Állandóan verekedett, nem tanult, ha kérdezték a tanárai, makacsul hallgatott.
Otthon nem volt vele semmi baj. Csendes magának való emberkének ismerték a rokonok, szomszédok. Legkedvesebb időtöltései közzé a kerekes műhely munkájában való részvétel tartozott. Eleinte, kisebb gyermekként, csak nézte órák hosszat, mit dolgozik nagyapja, Simon apó és a két legény, a segédek. Mikor pedig akkorára nőtt, hogy hasznossá tudta magát tenni, szívesen segített a műhelyben. Előbb csak a forgácsok kiseprését, kihordását bízták rá, majd kézbe vehette a szerszámokat is, hogy odanyújtsa annak, akinek épp szüksége van rá. Ezek voltak számára a boldogság órái.
Az esték, mikor egyedül maradt a szobájában, bizony nehezen teltek. Nem akart az álom a szemére jönni. Egyre az járt az eszében, mi van most az édesapjával? Hol tartják bezárva? És mi is történt valójában? Ki bántotta anyát, s miért, hogyan? Millió kérdés, amire nem találta a választ. Kérdezni meg restellt. Bele is halt volna – úgy érezte -, ha szemtől szembe kellett volna édesanyjának feltenni a kérdést. Gondolta, egyszer majd csak elmondja, mi az igazság. Várta türelmetlenül azt a pillanatot, de még célzás sem hangzott el a történtekről, csupán akkor, mikor az iskolából elsős korában sírva futott haza: „engem védett”. Azóta nem hozta szóba senki azt a dolgot. Nagyapa sem. Ő aztán különösen nem. Hallgatag embernek ismerte mindenki a faluban, s ez a családban sem volt másként.
Nála laktak, amióta az eszét tudta kicsi Andorás. Nagymama uralta a háztartást, de a jövedelmet a kerékgyártó nagyapa, Simon apó biztosította. Ott lakott még a házban anya idősebb testvére, Antal bátyja is. „Vénlegény”. Így mondták, mert már harminc is elmúlt, s még nem hozott asszonyt a házhoz. Egész nap a műhelyben időzött. Ő végezte a famunkák zömét, ő faragta ki az agyat, a küllőket, a falat. Szabad idejében pedig a műhely sarkában saját kedvére faragott. Ez a szenvedélye tartotta itthon, ezért nem kívánkozott se a fogadóba, se sehova. Szívet dobogtató szép alakok kerültek ki a keze alól. Mária a Kisjézussal, Jézus a keresztfán, de legkedvesebb számára a keresztről levett Krisztus alakja volt, ahogy Mária tartja a magatehetetlen testet. Faragott ő mást is, ha kedve úgy hozta: fadöntő székelyt, pásztort a kutyájával, vagy támadó, ágaskodó medvét. Kicsi Andorás elbűvölve nézte, miként kelnek szinte életre az alakok, miként ölt testet a durva fadarab.
Amilyen csendes gyereknek mutatkozott otthon, olyan égetnivaló, izgága, verekedős lett, ahogy a lábát betette az iskola kapuján. Dühítette, ha Endrének szólították, s különben is egyáltalán, ha szóltak hozzá. A legkisebb vélt, vagy valós sértésre már ugrott, és ütött is. Mostanra elérte, hogy már nem is szóltak hozzá, ha lehet, és messze elkerülték. Magányossá, elszigetelődötté vált, de nem bánta. Nem bírta elfelejteni osztálytársainak csúfolódásait, kegyetlen bántásait az első iskolai napok, hetek idején.

