Pásztor Pálma: A caballero

Pásztor Pálma: A caballero

Első rész

Forrt a mulatság az ósdi fogadóban, csakúgy, mint minden más estén, és nem is csak az estéken: gyakorta megesett, hogy a díszes vendégkoszorú tagjai már jóval korábban megkezdték a poharak ürítgetését.

És olyan nagyon én magam sem különböztem ezektől az érdemdús spanyoloktól. Az igaz ugyan, hogy tanult ember vagyok, és elolvasok mindenféle utamba kerülő könyvet – meg egy jópár olyat is, amelyeket személyesen kell felkutatnom, mivelhogy tisztelt Inkvizíciónk nem tartja helyesnek a tanulmányozásukat… No, és nagyapám jóvoltából nemeslevéllel is rendelkezem. De alapvetően ugyanolyan kalandor és alkalomadtán szélhámos vagyok, mint ők.

Az az este is éppúgy indult, ahogyan a többi. Sebesen pörgött a kocka, még sebesebben váltakozó szerencsével és a játékosok tempós káromkodásától kísérve; s mindez úgy csábított, hogy komolyan fontolóra vettem: csatlakozom hozzájuk. Az előző napi veszteségem ellenére is. Ki tudja, elvégre Fortuna is csak asszony, aki talán megenyhül, ha egy jóképű fiatalember elég kitartóan ostromolja.

Csakhogy épp akkor töltötte teli kupámat egy másik nő, aki egyértelmű érintésekkel adta tudtomra: más egyéb kellemetességekkel is szívesen szolgálna…

Míg a formás szolgáló és a szerencsejáték között tétováztam, odakünn megdörrent az ég. Nem kellett soká várni, villám tépte szét az éjjeli sötétséget, és a felhasított felhőkből sűrű függönyben meredt az eső.

- Igazi ítéletidő – morogta Pedro gazda, a fogadós, míg becsukta az ablaktáblákat. Még épp idejében: az eső bevágott az ablakon, s már kezdte eláztatni a köpenyemet – Mintha valaki járna odakünn – állapította meg döbbenten, majd gyorsan behajtotta az utolsó táblát is.

- Efféle időben csak a rossz lelkek járnak odakünn – vetett keresztet egy férfi, bár én erősen gyanítottam, hogy sötét sarkokon inkább a tőrt forgatja, mintsem az olvasót. Amolyan zsoldosformának tűnt.

- Meg akit üldöznek – vágtam vissza mégis. Hiszen egy régi éjjelen nekem is a kitörő viharban kellett menekülnöm Sevillából; és rettegtem minden villámtól, hiszen az éles fény elárulhatott vélt üldözőimnek.

Láttam az arcán, hogy ő is megfelelni készül, s ujjaimat kardmarkolatomra kulcsoltam, felkészülve rá, hogy válaszában ha ékesszólás nem is, de jóféle acél annál valószínűbben lesz – azonban az ajtó nyílása félbeszakított minket.

Átmenetileg.

A küszöbön a felvillanó villám egy utazó alakját világította meg. Hosszú, zöldes köpenye bokáig takarta, de még így is törékeny, ifjú alakot sejtetett – és ahogy hátravetette csuklyáját, nem is csalódtam. Tojásdad, finom arcában csak úgy ragyogott zöldes szempárja, ez a két smaragd uralni látszott az egész arcot, mely a dereka alá hulló fürtök tengerében még kisebbnek hatott.

Hallottam, ahogy a fogadóban elakad néhány vendég lélegzete. Azok a fürtök égővörösek voltak. Én azonban nem hittem a boszorkányságban; egyszerűen csak azt láttam, hogy bizonyára nem egészen spanyol vérű lehet; és leginkább azt, hogy még életemben nem láttam ilyen gyönyörű szempárt és hajkoronát.

Véleményemet a fogadóban többen osztották – csak éppen meglehetősen otromba módon.

- Merre találom a fogadóst? – kérdezte a lány – Átfagytam; szükségem lenne egy szobára.

- Ha csak a hideg a baj! – rikkantotta a zsoldosforma férfi – Majd megmelegítem én úgy az ágyadat, hogy kilenc hónapig hordozod az emlékét!

