2013. április 29., hétfő

Halljátok hegyek!




1,

Valahol, a Kárpátok karéján belül, az égig nyúló hegyek lábánál örömre virradt a kora tavaszi nap. Az azúr égen szelíd felhők úsztak át a kis falu felett. Andorás kilépett a fényre a ház árnyékából és nagyot rikoltott. Bele a szélbe.
- Fiam született! Halljátok hegyek? Fiam!
A csűrből villával a kezében előjött az öccse, s az ő arcán is mosoly ült, ahogy kérdezte:
- Kinek keresztelitek?
- A nagyapja nevét kapja!
- Hiszen az a tiéd is.
- Igaz, hé! – kacagott szembe az öccsével.
Bent a házban az asszonyok fontoskodva sürögtek-forogtak az újszülött, s a fiatalasszony körül. Toporgott az ember tétlenül egy ideig, aztán csak elindult a falu felé. Gondolta, beszól István sógorhoz is a jó hírrel, s hátha közben kinyit a fogadó is.
A sógor már kiment a mezőre, úgyhogy nem találta otthon, de a kocsma már kinyitott, mire odaért.
- Fenyővizet töltsél! – szólott a csaposnak.
- Felet?
- Egészet, hé!
Egy hajtásra kiitta az italt, s széles mosollyal az arcán odafordult a mellette álló szikár legényhez.
- Minek örvendesz, Andorás? – kérdezte amaz – A másénak? Vagy mindegy, hogy ki kakasa pitézte, csak nálad tojjon a tyúk?
- Miii?! – hördült fel az ember, de már lendült is a keze, s benne a rugós bicska.
A csúfondáros legény lehanyatlott a földre, s nyakából ömlött a vér. A csapos odaugrott, próbálta befogni a sebet, de az már mit sem használt. Valaki a telefonhoz ment, és hívta a mentőket. Andorás lerogyott egy székbe, és a fejét a két kezébe fogva zokogni kezdett.
Meg jött a mentő és hamarosan a rendőrség is.
- Ki tette? – kérdezte a közeg.
- Én! – válaszolta Andorás, és kinyújtotta a kezeit, hogy tegyék rá a bilincset.

2,
Első iskolanap megilletődve ültek padjaikban az elsőosztályosok. A teremben hátul, meg a fal mellett szorongtak a szülők, nagyrész anyukák. A tanító az ismerkedéssel kezdte. Egyenként szólította kis nebulóit, s két-három szót váltott velük.
- Barta Endre! – kiáltotta, de senki nem jelentkezett.
A tanító újra szólította az ismeretlen nebulót, de most sem jelentkezett. Kicsi Andorás édesanyja rászólt a gyerekre.
- Állj hát fel, mert téged szólítanak!
- De, én Andorás vagyok nem Endre!
Lett erre nagy kacagás a gyermeksereg körében. Rigmust is faragtak hirtelenjében a hátsó sorokban: „Andorás, Andorás kell-e néked záptojás?”
A tanító úr szavára aztán csend lett, aki türelmesen el is magyarázta, hogy a hivatalos papírok szerint, melyeket a jegyző úr küldött át a hivatalból az áll, hogy Barta Endre, s ez így is marad.
- Kisfiam! Itt az iskolában téged így szólítunk, függetlenül attól, hogy a családban miként becéznek. Értetted-e?
- Igen! – bólintott a gyerek, de nem volt nagyon vidám a névkiigazítás miatt.
- Szoktál otthon segíteni a munkában? – kérdezte a tanító
- Segítek apónak kihányni a ganyét a tehen alól.
- Játszani is szoktál?
Bólogatás volt a válasz.
- Mondd szépen, hogy igen, s ne bólogass a fejeddel! – szólt a figyelmeztetés – és mit szoktál játszani?
- A kicsi szekérrel, amit Simon apó készített nekem – emelte fel büszkén a fejét.
Az a kicsi szekér egy csoda szerkezet volt. Pontos mása egy valódi falusi szekérnek. Tartozott ahhoz minden, ami kell: kerék, tengely, lőcs, saroglya, létrás oldal, nyújtó, vendégoldal. Szóval minden. Ha lett volna araszos lovacska akár be is lehetett volna fogni, s szénahordani indulni, vagy akár gabonát, s más terményt szállítani. Még folyami kavicsot is.
Hamar eltelt az első iskolanap a sok újdonság közepette, s el a második is, de harmadnap a kis Andorás sírva ment haza.
- Mi történt, kicsi csürkém? – ölelte magához az édesanyja.
- Nem megyek többé abba az iskolába!
- Aztán, miért?
- Igaz, hogy az apám gyilkos?
- Engem védett – szorította még jobban magához a gyermeket.
Az asszony ölébe vonta, s szorosan ölelte a zokogó kisfiút. Átfutott előtte eddigi kálváriája, s jól tudta, ezzel még nincs vége. Megjelent előtte a részeges Gerő alakja, ahogy beállított hozzájuk félgőzösen. Bölcselkedve emlegette jó munkahelyét a városban, ahol sok pénzt keres. Ki is rakta az asztalra a bankókkal teletömött pénztárcáját. De hiába volt pénzes városi munkás, Boriska nem szenvedhette. Látni se bírta, pedig rendesen járt a házukhoz, örökké emlegetve komoly szándékát. Mikor aztán Andorás feltűnt, egy időre elmaradozott, de még akkor is meg-megjelent, ígérve fűt-fát, városi életet, nagyságákra való ékszereket, de hiába, Boriska kiadta az útját.
Gerő azonban nem az a fajta volt, aki belenyugszik a veszteségbe. Megfogadta, olyan bosszút áll a leányon, hogy amíg él megemlegeti. S megtette! A kocsmába, ahol mindennapi vendég volt, az ivócimborák közt elterjesztette, hogy a születendő gyermeknek igazából ő az apja. A hír eljuthatott Boriska anyósához is, s kezdett olyan hegyesen nézni a menyére, mint egy gyanakvó ügyész. Az asszonyka meg nem sejtett semmit, amíg meg nem történt a tragédia.