4,

Kovács is lakott a faluban, nem is messze Andorásék házától. A harmadik utcában, a falu szélén. Az Andorás gyerek gyakran megfordult a kovácsnál. Ilyen-olyan megbízatásokkal Simon apó részéről. Volt ott egy nála évvel nagyobb fiú is. Osztálytárs, mivel egy évvel lemaradt a kortársaitól rossz tanulmányi eredményei miatt, s így most egy osztályba jártak. Vele se sokat beszélgetett. Legfeljebb annyit, amennyit egy üzenet átadásakor kellett. Az iskolában meg se látta. Egyiknap, mikor Simon apó valamilyen ügyben átküldte a kovácsműhelybe, Aladár – a mester fia – megszólította:
- Mit vagy olyan mufurc? Én nem bántottalak! Látod, engemet is csúfolnak.”Füstös képű bukott szamár.” Így mondják, de én teszek rá. Nézd meg a kezeimet! Kovács kéz. Ha ezzel elkapok egyet, megemlegeti.
Andorás nem válaszolt, csak rugdosta cipője hegyével a kavicsokat.
- Azt mondom, te se törődj velük. Azért ügyelj a tanulással, nehogy úgy járj, mint én.
- Tartsd meg a tanácsaidat magadnak!
Ezzel megfordult, s kiment, de az ajtóból még visszanézett, és fél szájjal elvigyorodott.
Különös barátság alakult ki attól a naptól kezdve közöttük. Továbbra sem beszélgettek sokat egymással, de mégis valamilyen ki nem mondott kapcsolat jött létre, bár az iskolában ezután is kerülték egymást, egy-egy tekintettel mégis tudtára adták a másiknak, hogy minden rendben van. Így látatlanul is védték egymást - már ahogy tudták. Ha valamelyikük verekedésbe keveredett, a másik sietett a verekedőket szétválasztani, nehogy a tanárok büntetést helyezzenek kilátásba, megrovást, intőt. Volt így is elég belőlük!
Később lassacskán mélyült ez a barátság. Egyik vasárnap reggelen Andorás megjelent az udvaron, mikor éppen reggeli dolgait végezte Aladár.
- Mi a baj, hogy így vasárnap jöttél? – kérdezte meglepődve.
- Megyek a tank-árokhoz horgászni. Van két botom.
Aladár megértette, s már ugrott is, és bekiabált a konyha nyitott ajtaján.
- Anya, megyek horgászni a tank-árokra!
- Egyedül?
- Nem.
Erre már kidugta a fejét az édesanyja, s elkerekedett a szeme, mikor meglátta, ki az Aladár társa, de egy szót sem szólt, hanem bólogatva visszatért a munkájához.
Ez a bizonyos tank-árok a háború hagyatéka volt. Meredek oldalai, s a folyóból beleeresztett víz akadályozta volna az előrenyomuló szovjet tankokat a továbbhaladásban. A visszavonulóban levő németek ásatták a falu lakosaival. Végül is nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, mert az előőrs felfedezte és a hadsereg megkerülte. Most, mint egy holtág maradt meg a határban. Partjait benőtte a sás, meg a nád, s az állóvizet kedvelő halak elszaporodtak benne. A pecázni szerető gyermekek nagy örömére. Keszeg, kárász, potyka, compó (cigányhal) akadt könnyen a horogra.
Ez után a horgászással töltött vasárnap után többször is kimentek, vagy a vízpartra, vagy az erdőbe gombát szedni, madarakat, mókusokat meglesni. Nagy élmény volt, ha egy-egy levetett őzagancsot találtak.

5,

„Barta András! Várják a beszélőben!” – visszhangzott a folyosó az őr kiáltásától, amit átvett egy másik, s a hang dübörögve gördült tovább. Zörögve nyílt a cella ajtó, és két őr kíséretében a rabot átkísérték az épület másik szárnyába, ahol átadták másik két foglárnak. Ennyi díszkíséret kijár egy „életellenesnek”.
A beszélőben a felesége és a fia várta az üvegfal túloldalán. A fiú ritkán látogatta az apját. Az asszony nem szívesen hozta magával, hiába kérte az ember.
- Értsd meg, nagyon megviseli a gyermeket. Ártalmára van. A látogatás után napokig szavát sem lehet venni.
A férfi nem válaszol, csak megadóan lehajtja a fejét.
- Rád bízom. Akkor hozd, ha te is úgy látod, hogy lehet. Nem akarok ártani neki. Ti vagytok csak nekem ebben a nagy sivárságban.
Most azonban itt vannak mind a ketten. Nehezen indul a beszélgetés. Andorás a szüleiről kérdez.
- Egyedül vannak, öregek, de bírják még magukat – válaszolja az asszony -. István öcséd is elköltözött, ahogy megnősült. Bementek a városba lakni. Én meg, tudod, nem igen járok hozzájuk. Anyád haragszik rám amiatt a hazugság-pletykaság miatt. Pedig én semmit nem tettem ő ellene.
- Majd megbékél.
- Lehet, ha szüksége lesz ránk.
Még megbeszélték a többi otthoni gondot, ügyet, s végül az ember a fia felé fordult.
- Hát, veled mi a helyzet? Végeztél az iskolával?
- Igen.
- Keménykötésű legénynek látszol.
- Igen.
- Tudod, már mit akarsz tenni?
- Igen.
- Nem vagy nagyon beszédes.
- Nem.
- Válaszolj már apádnak rendesen, mit akarsz ezután tenni? – szólt rá az anyja.
- Beállok inasnak a műhelybe, Simon apó mellé.
- Derék! – bólintott Andorás.
A fiú várt még egy szót, valamit, maga sem tudta mit, de várt, várt, és nem jött semmi. Semmi magyarázat, az égvilágon semmi, ami megvilágíthatná a benne levő sötétséget, ami lecsillapíthatná háborgó lelkét. Lesunyt fejjel lépet ki anyja után a teremből, s megint napokig nem szólt senkihez, még Aladárhoz sem.
Napestig a műhelyben ült, s bámulta lélektelenül a sürgés-forgást, csak néha vette kezébe a seprűt, s tett tisztaságot gépiesen, ahogy évek alatt megszokta. Se a nagyapja, se Antal bátyja nem zavarták megbékélést óhajtó magába fordulását.