És fel is állt, hogy nagyobb nyomatékot adjon szavainak. Sajnos, közelebb volt a lányhoz, mint én; éppen akkor értem hozzájuk, mikor a jövevény karjára tette a mancsát.

A szemem sarkából láttam Pedrót, amint idegesen dörzsölgeti a kezét.

- Az Isten nevére, Don Miguel… A múlt heti összecsapás után nem hinném, hogy lenne még pénze kifizetni a káromat… Én hűséges embere vagyok, senor, de az üzlet mégiscsak üzlet, és ha összetörik a padokat, nincs miből….

Őszintén sajnáltam; kedveltem Pedrót, de az a múlt heti incidens elkerülhetetlen volt; és megfizettem a kárát. Ahogyan ez a mostani is elkerülhetetlen.

- Hagyd békén! – figyelmeztettem a zsoldost.

Halkan beszéltem; megtapasztaltam már, hogy ez – megfelelően megválasztott hangon – fenyegetőbben hat, mint az üres kiabálás. A zsoldos – vagy talán bérgyilkos, hiszen utánozhatatlan Spanyolhonunkban oly könnyedén változik a dicső terciosók fegyverese bravóvá! – azonban túl mélyen nézhetett a pohár fenekére, mert a hangomban rejlő fenyegetés mit sem hatott rá.

- Minek tenném? – rántott vállat; s engem megcsapott a savanyú lőre szaga.

Mellének szegeztem a kardom hegyét; nyomatékosan; nem sokon múlott, hogy keresztülszúrjam.

- Ez elég érv?

Apró villanás a szemem sarkában; elég volt hogy félreugorjak, a tőre így is alig kerülte el a vállamat. Azonban ebben a mesterségben én voltam az otthonosabb; sokkal otthonosabb, mint amilyen ő valaha is volt vagy lesz. Hátraugrottam, még éppen időben, hogy elkerüljem kardja szúrását.

A következőre már nem maradt ideje. Egyetlen gyors csuklómozdulattal kirepítettem kezéből a fegyvert, s nyomatékosan torkának szegeztem a kardom hegyét. Ő is tudta: ha akár csak megmoccan, keresztülszúrom.

Máskor bizonyára meg is tettem volna; a gyilkolás ugyan nem kenyerem, de felháborított ennek az embernek a durvasága. Csakhogy a lány előtt nem akartam ölni.

Hiába szidalmaztam magam, hogy érzelgős emberekkel telnek meg a temetők, és hiába képzeltem el, a lány milyen sokféle módon fejezhetné ki háláját hősies megmentőjének… Őelőtte képtelen voltam megtenni.

Így hát búcsúzóul egy leheletnyivel szorosabban nyomtam a fegyvert a zsoldos torkához.

- Ez volt a kóstoló – közöltem vele – És ha még egyszer meglátlak a lány körül, bevégzem, amit most félbehagytam. És most takarodj.

Megvártam, míg becsukódik mögötte az ajtó, s csak azután fordultam a lányhoz.

- Veszedelmes egy nőnek egyedül járnia az utakat. Nem mindig van kéznél egy készséges caballero.

- Ez nem út, hanem egy fogadó. De azért köszönöm – felelte hűvösen.

A megkönnyebbülés legapróbb szikrája nélkül.

Én nem vártam hálakitörést, sem látványos elébemomlást… de legalább egy mosolyt, egy kedves szót… bármit, cserébe, amiért kockáztattam miatta az irhámat. Azt nem szükséges tudnia, hogy mulatságból is meg szoktam tenni az ilyesmit.

Végül mégiscsak észrevehette csalódásomat, mert mosoly csillant a tekintetében.

- Ne higgye, hogy csak senornak köszönhetem az életemet… vagy a becsületemet. Egyedül is képes vagyok megvédeni magam.

Jóformán még be sem fejezte szavait, amikor tőr villant a kezében, és a penge egy leheletnyi távolságra suhant el a nyakam mellett… majd rezegve beleállott egy oszlopba, jópár öllel mögöttem.

Az iddogálók felrivalltak; ez a nép minden, merész vagy látványos bemutatót értékel; és – mi egyebet tehettem volna? – elismerésem jeléül megemelintettem a szép tőrvető előtt a fövegemet.