3,

A negyedik elemi elvégzése után a falu másik iskolájában folytatták a gyerekek a tanulást. Kikerültek a tanító bácsi szigorú, de féltő gondoskodása alól, és tanárok oktatták ezután őket. Minden órán más tanár! Ez már sok volt Endre – otthon még mindig Andorás – számára. Nehezen alkalmazkodó, indulatos gyermek lett belőle. Alig telt néhány hét az iskolaévből, máris intőt vitt haza, édesanyja bánatára. Állandóan verekedett, nem tanult, ha kérdezték a tanárai, makacsul hallgatott.
Otthon nem volt vele semmi baj. Csendes magának való emberkének ismerték a rokonok, szomszédok. Legkedvesebb időtöltései közzé a kerekes műhely munkájában való részvétel tartozott. Eleinte, kisebb gyermekként, csak nézte órák hosszat, mit dolgozik nagyapja, Simon apó és a két legény, a segédek. Mikor pedig akkorára nőtt, hogy hasznossá tudta magát tenni, szívesen segített a műhelyben. Előbb csak a forgácsok kiseprését, kihordását bízták rá, majd kézbe vehette a szerszámokat is, hogy odanyújtsa annak, akinek épp szüksége van rá. Ezek voltak számára a boldogság órái.
Az esték, mikor egyedül maradt a szobájában, bizony nehezen teltek. Nem akart az álom a szemére jönni. Egyre az járt az eszében, mi van most az édesapjával? Hol tartják bezárva? És mi is történt valójában? Ki bántotta anyát, s miért, hogyan? Millió kérdés, amire nem találta a választ. Kérdezni meg restellt. Bele is halt volna – úgy érezte -, ha szemtől szembe kellett volna édesanyjának feltenni a kérdést. Gondolta, egyszer majd csak elmondja, mi az igazság. Várta türelmetlenül azt a pillanatot, de még célzás sem hangzott el a történtekről, csupán akkor, mikor az iskolából elsős korában sírva futott haza: „engem védett”. Azóta nem hozta szóba senki azt a dolgot. Nagyapa sem. Ő aztán különösen nem. Hallgatag embernek ismerte mindenki a faluban, s ez a családban sem volt másként.
Nála laktak, amióta az eszét tudta kicsi Andorás. Nagymama uralta a háztartást, de a jövedelmet a kerékgyártó nagyapa, Simon apó biztosította. Ott lakott még a házban anya idősebb testvére, Antal bátyja is. „Vénlegény”. Így mondták, mert már harminc is elmúlt, s még nem hozott asszonyt a házhoz. Egész nap a műhelyben időzött. Ő végezte a famunkák zömét, ő faragta ki az agyat, a küllőket, a falat. Szabad idejében pedig a műhely sarkában saját kedvére faragott. Ez a szenvedélye tartotta itthon, ezért nem kívánkozott se a fogadóba, se sehova. Szívet dobogtató szép alakok kerültek ki a keze alól. Mária a Kisjézussal, Jézus a keresztfán, de legkedvesebb számára a keresztről levett Krisztus alakja volt, ahogy Mária tartja a magatehetetlen testet. Faragott ő mást is, ha kedve úgy hozta: fadöntő székelyt, pásztort a kutyájával, vagy támadó, ágaskodó medvét. Kicsi Andorás elbűvölve nézte, miként kelnek szinte életre az alakok, miként ölt testet a durva fadarab.
Amilyen csendes gyereknek mutatkozott otthon, olyan égetnivaló, izgága, verekedős lett, ahogy a lábát betette az iskola kapuján. Dühítette, ha Endrének szólították, s különben is egyáltalán, ha szóltak hozzá. A legkisebb vélt, vagy valós sértésre már ugrott, és ütött is. Mostanra elérte, hogy már nem is szóltak hozzá, ha lehet, és messze elkerülték. Magányossá, elszigetelődötté vált, de nem bánta. Nem bírta elfelejteni osztálytársainak csúfolódásait, kegyetlen bántásait az első iskolai napok, hetek idején.