6,

Az anyja segélykiáltására szökött ki a pajtából. A zajra, s a kiáltásra az ember kisirült a kapun, és gyors léptekkel eltűnt a sarkon.
- Ki volt ez? Mit akart? Bántott? – záporoztak kicsi Andorás kérdései.
- Jaj! - szorította a mellére a két kezét Boriska.
- Mi történt? Mondja már!
- Gerő volt, az a gazember! Legyen átkozott! – tört ki az asszonyból a keserűség.
- De, ki az a Gerő?
- Járt utánam, de nekem nem kellett. Mikor vizitába jött, kiraktam a szűrét. Nem adta fel, továbbra is próbálkozott, s mikor megmondtam neki a szemébe, hogy nekem ilyen részeges, rongy ember nem kell, hogy ne is lássam többé, s a laskasiritővel kergettem el, azt mondta, bosszút áll ezért rajtam. S megtette. Elhíresztelte a faluban, hogy titokban hozzám jár, s mikor Andorás elvett, már úgy voltam. Ó, az a hazug gazember! Apád hitt nekem, de az emberek sustorogtak, beszéltek. Ezért kellett ide költöznünk, miután megtörtént a baj.
A gyermek komolyan bólintott, s nem fűzött megjegyzést a hallottakhoz, de hirtelen megvilágosodott előtte minden. Döbbenten vette tudomásul a történteket, és nagy nyugalom szállt rá, és egy elhatározás. Ő majd igazságot tesz!
- Járok egyet – szólott, ahogy betette maga mögött a verőcekaput.
Előbb ténfergett kicsit ide-oda, majd Aladár barátja felé vette az irányt.
- Ismersz te valami Gerő nevű alakot?
- Hááát, lehet.
- Hitvány ember. Nekem nagy ellenségem.
- Úgy?
- Keressük meg!
- Én tudom, ilyenkor hol található, ha a faluban van.
Elindultak ketten, közben suttogva egyezkedtek, s Aladár vigyorogva bólogatott egyetértése jeléül. A kocsmában találtak rá az emberükre. Ott mulatott egyedül egy üveg bor mellett.
Aladár odalépett hozzá.
- Gerő bátyám, hogy van? – bizalmaskodott
Az ember gyanakodva vizslatta. Már kissé kapatos volt, s ettől még gyanakvóbb lett.
- Hát, nem ismer? Maga édesapám legjobb cimborája volt. Én vagyok Aladár.
- Isten éltessen, fiam. De ha te vagy Aladin, hol a lámpád?
- Ehejt, la! – szólott, s Andorás kezéből átvette a pálinkás üveget, s az asztalra tette.
- Okos gyerek vagy, te, ha nem is vagy Aladin – szólott az ember, s a borospoharát teletöltötte pálinkával.
- Egészségére, bátyó! – köszöntött rá egyszerre a két legényke.
Gerő a másik gyerek felé bökött.
- Hát, e ki?
- A barátom: Endre. Endrus.
A kocsmáros magában kuncogva figyelte a fejleményeket.
- Ő is varázsló – folytatta Aladár a pult felé intve, ahol Andorás éppen újabb üveg pálinkáért fizetett.
- Rendes gyerekek vagytok. Látom, szeretitek Gerő bátyót – mondta, de már alig forgott a nyelve.
Így dobálták a szavakat, közben az ember szaporán ürítgette a poharat. Rövidesen azonban az asztalra bukva elaludt.

