Csóréfejű búza és egyebek

A helyi táplálkozási szokásokat mértük fel Bözödön Málnási Géza professzor úrral a hetvenes években. Rendelés után a várószobában összegyűlt asszonyokkal, emberekkel beszélgettünk - kötetlenül. János bácsi, a tanító úr kezdte el néhány tréfás megjegyzéssel. Az asszonyok táskáikból gyorsan elővették a szalmát és ameddig folyt a szó fonták a szalmafonatot,.

Komoly hagyománya van ennek a szalmafonásnak. Kicsitől nagyig, mindenki ért hozzá. Főleg a leánkák. A megfont szalmából aztán készül a szalmakalaptól kezdve a falvédőig mindenféle hasznos dolog: táskák, szatyrok, gyermekjátékok, babák meg dísz. Például aratási koszorú. Nagy sora van annak!  Egyszer termeszteni kell a megfelelő gabonát, aminek a szalmája alkalmas a fonásra. Ez pedig az alakor vagy, ahogy Bözödön mondják a „csóréfejű búza”. Ennek hitvány, kicsi a kalásza, de hosszú, vékony, hajlékony a szalmája. Aztán a hossza, vastagsága, színe alapján kiválogatják, megtakarítják a szálakat, kicsit megáztatják, aztán ügyesen megfonják. A megfont fonatot aztán mángorolják, varrják, préselik, formálják, amíg kalap, vagy szatyor, vagy egyéb lesz belőle.

- Elég volt szalmacséplésből! – szólt a tanító úr.

- No, no! Komoly dolog a szalma itt Bözödön – válaszolt Mózsi bácsi.

- Igaz, igaz – bólogattak az asszonyok is.

- Lássuk, miért gyűltünk össze ma délután? – vette vissza a szót János bácsi – A doktor urak a bözödi ételekről, táplálkozási szokásokról akarnak hallani. Biztos éhesek!

 - Lehet, a végére valóban megéhezünk! – jegyezte meg Málnási tanár úr.

Eleinte kissé döcögve indult el a beszélgetés, de aztán belelendültek, s egymás szavába vágva mondták el, mit esznek egész évben, hogyan készítik, kinek mi a szokása.

- Minden héten süttem három kenyeret – mondta Zsuzsa néni -. Egyik-egyik lehetett úgy két és fél kilós. Ez kitartott a következőig.

- Most nem süt? – kérdezte valaki.

- Ne szólj közbe! – igazították helyre a közbeszólót.

- Most nem, mert csak ketten vagyunk az öreggel. Ez addig volt, amíg a két gyermek, s leánka itthon voltak. Hadd mondjam tovább! Felhasználtam hat kiló lisztet, s egy kiló pityókát. No, írják le, s számítsák meg, mennyit teszen ki egy év alatt.

Mások is sorolták, mennyi búzát, pityókát, törökbúzát használtak fel a háztartásban. Mennyi káposztát, murkot, s más zöldséget.

- Puliszkát eszünk szinte minden nap. Ha puliszkát keverek, úgy két kiló puliszkalisztet teszek a fövő vízhez. Sós vízhez (súgja a fülembe anyatárs). Van egy nagy lábasom, mindig azt használom. Tudom a méretét, azért.

Folyt tovább a beszélgetés, mintha a fonóban lettünk volna. Az asszonyok, és néhány kislány, akik elkísérték szüleiket, fonták a szalmát szorgalmasan. Úgy járt a kezük, hogy nem is lehetett követni. Szóba került minden, amit a faluban fogyasztanak – amit esznek-isznak. Mózsi bácsi kiszámította ott hirtelen, hogy ő egyedül egy év alatt megiszik több mint három veder pálinkát, egy hordó bort. – Közepeset (!)

Hamarosan sorkerült a disznóvágásra is. Megállapították, hogy a faluban nincs olyan család, ahol télen ne vágnának disznót. A legtöbben kettőt is – egyet a fagyok beálltakor, a másikat farsang idején. És minden nagyobb esemény: lakodalom, keresztelő, halotti tor alkalmával.

- Még Juliskáék is vágnak – jegyzi meg Zsuzsa néni -, pedig ők a legszegényebbek.