4,

Kovács is lakott a faluban, nem is messze Andorásék házától. A harmadik utcában, a falu szélén. Az Andorás gyerek gyakran megfordult a kovácsnál. Ilyen-olyan megbízatásokkal Simon apó részéről. Volt ott egy nála évvel nagyobb fiú is. Osztálytárs, mivel egy évvel lemaradt a kortársaitól rossz tanulmányi eredményei miatt, s így most egy osztályba jártak. Vele se sokat beszélgetett. Legfeljebb annyit, amennyit egy üzenet átadásakor kellett. Az iskolában meg se látta. Egyiknap, mikor Simon apó valamilyen ügyben átküldte a kovácsműhelybe, Aladár – a mester fia – megszólította:
- Mit vagy olyan mufurc? Én nem bántottalak! Látod, engemet is csúfolnak.”Füstös képű bukott szamár.” Így mondják, de én teszek rá. Nézd meg a kezeimet! Kovács kéz. Ha ezzel elkapok egyet, megemlegeti.
Andorás nem válaszolt, csak rugdosta cipője hegyével a kavicsokat.
- Azt mondom, te se törődj velük. Azért ügyelj a tanulással, nehogy úgy járj, mint én.
- Tartsd meg a tanácsaidat magadnak!
Ezzel megfordult, s kiment, de az ajtóból még visszanézett, és fél szájjal elvigyorodott.
Különös barátság alakult ki attól a naptól kezdve közöttük. Továbbra sem beszélgettek sokat egymással, de mégis valamilyen ki nem mondott kapcsolat jött létre, bár az iskolában ezután is kerülték egymást, egy-egy tekintettel mégis tudtára adták a másiknak, hogy minden rendben van. Így látatlanul is védték egymást - már ahogy tudták. Ha valamelyikük verekedésbe keveredett, a másik sietett a verekedőket szétválasztani, nehogy a tanárok büntetést helyezzenek kilátásba, megrovást, intőt. Volt így is elég belőlük!
Később lassacskán mélyült ez a barátság. Egyik vasárnap reggelen Andorás megjelent az udvaron, mikor éppen reggeli dolgait végezte Aladár.
- Mi a baj, hogy így vasárnap jöttél? – kérdezte meglepődve.
- Megyek a tank-árokhoz horgászni. Van két botom.
Aladár megértette, s már ugrott is, és bekiabált a konyha nyitott ajtaján.
- Anya, megyek horgászni a tank-árokra!
- Egyedül?
- Nem.
Erre már kidugta a fejét az édesanyja, s elkerekedett a szeme, mikor meglátta, ki az Aladár társa, de egy szót sem szólt, hanem bólogatva visszatért a munkájához.
Ez a bizonyos tank-árok a háború hagyatéka volt. Meredek oldalai, s a folyóból beleeresztett víz akadályozta volna az előrenyomuló szovjet tankokat a továbbhaladásban. A visszavonulóban levő németek ásatták a falu lakosaival. Végül is nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, mert az előőrs felfedezte és a hadsereg megkerülte. Most, mint egy holtág maradt meg a határban. Partjait benőtte a sás, meg a nád, s az állóvizet kedvelő halak elszaporodtak benne. A pecázni szerető gyermekek nagy örömére. Keszeg, kárász, potyka, compó (cigányhal) akadt könnyen a horogra.
Ez után a horgászással töltött vasárnap után többször is kimentek, vagy a vízpartra, vagy az erdőbe gombát szedni, madarakat, mókusokat meglesni. Nagy élmény volt, ha egy-egy levetett őzagancsot találtak.