7,

A korai utasok az állomás épülete mellett, a faltövében egy részeg, álmából éppen ébredező férfire bukkantak. Ruháján rászáradt, bűzös trágya és mocsár maradványok díszelegtek. Nem tudták, mit tegyenek vele, s rendőrt, meg mentőt hívtak neki.
A rendőr a zsebében levő iratai alapján megállapította a személyazonosságát (Gerő volt a nyomorult), a mentő pedig a detoxikálóba szállította. Mindenki legnagyobb meglepetésére, a kocsmáros karóráját megtalálták a részeg zsebében. A rendőr szaladt a kocsmároshoz jelenteni, hogy megtalálták az elveszett karórát, s hogy hol.
A kárvallott kocsmáros kijelentette, hogy nem tesz feljelentést, ha Gerő soha többé nem teszi be a lábát a faluba.
- Tolvajokat ez a falu nem tűr itt meg maga között! – sommázta a kocsmáros.

8,

Eljött az ősz is, s bár még napközben melegen sütött a nap, a hajnalok hűvösek lettek, s a fák levelei színük változásával jelezték a múló időt. A gyerekek számára az iskolakezdés ideje következett. Erre készülődtek – ki örömmel, ki aggodalommal, ki közömbösen, vagy bánatosan, ki-ki vérmérséklete szerint. A határban a betakarítás is a végéhez közeledett, csupán a törökbúza maradt még lábon.
Éppen az utolsó szekér pityókával fordultak be a kapun az udvarra, mikor Andorás odaszólt a konyhaajtóban álldogáló édesanyjának:
- No, ezzel is megvolnánk!
- Megsegített az Isten! – válaszolt az asszony.
- Anyám! Készítsen váltót, meg valami enni valót, mert holnap megyek a városba.
- Mi dolgod van ott neked?
- Iskolába megyek.
- Oda-é?
- Már be is iratkoztam a Fémipari Szakiskolába.
- S majd hol laksz, hol eszel?
- Beszéltem sógor bácsival, Istvánnal. Ád kosztot, s lakást a ház körüli segítség fejében.
- Igaz, szép családja van.
- Három kicsi gyermek, meg egy leányka, s egy elég nagy kert a város végén.
- De hát apád a jövő hónapban jön haza, s te nem leszel itthon?
- ’Sze éppen azért megyek!

…

9,

Andorással legutóbb akkor találkoztunk, mikor éppen a városba készült szakmát tanulni. Azóta eltelt jó pár év, s kemény, mokány fiatalember lett belőle. Most ott látjuk a templom lépcsőjén üldögélni egy toprongyos alak társaságában. Régi ismerősünk őkelme is. Nem más, mint Gerő. Lerongyolódott kopott alak, de nem csak a gúnyájára nézvést, hanem az egész, ahogy van. A szemei zavarosak, véreresek, az arca borostás, lerí róla a nyomurúság, az elhanyagoltság.

- Mi van magával, Gerő bátyám?

- Mi, mi… Mi bajod velem?

- Ett ma valamit?

- Eridj dógodra! Hagyj békén!

Andorás azonban nem hagyta, s addig uzsukálta, míg emberünk kötélnek állt.

- Itt van a közelben egy büfé, Ábris üzemelteti, egy falumbeli.

- Ábris? Nekem is falumbeli! – kiáltott fel meglepetten Gerő.

- Tudom!

- De nagy bölcs vagy! Tudsz mindent?

- Annyi igen, amennyit kell!

Közben odaértek a büféhez. Andorás két adag berbécstokányt rendelt kovászos uborkával.

- Itt éppen úgy főznek, mint otthon, majd meglátja Gerő bátyám!

- Inkább hozzál egy kupica erőset!