- De még a cigányok is! – toldja hozzá János bácsi -. Nézzék meg, nekik is a ház mögött ott röfög egy-két hízó. Ha ólra nem telik, fonnak egy kerítést fűzfavesszőből, s befedik valamivel, kátránnyal, vagy nájlonnal. Olyan, mint egy nagy kosár, de a disznó elvan benne. Azzal etetik, ami kerül. Vagy no…

A végén összeírtuk, összeadtuk az adatokat és kiszámítottuk az egy főre eső évi fogyasztást statisztikai módszerrel és igen elégedettek voltunk az eredményekkel. Zsuzsa néni utána meghívott hozzájuk, „hogy ne csak szellemi táplálékkal éljünk!” A tanító bácsi is velünk tartott. Feri bácsi a házigazda kancsó bort tett az asztalra, míg Zsuzsa néni ennivalóval traktált.

- Lássanak hozzá! – kínált szívélyesen – Ne csak beszéljünk az ételről.

- Beszéljünk másról! – kap a szón Feri bácsi, aki nagy mesélő. Most is már köszörüli a torkát, hogy egy jó történettel kirukkolhasson.

Ameddig falatoztunk, s ürítgettük a poharat, elmesélte Marcella néni és élete párja Ambrus bácsi esetét.

Történt, hogy Marcella néni megkapta ezt a nevezetes hongkongi influenzát. Nagyon beteg lett: lázas, elesett, mozdulni se tudott, s beszélni is alig. Ambrus bácsi ápolta, ahogy tudta – ült a konyha asztalnál, s bánatában pálinkát ivott. Kicammogott az udvarra, s a köréje sereglő majorságnak magot vetett. Így látta mindig az asszonytól – egy pléhkupával a szuszékban levő törökbúzából merített, s azt szórta ki az udvarra. Mikor visszament a beteghez megkérdezni, kíván-e valamit, Marcella néni megkérdezte, adott-e már a disznóknak?

- Na, ha nem, ott van a fazékban a pityóka, amit még a tegnap megfőztem, tedd bé a moslékos vederbe, törd össze, hints rá korpát, törökbúzalisztet, s forrázd le.

- Jó, jó! Leforrázom, de hozzak-é valamit neked?

- Csak tedd a dógod.

Ambrus bá kiment, s elvégezte, amit az asszony rábízott.

- Készen vagy-é a moslékkal? – kiáltott ki neki Marcella néni.

- Készen, hát!

- Akkor hozd ide, lássam.

Ambrus bácsi bevitte a vedret, s odatette az ágy mellé. Malvina néni belenyúlt, a kezével megkavargatta.

- Mennyi lisztet tettél? - kérdezte.

Az ember megmondta.

- Ambrus! – szigorkodott meg az asszony – Vagy többet, vagy kevesebbet, de ennyit soha ne tégy!

Zsuzsa néni már százszor is hallhatta a történetet, de halványan mégis elmosolyodott, s kínálta tovább a harapni valót.

Marosvásárhely, 2010. 09. 12

Hozd ide, Roti!

  A komor tekintetű, kormos képű rottweiler az udvar közepén hevert és unottan nézett utánam, ahogy végig mentem a járdán a bejárati ajtóhoz.

- Milyen békés kutyájuk van – szóltam belépve a házba, a gazdához.

- Iiiigen – válaszolta bizonytalanul.

  Akkor nem figyeltem fel erre a hangsúlyra. Dolgom végeztével indultam kifelé. Nos, hát ez nem ment minden bonyodalom nélkül. Az udvar közepe táján járhattam, amikor a nagy fekete kutya felugrott és morogva közém és a kapu közé állt. Nem engedett ki az udvarból. Most értettem meg a házigazda előbbi bizonytalan „igen”-jét. Végül ő mentett ki szorult helyzetemből – kilépett az ajtón, és ráparancsolt a házőrzőre: „Menj hátra!”, s a kutya megvető pillantást vetve rám, hátra ballagott az udvar végében levő óljához. Ott leheveredett, és többet rám se nézett.

  Ekkor szerettem bele ebbe a fajtába, és már a kapun kívüli biztonságból megkérdeztem, lesznek-e, s mikor kölykei a szukának, mert egyre igényt tartanék.

- A jövő hónap végére várjuk a szaporulatot.

- Értesítsenek!

  Két hónap múltán kaptam meg az értesítést, hogy mehetek szemrevételezni a kölyköt, meg kiválasztani az alomból a nekem tetszőt - én legalább is úgy gondoltam. Diktatórikus választás lett belőle, mert csak két kölyök vinnyogott az anyjuk mellett, s az egyiket már kiválasztotta magának a gazda fiacskája. Nekem maradt a választás, hogy viszem-e a másikat, a kisebbet, vagy nem viszek semmit.