5,

„Barta András! Várják a beszélőben!” – visszhangzott a folyosó az őr kiáltásától, amit átvett egy másik, s a hang dübörögve gördült tovább. Zörögve nyílt a cella ajtó, és két őr kíséretében a rabot átkísérték az épület másik szárnyába, ahol átadták másik két foglárnak. Ennyi díszkíséret kijár egy „életellenesnek”.
A beszélőben a felesége és a fia várta az üvegfal túloldalán. A fiú ritkán látogatta az apját. Az asszony nem szívesen hozta magával, hiába kérte az ember.
- Értsd meg, nagyon megviseli a gyermeket. Ártalmára van. A látogatás után napokig szavát sem lehet venni.
A férfi nem válaszol, csak megadóan lehajtja a fejét.
- Rád bízom. Akkor hozd, ha te is úgy látod, hogy lehet. Nem akarok ártani neki. Ti vagytok csak nekem ebben a nagy sivárságban.
Most azonban itt vannak mind a ketten. Nehezen indul a beszélgetés. Andorás a szüleiről kérdez.
- Egyedül vannak, öregek, de bírják még magukat – válaszolja az asszony -. István öcséd is elköltözött, ahogy megnősült. Bementek a városba lakni. Én meg, tudod, nem igen járok hozzájuk. Anyád haragszik rám amiatt a hazugság-pletykaság miatt. Pedig én semmit nem tettem ő ellene.
- Majd megbékél.
- Lehet, ha szüksége lesz ránk.
Még megbeszélték a többi otthoni gondot, ügyet, s végül az ember a fia felé fordult.
- Hát, veled mi a helyzet? Végeztél az iskolával?
- Igen.
- Keménykötésű legénynek látszol.
- Igen.
- Tudod, már mit akarsz tenni?
- Igen.
- Nem vagy nagyon beszédes.
- Nem.
- Válaszolj már apádnak rendesen, mit akarsz ezután tenni? – szólt rá az anyja.
- Beállok inasnak a műhelybe, Simon apó mellé.
- Derék! – bólintott Andorás.
A fiú várt még egy szót, valamit, maga sem tudta mit, de várt, várt, és nem jött semmi. Semmi magyarázat, az égvilágon semmi, ami megvilágíthatná a benne levő sötétséget, ami lecsillapíthatná háborgó lelkét. Lesunyt fejjel lépet ki anyja után a teremből, s megint napokig nem szólt senkihez, még Aladárhoz sem.
Napestig a műhelyben ült, s bámulta lélektelenül a sürgés-forgást, csak néha vette kezébe a seprűt, s tett tisztaságot gépiesen, ahogy évek alatt megszokta. Se a nagyapja, se Antal bátyja nem zavarták megbékélést óhajtó magába fordulását.

6,

Az anyja segélykiáltására szökött ki a pajtából. A zajra, s a kiáltásra az ember kisirült a kapun, és gyors léptekkel eltűnt a sarkon.
- Ki volt ez? Mit akart? Bántott? – záporoztak kicsi Andorás kérdései.
- Jaj! - szorította a mellére a két kezét Boriska.
- Mi történt? Mondja már!
- Gerő volt, az a gazember! Legyen átkozott! – tört ki az asszonyból a keserűség.
- De, ki az a Gerő?
- Járt utánam, de nekem nem kellett. Mikor vizitába jött, kiraktam a szűrét. Nem adta fel, továbbra is próbálkozott, s mikor megmondtam neki a szemébe, hogy nekem ilyen részeges, rongy ember nem kell, hogy ne is lássam többé, s a laskasiritővel kergettem el, azt mondta, bosszút áll ezért rajtam. S megtette. Elhíresztelte a faluban, hogy titokban hozzám jár, s mikor Andorás elvett, már úgy voltam. Ó, az a hazug gazember! Apád hitt nekem, de az emberek sustorogtak, beszéltek. Ezért kellett ide költöznünk, miután megtörtént a baj.
A gyermek komolyan bólintott, s nem fűzött megjegyzést a hallottakhoz, de hirtelen megvilágosodott előtte minden. Döbbenten vette tudomásul a történteket, és nagy nyugalom szállt rá, és egy elhatározás. Ő majd igazságot tesz!
- Járok egyet – szólott, ahogy betette maga mögött a verőcekaput.
Előbb ténfergett kicsit ide-oda, majd Aladár barátja felé vette az irányt.
- Ismersz te valami Gerő nevű alakot?
- Hááát, lehet.
- Hitvány ember. Nekem nagy ellenségem.
- Úgy?
- Keressük meg!
- Én tudom, ilyenkor hol található, ha a faluban van.
Elindultak ketten, közben suttogva egyezkedtek, s Aladár vigyorogva bólogatott egyetértése jeléül. A kocsmában találtak rá az emberükre. Ott mulatott egyedül egy üveg bor mellett.
Aladár odalépett hozzá.
- Gerő bátyám, hogy van? – bizalmaskodott
Az ember gyanakodva vizslatta. Már kissé kapatos volt, s ettől még gyanakvóbb lett.
- Hát, nem ismer? Maga édesapám legjobb cimborája volt. Én vagyok Aladár.
- Isten éltessen, fiam. De ha te vagy Aladin, hol a lámpád?
- Ehejt, la! – szólott, s Andorás kezéből átvette a pálinkás üveget, s az asztalra tette.
- Okos gyerek vagy, te, ha nem is vagy Aladin – szólott az ember, s a borospoharát teletöltötte pálinkával.
- Egészségére, bátyó! – köszöntött rá egyszerre a két legényke.
Gerő a másik gyerek felé bökött.
- Hát, e ki?
- A barátom: Endre. Endrus.
A kocsmáros magában kuncogva figyelte a fejleményeket.
- Ő is varázsló – folytatta Aladár a pult felé intve, ahol Andorás éppen újabb üveg pálinkáért fizetett.
- Rendes gyerekek vagytok. Látom, szeretitek Gerő bátyót – mondta, de már alig forgott a nyelve.
Így dobálták a szavakat, közben az ember szaporán ürítgette a poharat. Rövidesen azonban az asztalra bukva elaludt.