Őszinte csodálattal.

- Férfinak is becsületére válna, senorita!

- A nevem Timbors. És ismerek olyan férfiakat, akiket nem dicsőség legyőzni.

- Remélem, nem rám értetted – méltatlankodtam – Egyébként engem Miguelnek hívnak.

- A fegyverforgatási tudományával nincs semmi baj – felelte kelletlenül, míg alaposan végigmért.

Miért támadt olyan érzésem, hogy úgy értette: mással viszont annál nagyobb gond van?

Azonban nem voltam abban a hangulatban, hogy hóbortos csavargók észjárását fejtegessem, még akkor sem, ha történetesen csinos nő is az a csavargó.

- És most? – tereltem inkább másra a szót, míg karbafont kézzel hanyagul a falnak támaszkodtam – Mi dolgod akadt erre? Vagy talán… vársz valakit?

- Ahhoz senornak semmi köze! – fortyant fel.

- Nekem valóban semmi; de téged talán érdekel, hogy én foglaltam el itt az utolsó szobát.

Erre már elsápadt; nem sok kedve lehetett a szabad ég alatt hálni. Odakünn a vihar mind hevesebben dúlt, és ő ugyancsak fáradtnak tűnt.

- Nem ismerem ezt a vidéket – szólalt meg, alig leplezve hangja remegését – Senor adna tanácsot, hol szállhatnék meg?

Megsajnáltam.

Ritka merész teremtésnek tűnik… Jó oka lehet, ha mégsem akarja kinn tölteni az éjjelt.

- Tudok.

- Milyen messze van innen?

- Egészen közel… ugyanis felajánlom a szobámat.

A következő pillanatban már a párbaj fáradalma és az elfogyasztott számolatlan kupa bor mellett egyebet is okolhattam az előttem felszikrázó csillagokért.

Ugyanis teljes erejéből arcul ütött.

- Nem vagyok puttana, senor!

Mielőtt bármi egyebet tehetett volna, erősen megmarkoltam mindkét csuklóját – a kocsmavendégek vaskos hahotájától kísérve, mellyel vélhetően a lány újabb mutatványát jutalmazták –, és őszintén reméltem: nem jut eszébe a térdét használni.

- Nem volt semmi rossz szándékom – közöltem vele –, én alszom idelenn, te pedig fenn a szobámban. És most figyelmeztetlek: ha még egyszer megismétledezt vagy bármi hasonlót, akkor kénytelen leszek megvédeni a tekintélyemet.

- Talán megüt, senor? – gúnyolódott, de hangján átütött a félelem.

- Jobb módot is ismerek: megcsókollak. Legalább utólag rászolgálok az ütésedre.

- Ne merészelje!

- Nem teszem meg, ha te is szavadnak állsz. Épp elég volt egyszer kinevettetem magam – fűztem hozzá halkabban –, másodjára már nem engedi a becsület.

- El honor! – csúfolódott – A donok híres becsülete! Vérözönnel lemosni a legapróbb sértést is, vagy amit annak vélnek! Vérbe fojtani minden ellenszegülést! Vérrel mosni le a vádakat! Ez a becsületük, senores!

Egyszerre elment a kedvem a további évődéstől, és elengedtem. Sértődött képpel dörzsölgette a csuklóját, pedig esküszöm, nem okoztam fájdalmat neki.

- Az ajánlata a szobára… még áll?

- Az emelet végén az utolsó ajtó – intettem a lépcső felé; magam pedig a konyha felé vettem lépteimet, ahonnan vigasztalón áradt Pedro fűszeres borának és sültjének illata.

Másnap reggel derűs köszöntésre ébredtem, ami ugyan gyakorta megesett velem, ha jó ismerősök között tértem nyugovóra – a hang és az arc azonban egyáltalán nem volt ismerős.

Aztán mégis. Timbors ébresztett, akinek a kedvéért sajgott minden tagom, mert a puszta földön aludtam az ivóterem egyik sarkában. Kétkedőn sandítottam fel rá; ugyan egész barátságosnak tűnt, de azért nem akartam túl korán örülni.

Ő azonban csak mosolygott, és egy megrakott tálcát tett mellém.