  A kabátzsebembe téve vittem haza. Volt otthon nagy öröm! A gyerekek viharos szeretetét türelmesen viselte, és jó étvággyal fogyasztotta eleinte a pépes-tejes „bébiételeket”, állatorvos barátom élénk tiltakozása ellenére. Az volt az elképzelése, hogy a tehéntej fajtaidegen a kutyának, és ártalmára van. Ennek nem volt, mert úgy nőtt tőle, mintha húznák. Később is minden reklámajánlat ellenére is azt ette, amit mi, felnőtt emberek és gyerekek. Nagy hancúrozások, játékok színezték a délutánokat, mikor az iskolából megjöttek a gyermekek. És Roti – így neveztük el – rendszeresen kinőtte az számára készített kutyaólakat. Tanulékony és ragaszkodó természete már kölyök korában megnyilvánult. Hamar megtanulta, hogy a lakásba nem mehet be, hogy a kapun kívül számára tilos világ terül el.

  Nyolc hónapos korára elérte 60 cm-es marmagasságot és az 55 kg-ot, és szelíd szemeivel úgy tudott rád nézni, hogy meg kellett simogatni a kobakját. Nevelését a gyerekek irányították és jutalmazással, becézéssel érték el az engedelmesség olyan szintjét, mely az „együttélés” alapfeltétele. Sohasem parancsoltak neki, hanem kérték. Ezt később is betartottuk, s az ismerősök arcára mosolyt csalt, amikor például így szóltam:

- Roti, légy szíves gyere ide – és Roti jött!

  Megtanulta, hogy kézből vegye el a falatot, és hogy a gazdái bármikor elvehessék előle az ételt. Ha új valaki jött be az udvarra, és azt akartuk, fogadja el, akkor megmagyaráztuk neki, mert ha nem, elébe állt a maga közel 60 kilójával és nem engedte tovább lépni.

  Egyik nap nagy ribillió támadt a szomszéd csirkés udvarán. Egy kiskakas átrepült a kerítés felett hozzánk, és felbőszült kotkodácsolással rohangált ide-oda. Roti oda loholt hozzá, és egy szempillantás alatt elkapta. Eddig soha nem tapasztaltuk, hogy tyúkot, csirkét kergetett, vagy megfogott volna. Most mégis ez történt.

- Hozd ide, Roti! – kértem és hozta.

  Kivettem a szájából az ijedt csirkét, teljesen épen. Úgy fogta hatalmas fogai közt, hogy még a tolla sem lett borzos. Megveregettem a kutya fejét, és néhány dicsérő szót dünnyögtem neki, a kiskakast pedig átvittem a szomszédba. A szomszéd néni nagyon megörült neki, mert a többi csirkéit az elszabaduló terrierek széttépték. Ez volt a ribillió, ami elöl Rotihoz menekült a kiskakas. 

Száll a nóta, szól a dal

 „Száll a nóta, szól a dal, száll a vidám ének” - régi szokásuknak engedve, ma is felmentek a dombra. Pista, Laci, Karesz, Márton. Klári is kijött, de nem állt be a táncba, csak kívülről nézte. Énekeltek, s egymás vállát átfogva körtáncot lejtettetek. Előbb lassan, tempósan, majd egyre gyorsabban. Aztán a kör szétszakadt, s párosával, vagy egyedül járták. Márton kinyújtotta a karját Klári felé, de ő megrázta a fejét, s elfordulva kitörölt egy könnyet a szeméből.

 Legelőször tizenéves kamaszkorukban jöttek fel a dombra. Egy iskolába jártak, együtt játszottak, együtt csavarogtak, s együtt fedezték fel a dombot. Felrohantak, körbeálltak, s énekelve táncoltak, míg a fáradtságtó le nem rogytak a földre. Megpihentek, s újra kezdték. Csak akkor hagyták abba, mikor feljöttek a csillagok. Akkor lefutottak, s mindenki hazament. Attól kezdve minden vasárnap délután megjelentek a dombon, ha az idő megengedte. Így ment ez az iskolai év végéig. Sokszor akadtak nézők is, akik megálltak, tapsoltak, dudorásztak velük együtt, aztán mosolyogva továbbmentek.

 A négy fiú mellett két lány is együtt lógott velük – Klári és Zsuzsi.