7,

A korai utasok az állomás épülete mellett, a faltövében egy részeg, álmából éppen ébredező férfire bukkantak. Ruháján rászáradt, bűzös trágya és mocsár maradványok díszelegtek. Nem tudták, mit tegyenek vele, s rendőrt, meg mentőt hívtak neki.
A rendőr a zsebében levő iratai alapján megállapította a személyazonosságát (Gerő volt a nyomorult), a mentő pedig a detoxikálóba szállította. Mindenki legnagyobb meglepetésére, a kocsmáros karóráját megtalálták a részeg zsebében. A rendőr szaladt a kocsmároshoz jelenteni, hogy megtalálták az elveszett karórát, s hogy hol.
A kárvallott kocsmáros kijelentette, hogy nem tesz feljelentést, ha Gerő soha többé nem teszi be a lábát a faluba.
- Tolvajokat ez a falu nem tűr itt meg maga között! – sommázta a kocsmáros.

8,

Eljött az ősz is, s bár még napközben melegen sütött a nap, a hajnalok hűvösek lettek, s a fák levelei színük változásával jelezték a múló időt. A gyerekek számára az iskolakezdés ideje következett. Erre készülődtek – ki örömmel, ki aggodalommal, ki közömbösen, vagy bánatosan, ki-ki vérmérséklete szerint. A határban a betakarítás is a végéhez közeledett, csupán a törökbúza maradt még lábon.
Éppen az utolsó szekér pityókával fordultak be a kapun az udvarra, mikor Andorás odaszólt a konyhaajtóban álldogáló édesanyjának:
- No, ezzel is megvolnánk!
- Megsegített az Isten! – válaszolt az asszony.
- Anyám! Készítsen váltót, meg valami enni valót, mert holnap megyek a városba.
- Mi dolgod van ott neked?
- Iskolába megyek.
- Oda-é?
- Már be is iratkoztam a Fémipari Szakiskolába.
- S majd hol laksz, hol eszel?
- Beszéltem sógor bácsival, Istvánnal. Ád kosztot, s lakást a ház körüli segítség fejében.
- Igaz, szép családja van.
- Három kicsi gyermek, meg egy leányka, s egy elég nagy kert a város végén.
- De hát apád a jövő hónapban jön haza, s te nem leszel itthon?
- ’Sze éppen azért megyek!
9,