- A fogadós küldi.

A fűszeres sonka, a friss kenyér, füge és persze a bor illata maradék kételyeimet is eloszlatta, és visszamosolyogtam a lányra.

- Jól aludtál?

- Csodálatosan! Köszönöm a szobát, senor… és most megyek. Merre lehet a legközelebbi fogadó? Elérem estére?

- Talán – ültem fel – De ebben a viharban – intettem az ablak felé, melyen túl mit sem csökkenő hévvel tombolt az ég haragja – veszedelmes úton járni. Ha akarod, megvárhatod itt a mai napot, akár a holnapit is, míg kiadja mérgét az Ég… Úgy, ahogy tegnap: én idelenn, te a szobában – tettem hozzá gyorsan, mielőtt ismét félreértené.

Meglepetten mért végig, de nyilvánvalóan megkönnyebbült.

- Igazán maradhatok?

- Persze; csak, ha megengeded, nappal én is csatlakoznék hozzád – mosolyogtam rá - Kényelmesebb, mint idelenn.

Végre ő is elnevette magát.

- Megengedni? Hiszen senor szobája!

- Köszönöm kegyes engedelmed – emeltem tisztelgésre a kezem; amivel ismét sikerült mosolyra fakasztanom – Csatlakoznál hozzám a reggelinél? – kínáltam, mivel felettébb érdekelt, kiféle teremtés, és mit keres egymaga itt.

A meglepetés egész gyermekivé tette vonásait, de mellém telepedett, s elvett egy fügét.

- Elég lesz ennyi, köszönöm; nekem nincs olyan jó étvágyam, mint senornak.

- Ezt meg ki mondta?

- A fogadós. De magamtól is kitalálhatom egy olyan emberről, aki ilyen reggelivel kezdi a napot.

Minden rosszindulat nélkül mondta, és örömmel láttam, hogy csipkelődésre váltotta korábbi hol feszes, hol gúnyolódó modorát.

- És Pedro mesélt egyebet is azonkívül, hogy kiteregette a gyengeségeimet? – nyúltam egy méretes sonkaszelet után, mivel csakugyan éhes voltam.

- Igen. Azt mondta: megbízhatok senorban.

- Jól mondta – hagytam rá, és hevesen próbáltam kitalálni: vajon csak annak örül, hogy nem kell tőlem tartania, vagy a szobámon felül más egyéb segítséget is vár.

Nem kellett soká töprengenem.

Igenis, várt.

- Segítségre van szükségem, senor.

- Miféle bajba keveredtél? – kérdeztem megadóan. Túl szép is lett volna, hogy csak úgy, a maga kedvére kóboroljon…

- Az nem senor gondja, hanem az enyém – hűtötte le érdeklődésemet – Ha tud és akar, csak egy kérdésemre feleljen.

- Éspedig?

- Úgy tudom, errefelé van Don Fernando birtoka. És azt szeretném tudni, vajon őt magát merre találom.

A meglepetéstől félrenyeltem a bort; beletellett egy kis időbe, mire kikrákogtam magam.

- Mi dolgod vele? – nyögtem ki végül nagy nehezen.

- Az nem senor gondja – ismételte, bár valamicskével kevésbé határozottan.

- Ha nem akarod, nem mondod meg. Én nem faggatlak. De olykor jólesik, ha az ember megvallhatja, ami a szívén fekszik.

Hosszan nézett rám, mielőtt felelt volna… és egyszerre védtelennek éreztem magam a tekintete előtt. Mintha ki akarná kutatni a legrejtettebb titkaimat, gyengeségeimet is.

A nyomasztó érzés éppolyan hirtelen tűnt el, ahogyan érkezett. A lány tekintete sem tűnt már fürkésznek, csupán szomorúnak… és talán keserűnek.

- Ő okozta a családom vesztét. És addig nem nyugszom, amíg él.

A hangja halk volt, mégis vészjósló; és éreztem, ahogy elsápadok. Már önmagában az is rettenetes volt, amit mondott; de nem szabadulhattam a gondolattól, hogy valamit elhallgat. És, bár őszintén sajnáltam a hatalmasok minden áldozatát, mégiscsak tartottam történetének ismeretlen felétől.