- Azt nem! – válaszolta a fiatalember keményen – Tudja, nekem is van annyi gondom, bajom, bánatom, hogy néha alig bírom elviselni, de még sem iszom. Nem hiszek a mondókában, melyik így szól: Mit tesz a székely, ha örvend? Pálinkát iszik. S mit tesz, ha bánata van?

- Pálinkát iszik! – vágta rá Gerő.

- Na, lássa, ez az, amiben nem hiszek!

- De hát, milyen bajod lehet neked?

- Nem áll velem szóba egy fehérnép sem!

- Azt ne is bánd!

Ameddig így dobálták a szót, meghozta Ábris a tokányt, s jó étvágyat kívánva, kérdezte mit hozhat még.

- Két fröccsöt! – mondta Andorás, s Gerő szemei felcsillantak.

- Málnafröccsöt! – pontosította a rendelést a fiatalember, társa nagy bánatára.

- Ez aljas kitolás! – háborgott amaz.

- Amit most mondani akarok, azt teljes józanul kell meghallgatnia. Hogy fogja fel jól minden szavamot!

- Mondd hát, hallgatlak!

- Menjünk ki a parkba, s ott elé adom, amit mondani akarok.

Találtak is egy árnyas padot, ahová letelepedve Andorás elmondta, mekkora sok bajt, lelki és egyéb nyomorúságot okozott neki, édesanyjának és édesapjának Gerő.

- Nagy háborúságot okozott kend nekünk a családban.

- Ki vagy te, hogy ilyenekkel állsz elő?

- Andorás, Barta Andorás fia.

- Az-é?

- Lássa, itt élek most a városban. El kellett jőnöm a faluból. Szakmát tanultam, most saját vasas műhelyem van. Három segéddel dolgozom. Készítünk mindent, ami vasból van, patkószegtől a kerti törpéig. De főként vaskapukat, díszes kovácsoltvas kapukat, cifra, kanyargós mintával.

- Szép!

- Most szükség lenne egy éjjeliőrre.

- Kutyád nincsen?

- Van, van. Egy kuvasz. A bács fia, Juon adta, aki nem akart tovább pásztorkodni, ott hagyta az apját, s az esztenát. Most itt eszi fene a városban, beállott egy építkezéshez maltert kavarni. Otthonról hozta a kutyát. Becsületes pénzt fizettem érte, egy heti napszám árát.

- S nekem ezzel mi dolgom?

- Mondom! Ember is kell a kutya mellé. Gerő bátyámra gondoltam. Van a műhely mellett egy fűthető helyiség, ott meghúzhatja magát. Éjjeli őr lesz, s ezenfelüli tisztje az udvar tisztántartása, miután befejeztük a munkát. Szóval kap szállást, rendes gúnyát, és ebédet. Azt Ábrtistól kell elhoznia mindünk számára délben egy órakor, kantáros fazékban.

- És ha nem fogadom el?

- Ez az egyetlen esélye. Tőlem mehet a híd alá, s koldulhat a templom előtt, ha hagyja a többi koldus! Ha elfogadja, ember lehet még magából, de nincs többé egy korty ital sem!

- Mégis mit gondolsz, mi vagyok én? Bornemissza János?

Andorás felállt a padról, és vissza se nézve csak ennyit szólt:

- Majd viszek a sírjára virágot!

Gerő nem válaszolt. Segélykérően nézett szét a parkban, hátha valaki bár egy fikarcnyi részvétet mutatna iránta. De mindenki önzően saját magával elfoglalva jött-ment, beszélgetett, kutyát sétáltatott, gyerekre figyelt, vagy csak egyszerűen üldögélt örvendve a friss levegőnek.

- Várj! – ugrott hirtelen talpra, s szaporázott a fiatalember után, aki már jócskán elhaladt.

- Nos? – állt meg Andorás.

- Legyen! Csak mondd meg, mi ez az egész? Hisz’ minden utcasarkon találni három éjjeliőrnek valót is.

- Azért teszem, hogy magát büntessem - nap, mint nap lásson, tudja, hogy tőlem függ az élete, és ne hagyja a lelkiismerete egy percig sem nyugodni. Ez az egyik.

- A másik?

- Hogy vezekeljek! Hogy lássam magát nap, mint nap, tudva mit követett el a családom ellen. Hogy vezekeljek, mert magam sem tudok apámnak megbocsátani…