Andorással legutóbb akkor találkoztunk, mikor éppen a városba készült szakmát tanulni. Azóta eltelt jó pár év, s kemény, mokány fiatalember lett belőle. Most ott látjuk a templom lépcsőjén üldögélni egy toprongyos alak társaságában. Régi ismerősünk őkelme is. Nem más, mint Gerő. Lerongyolódott kopott alak, de nem csak a gúnyájára nézvést, hanem az egész, ahogy van. A szemei zavarosak, véreresek, az arca borostás, lerí róla a nyomurúság, az elhanyagoltság.
- Mi van magával, Gerő bátyám?
- Mi, mi… Mi bajod velem?
- Ett ma valamit?
- Eridj dógodra! Hagyj békén!
Andorás azonban nem hagyta, s addig uzsukálta, míg emberünk kötélnek állt.
- Itt van a közelben egy büfé, Ábris üzemelteti, egy falumbeli.
- Ábris? Nekem is falumbeli! – kiáltott fel meglepetten Gerő.
- Tudom!
- De nagy bölcs vagy! Tudsz mindent?
- Annyi igen, amennyit kell!
Közben odaértek a büféhez. Andorás két adag berbécstokányt rendelt kovászos uborkával.
- Itt éppen úgy főznek, mint otthon, majd meglátja Gerő bátyám!
- Inkább hozzál egy kupica erőset!
- Azt nem! – válaszolta a fiatalember keményen – Tudja, nekem is van annyi gondom, bajom, bánatom, hogy néha alig bírom elviselni, de még sem iszom. Nem hiszek a mondókában, melyik így szól: Mit tesz a székely, ha örvend? Pálinkát iszik. S mit tesz, ha bánata van?
- Pálinkát iszik! – vágta rá Gerő.
- Na, lássa, ez az, amiben nem hiszek!
- De hát, milyen bajod lehet neked?
- Nem áll velem szóba egy fehérnép sem!
- Azt ne is bánd!
Ameddig így dobálták a szót, meghozta Ábris a tokányt, s jó étvágyat kívánva, kérdezte mit hozhat még.
- Két fröccsöt! – mondta Andorás, s Gerő szemei felcsillantak.
- Málnafröccsöt! – pontosította a rendelést a fiatalember, társa nagy bánatára.
- Ez aljas kitolás! – háborgott amaz.
- Amit most mondani akarok, azt teljes józanul kell meghallgatnia. Hogy fogja fel jól minden szavamot!
- Mondd hát, hallgatlak!
- Menjünk ki a parkba, s ott elé adom, amit mondani akarok.
Találtak is egy árnyas padot, ahová letelepedve Andorás elmondta, mekkora sok bajt, lelki és egyéb nyomorúságot okozott neki, édesanyjának és édesapjának Gerő.
- Nagy háborúságot okozott kend nekünk a családban.
- Ki vagy te, hogy ilyenekkel állsz elő?
- Andorás, Barta Andorás fia.
- Az-é?
- Lássa, itt élek most a városban. El kellett jőnöm a faluból. Szakmát tanultam, most saját vasas műhelyem van. Három segéddel dolgozom. Készítünk mindent, ami vasból van, patkószegtől a kerti törpéig. De főként vaskapukat, díszes kovácsoltvas kapukat, cifra, kanyargós mintával.
- Szép!
- Most szükség lenne egy éjjeliőrre.
- Kutyád nincsen?
- Van, van. Egy kuvasz. A bács fia, Juon adta, aki nem akart tovább pásztorkodni, ott hagyta az apját, s az esztenát. Most itt eszi fene a városban, beállott egy építkezéshez maltert kavarni. Otthonról hozta a kutyát. Becsületes pénzt fizettem érte, egy heti napszám árát.
- S nekem ezzel mi dolgom?
- Mondom! Ember is kell a kutya mellé. Gerő bátyámra gondoltam. Van a műhely mellett egy fűthető helyiség, ott meghúzhatja magát. Éjjeli őr lesz, s ezenfelüli tisztje az udvar tisztántartása, miután befejeztük a munkát. Szóval kap szállást, rendes gúnyát, és ebédet. Azt Ábrtistól kell elhoznia mindünk számára délben egy órakor, kantáros fazékban.
- És ha nem fogadom el?
- Ez az egyetlen esélye. Tőlem mehet a híd alá, s koldulhat a templom előtt, ha hagyja a többi koldus! Ha elfogadja, ember lehet még magából, de nincs többé egy korty ital sem!
- Mégis mit gondolsz, mi vagyok én? Bornemissza János?
Andorás felállt a padról, és vissza se nézve csak ennyit szólt:
- Majd viszek a sírjára virágot!
Gerő nem válaszolt. Segélykérően nézett szét a parkban, hátha valaki bár egy fikarcnyi részvétet mutatna iránta. De mindenki önzően saját magával elfoglalva jött-ment, beszélgetett, kutyát sétáltatott, gyerekre figyelt, vagy csak egyszerűen üldögélt örvendve a friss levegőnek.
- Várj! – ugrott hirtelen talpra, s szaporázott a fiatalember után, aki már jócskán elhaladt.
- Nos? – állt meg Andorás.
- Legyen! Csak mondd meg, mi ez az egész? Hisz’ minden utcasarkon találni három éjjeliőrnek valót is.
- Azért teszem, hogy magát büntessem - nap, mint nap lásson, tudja, hogy tőlem függ az élete, és ne hagyja a lelkiismerete egy percig sem nyugodni. Ez az egyik.
- A másik?
- Hogy vezekeljek! Hogy lássam magát nap, mint nap, tudva mit követett el a családom ellen. Hogy vezekeljek, mert magam sem tudok apámnak megbocsátani…