- Meg akarod öletni? Erre kellenék? Mert akkor most mondom: nem vagyok bérgyilkos.

Rögvest ráébredtem: ostoba kérdés volt. Hiszen épp csak az imént mondta, hogy semmi közöm a dolgához… Csúfondáros nevetése még inkább megszégyenített.

- Senor túl sokat tart magáról, énrólam pedig túl keveset. Már láthatta: értek a fegyverekhez. Menni fog az egyedül is.

Ismét elfogott az aggodalom; ezúttal nem magamért, hanem ezért a vakmerő kis amazonért. Hiszen még csak Don Fernando közelébe sem engedik motozás nélkül; megtalálják nála a tőrt; és akkor a tulajdon fegyverével szúrják keresztül!

És még megköszönheti, ha nem kínosabb végre adják.

Mindenképpen vissza kell tartanom.

Csak tudnám, hogy’ tehetném.

- Mégis, mit akarsz tenni?

- Egy tőrt belémártani nem olyan nagy mesterség – vont vállat.

- Felköthetnek érte! – fakadtam ki, végképpen türelmemet veszítve – Nyomorúságos és értelmetlen halál lenne!

- Miért értelmesebb egy párbajban keresztülszúratnia magát? Amint Pedro mesélte, meg magam is láttam, elég könnyedén, mondhatni: élvezettel veti bele magát az ilyesmibe!

- Téged védtelek, ha nem vetted volna észre! Egyébként meg… az legalább gyors vég – morogtam. Életem egyik legnagyobb hibája első komoly párbajom volt, s a lány szavai eszembe juttatták a bűnös emléket – Azonban egyáltalán nem szándékom meghalni, bármi is a látszat.

- Senor csak hős cabarellót játszik, és a nép – s bizonyára a legtöbb nő is – tapsol hozzá; de nekem legalább okom is van kockára vetni az életemet.

- A biztos halálod árán akarsz bosszút állni?!

- Csak egy donnak van joga hát a bosszúhoz? Egy nőnek már nincsen?!

- Nem ezt mondtam!

Ingerülten fésültem ujjaimmal a hajamba; ha így folytatom, csak még inkább végzete felé taszítom, pedig meg akarom óvni… olyan nagyon, ahogyan már régen nem akartam semmit.

- Nem úgy értettem – ismételtem – Csakhogy énérettem nem sírna senki, ha egyszer ottmaradnék egy vértócsa közepén.

Mihelyt kimondtam, átkoztam magam tapintatlanságomért; s egy pillanatig azt hittem, az arcomba vágja: már neki sincsen.

Nem tette; csupán elfordult. A reszketését azonban nem rejthette el…

És attól kezdve nem érdekelt engem, hogy haragszik-e rám vagy sem, hogy rejteget-e valamit vagy sem, hogy egyáltalán az-e hát valóban, akinek látszik… Csak azt tudtam, hogy én magam is éppen ilyen makacs igyekezettel kerülöm, hogy bárki is meglássa a fájdalmat a tekintetemben.

Vagy bármi egyebet a lelkemből.

És én is éppúgy szenvedek ettől az átkozott rejtőzéstől, mint ő.

- Ne haragudj… De valamikor szerettek. És akik szerettek, nem kívánhatják, hogy te is utánuk halj.

Gyengéden megérintettem a vállát; minden hátsó szándék nélkül, csupán vigasztalni akartam, de azért felkészültem rá, hogy el fog taszítani.

Nem tette.

Egyszerűen csak vállamra hajtotta a fejét, és feltört belőle a régóta elfojtott zokogás.

Vigasztalón simogattam a hátát, mint egy gyermeket, és abban a pillanatban nyomorúságos életemből bármit odaadtam volna érte, hogy segíthessek rajta…

De továbbra sem tudtam, hogyan tegyem.

Azonkívül, hogy az ő határozott kívánsága ellenére magam nyársalom fel Don Fernandót.

Végül – talán mert már nem bírta tovább a hallgatás súlyát; ó, milyen jól ismerem én ezt a terhet, irgalmas Istenem! – beszélni kezdett. Szavait alig értettem a könnyektől, de azért a lényeg kivehető volt… és borzalmas.