 Az érettségi vizsga utáni utolsó este, vasárnap sokáig maradtak. Már rég feljöttek a csillagok, de még nem jött, hogy hazamenjenek. A leányok sorra megtáncoltatták a fiúkat, s azok nem is bánták. Márton és Klári összekapaszkodva mozdulatlanul álltak a többiek gyűrűjében. Alig mozogtak a nóta dallamára, csak elvarázsolva ölelték egymást.

- Késő van! Menjünk haza! – kiáltotta egyikük, talán Pista.

 Klári kibontakozott a fiú karjai közül, s megállt a kör közepén.

- Szép volt, fiúk, de ne legyen ennyivel vége!

- Hogy? … Mi? … Mit akarsz? – hallatszott innen-onnan.

- Csak azt, hogy jövőre is találkozzunk. Mondjuk, Pünkösd vasárnap, délután, itt ezen a helyen.

- Úgy legyen! – harsogták egyszerre.

 Valóba így történt, a következő évben, Pünkösdkor ott voltak a dombon Zsuzsit kivéve, aki akkor már rég a tengeren túl volt. Kivándorolt egész családjával, s vőlegényével együtt. A létszámban azonban nem történt változás, mert Klári elhozta magával Vilmost, a jövendőbeliét, egy langaléta fiút, akivel a Főiskolán találkozott. A társaság egyből befogadta a mindig mosolygó, jó beszédű fiút.

 Klári nem törődött Mártonnal, még csak nem is kerülte. Nem kötötte össze őket semmiféle romantikus száll, nem alakult ki közöttük semmiféle intim kapcsolat. A későbbi években sem, kivéve talán egyetlen alkalmat.

 Az iskolai évek után ki erre, ki arra hányódott, de végül újra összeverődtek a légimentőknél.

A csapat bevetésre készült. Márton, mint mentőtiszt a felszereléseket ellenőrizte, társai a két ápoló, Laci és Karesz a pihenőben várta a jelzést, mikor kell indulni. Klári éppen most végzett a szolgálatával, s szembe ment Mártonnal a folyosón. Mintegy vezényszóra átölelték egymást.

- Úgy érzem magam, mint akkor diákkoromban, érettségi előtt, mintha a csillagok között lebegnénk, tűz lobogna bennem…

- És én olvadok!

 A csengő szava szakította félbe az emlékezést. Úgy szólt, hogy az ablakok is rezegtek bele.

- Riasztás! – kiáltott valaki kintről.

 A két ápoló rohanva futott neki a kijáratnak, Márton is menet közben csatolta fel a sisakját és gombolta be a zubbonyát. Mire a géphez értek, a fülkében már ott ült Pista, a pilóta. Feldübörgött a motor, s a rotor szélsebesen kavarta a levegőt. Két óra múlva jöttek vissza. Klári még ott téblábolt a bázison, s látva a fáradtan beérkezőket kitöltötte a kávét.

- Te mit keresel még itt? – kérdezte Pista, a pilóta.

- Megvárom Vilmost, most jár le a szolgálata a légi irányításnál. És ti?

- Közúti baleset, öt sérült, három súlyos, de túlélik – summázta Márton két korty kávé közt.

 Ezekre az eltelt évtizedekre emlékeztek most, ahogy egymás vállát átfogva lassú körtáncot jártak a dombon. Amikor megálltak körül vették Klárit, aki egyedül jött Vilmos nélkül.

- Mi van Vilmossal? – kérdezték.

- Nagy beteg. Nem tudott jönni és nem is fog tudni sohasem.

 Megkövülten álltak, alig tudtak szóhoz jutni.

- Javulást kívánunk neki! – nyögték ki végül.

- Üdvözletét küldi nektek, búcsú üdvözletét – folytatta Klári -, és kérdezi, hogy ha ő már nem is tud ide feljönni, az unokánk a barátaival feljöhetne-e?

- Hát, persze! Mindenkié a domb! És különben is örülnénk nekik!

 Erre a szóra megelevenedett a bokrok alja – őt. hat tizenéves kamasz rohant oda hozzájuk „indián csatakiáltással”, körbe ugrálták a csapatot, s közben rázendítettek a kis dalra:

„Száll a nóta, szól a dal, száll a vidám ének” …

- Mi akár mehetnénk is, megjött az utánpótlás! – jegezte meg Márton.

 Lassan ereszkedtek le a domboldalon, s hogy visszanéztek a gyerekekre, csillagfény tükröződött a szemükben.