2013. április 7., vasárnap

Egy száll cigaretta ára






Zoli barátom egy szép napon egyből elhagyta a cigarettát.
Ez vajon hogyan esett?
A téli fagyok, s a nagy havak már oda lettek, de még foga volt a napnak. Éjszakánként is bizony még akár tíz fokra is lehűlt a levegő, s jól esett odahúzódni a duruzsoló dobkályha mellé, ha az ember kintről érkezett. Zoli barátom erdész lévén egész nap az erdőt járta, s hogy lement a nap, a hűvösödik alkonyatban jól át is fázott. S hogy azelőtt erdőt járva megizzadt, most szinte didergett a nedves alsóneműben. A kocsma barátságosan hívogató fényének nem tudott ellenállni, s úgy érezte egy korty lélekmelegítőt szívesen lehajtana.
- Mit adhatok erdész úr? – kérdezte a csapos, jól megnyomva az úr szót.
- Egy felest adj, ha már így kérdezed! – válaszolta mogorván.
Nem szenvedte, ha erdészezik, s azt még kevésbé, ha urazzák. Bár iskolázott embernek ismertük, ragaszkodott paraszti őseihez, azok szokásaihoz, értékeikhez. Most azonban itt, a kocsmában nem akart vitatkozni. Máskor, különösen baráti körben, mindig kikérte magának, hogy ne urazzuk, csak Zolinak szólítsuk így egyszerűen.
Letette az aprót a pultra, vette a poharát, és a kályha mellé húzódott. A padon ülők arrább csusszantak, hogy helyet szorítsanak neki is.  Jólesően kortyolt egyet a borpárlatból. (Tudta a csapos, hogy ez a kedvence, s ebből töltött neki) Aztán kigombolta bunda kabátját, térdére tette a füles sapkáját, s nyúlt a lajbi zsebe felé cigarettáért, de a zseb csak valami kevés dohány port, meg más zseb koszt tartalmazott.
- Gyújtson rá, Zoli bácsi! – kínálta a pad másik végén ülő ember.
Hálásan nyúlt a cigarettáért, már a megszólítást is jó néven vette. Megnézte magának az embert, aki kínálta, s olyan ismerősnek tetszett a borostás képe, a kajla kalap alatt. „Hol is láttam én ezt az alakot?” – tűnődött, miközben mélyen leszívta a füstöt. Félig lehunyt szemhéja alól figyelte az emberét, aztán hirtelen rájött, honnan ismeri.
Ott volt az ősszel, mikor bejegyezték a vágásra kijelölt fákat. A mérnök vezetésével járták az erdőt, és amelyikre rámutatott, azt a fejszével megcsapták, s a lerepülő forgács fehéres helyére, a fára felírták kék festékkel a sorszámot. Zoli pedig beírta füzetbe a számot, s a fa jellemzőit, imigyen: - 125: bükk, kerülete 85 cm, - 126: gyertyán, kerülete 55 cm és így tovább.
Ott volt ez az ember, s a neve is eszébe jutott Zoli barátomnak. Mihály Lőrinc, a szomszéd faluból. Nem volt semmi kifogásolni való a viselkedésében, de Zoli mégis valamiért viszolygott tőle. Hamisságot látott a szemeiben, ahogy soha nem néz a szemébe a hozzá beszélőnek.
Egy hétig tartott a munka az erdőn – a bélyegezés. Így nevezték a fák megjelölését. Addig haza se mentek, ameddig nem végeztek. Szállást egy tisztáson felállított finnkunyhó biztosított számukra. Az egyre hosszabb őszi estéken kártyázással ütötték agyon az időt a füstölgő petróleumlámpa sápatag fényénél.  A mérnökön és Zolin kívül három munkás, köztük Mihály Lőrinc, alkotta a csapatot. Első este hatvanhatost játszottak, de másnap huszonegyet javasolt Lőrinc, amit a két másik munkás lelkesen fogadott. A mérnök és Zoli kivonták magukat a játékból, s a mérnök, mikor látta, hogy pénzt vesznek elő, gyorsan közbe lépett. A pénz helyett gyufaszálak használatát javasolta, amit fanyalogva el is fogadtak. Így kapott új nevet ez a kártyajáték – gyufásnak nevezték. Persze később, mikor haza mentek senki nem értette az új nevet, s az ki is kopott a használatból, kivéve Lőrincet és baráti körét.
Ez mind átfutott Zoli gondolatain, amíg csöndben fújta a füstöt. Aztán lassan felállt, köszönést biccentet, s kilépett a szürke alkonyatba.
„Van itt még valami, amire tisztán emlékszem” – motyogta maga elé, s összébb húzta magán a kabát gallérját.
Az utolsó este eseményei jutottak eszébe, mikorra minden szál gyufa Lőrinc zsebébe vándorolt. Csak kacagta az embereket, hogy nem tudtak se tüzet gyújtani, se dohányozni gyufa nélkül. A társai szidtak, veszekedtek vele, de nem volt hajlandó adni egyetlen szálat sem. Zoli és a mérnök nem szóltak bele vitába, csak várták mi sül ki a dologból. 
- Adjál már tüzet! – tette szájába a cigarettáját az egyik munkás.
- Már mét adnék?
- Látod, rá akarok gyújtani, s a kályhában is meg kellene gyújtani a tüzet.
- Miért kártyáztad el az utolsó száll gyufádat is?
- Ne… ne csi.. csináld az eszedet! – dadogta mérgében a másik munkás.
- Szóval, gyufát akartok? Rá akartok gyújtani?
- Hát persze, te istenátka!
- Én is, de nincs cigarettám. Adok nektek gyufát, és ti adtok nekem cigit. Jó?
- Ve… vegyél! –nyújtotta a megbontott csomagot a dadogós.
Lőrinc röhögve elvette az egész csomagot.
- Köszönöm! – mondta, s a zsebéből kiszórta az asztalra az összes gyufát.
Mintha villámfény világítaná meg, úgy villant fel a jelenet Zoli emlékezetének vetítő vásznán, a sötétre váltott kora estén, ahogy hazafelé bandukolt. Aztán a hét folyamán meg is felejtkezett az egészről, nem volt kedve a tavalyi dolgokon rágódni, elég gondot okozott a jelen is. Az elhúzódó hideg idő miatt, meg egyébként is, elszaporodtak a falopások. Olyan ügyesen fosztogatták az erdőt, hogy csak a kivágott fák csonkjai árulkodtak ottjártukról. A mérnök és Zoli hiába járták az erdőt, hiába kértek segítséget polgármestertől, mezőőröktől, rendőrség, nem sikerült kézre keríteni az igazi fa tolvajokat. Rőzse szedőket, száraz ág gyűjtőket találtak naponta többet is, de azok vagy nem tudtak semmiről, vagy ügyesen hallgattak.
Teltek, múltak a napok, hetek, de eredményt nem hoztak. Az idő közben lassan, lassan tavasziasodott, enyhült, de fűteni még kellett, s tűzifára továbbra is igény volt. Hiába mondták a tavaszváró versikét, hogy „Sándor, József, Benedek zsákban hozzák a meleget”, nem nagyon lehetett a beígért meleget érezni.
Március végén történt, hogy az erdőn érte Zoli barátomat a szürkület, hogy már az út is alig látszott, csak a tapasztalat vezette a fák között a megfonnyadt tavalyi avaron. Lépte nem vert zajt, az ágak is halkan tértek ki útjából, ahogy óvatosan haladt. Már éppen feltűnt az erdő széle, mikor a háta mögül szekérzörgést hallott. Megállt, lássa, ki jön ilyen későn? Fával rakott szekér alakja bontakozott ki a félhomályban, mely már a tisztást is elborította.
Zoli kilépett a fák alól, és odament a szekérhez.
- Te vagy az Lőrinc? – kérdezte meglepődve.
- Ki más? – válaszolta hetykén.
- Aztán van-é bárcád? Fakitermelési engedélyed?
- Miért kérdezed? Amikor a cigarettát adtam nem kérdezted, van-é hozzá engedélyem? ! – csattant a válasz.
Később Mihály Lőrinc az őrsön, hogy mentse magát, elárulta a társai nevét, s a közvetítőket, akik átvették a lopott fát, de Zoli barátom soha többé nem vett cigarettát a szájába.
Nos, így történt.

Bige Szabolcs Csaba