- Camposines mellett éltünk. Apám kiszolgált zsoldos volt, bátyám Don Fernando embere. Afféle titkár, bizalmas… Sokszor volt úgy, hogy nem tért haza éjjelre; akkor is dolgoznia kellett az urának… Gyertyavilágnál körmölni vagy kardot fogni – nem kérdeztem sosem.

De mivel gyakran megesett, nem aggódtunk akkor éjjel sem… csak édesanyám. Mi, többiek, megszoktuk már… nem aggódtunk azon az éjszakán sem. Már csaknem elaludtunk, amikor éktelen zörgetés vert fel minket.

Martín, a bátyám tért haza.

Feldúlt volt, sápadt és reszketett… mindig olyan vakmerő volt, megrettentem, hogy ilyen rémültnek kellett látnom. Ő csak azt hajtogatta: meneküljünk, mindannyian, vele együtt, gyorsan… de anyám faggatta. Nem hitt neki rögtön… Isten bocsásson meg mindannyiunknak.

Don Fernando arra akarta rávenni, hogy ölje meg az öccsét! De Martín nem bérgyilkos! Nem tudom, miféle dolgokban segédkezett urának; de ártatlan vér nem tapadt a kezéhez! Ő nem bérgyilkos!

Megtagadta a parancsot.

Menekülnie kellett, de tudta: minket elérhet Don Fernando bosszúja. Figyelmeztetett… de anyámnak ez nem volt elég. És amikor végre kapkodva menekülni kezdtünk… akkor már késő volt.

Timbors még szorosabban simult hozzám, mintha a puszta érintés védelmet jelentene a tragédia emlékétől. S talán úgy is volt; hiszen én is hasonló okokból kerestem olyan lázasan a nők ölelését éjjelente… ha nem is olyan ártatlanul, mint most ő az enyémet.

- Akkor már sötét éjjel volt… tudtuk, hogy a vad patadobaj csak Don Fernando lovaitól származhat. Késő volt… ha akkor mindannyian nyomban útrakelünk, még talán megmenekülhettünk volna. De nem tettük… a rettegés megbénított. És amikor Martín kardot rántott, már nem maradt visszaút… Én is tőrt fogtam; de a bozótba parancsoltak – nem engedtek férfimódra harcolni. Alighogy apám is kardot ragadott, megérkezett Don Fernando.

Éreztem, ahogy bársonyzekém átnedvesedik a könnyeitől.

- Ne beszélj róla – próbáltam csitítani – Ne kínozd magad azzal, hogy újraéled.

- Újraélni?! – visszhangozta – Hiszen azt teszem minden átkozott éjszakán! Egy hónap óta minden nyomorult éjjelen!

- Mindannyian… meghaltak? – kockáztattam meg a kérdést; bár nem kételkedtem az igenlő válaszban. Fernando nem engedhette meg magának, hogy bárkit is életben hagyjon; Timbors sem menekülhetett volna meg, ha nem rejtették volna el a bozótban.

Inkább csak azt akartam, hogy egyetlen igennel gyorsan túlessen a fájdalmas emlékezésen, s ne kelljen végigélnie családja halálát.

- Don Fernandonak lőfegyverei voltak – felelte tompán.

Mit mondhattam volna?

Már a puszta gondolatra, hogy efféle emberek, mint Don Fernando és számos társa egyáltalán léteznek, kikívánkozott kardom a hüvelyéből; de ez mit sem enyhített volna Timbors gyászán.

- Vérben hagyták ott őket… kerestek engem is, de előbb a házban. Míg benn voltak, elmenekültem… gyáva voltam.

- Nem voltál az. Nem segíthettél már rajtuk. És csak a vakmerő, nem a bátor keresi az értelmetlen halált.

Végre felemelte a tekintetét. Szembogara félelmetesen kitágult az iszonyattól s a rettegéstől, s ujjai nyugtalan rebbenéssel keresték az enyéimet. Tenyerembe zártam őket; törékenyek voltak, szívfájdítóan törékenyek, és olyan hidegek, hogy csaknem fájt az érintésük. És hiába próbáltam melengetni őket: ahelyett, hogy felengedtek volna, csak azt éreztem: egyre inkább hűl az én kezem is.

- Órákkal később visszamentem – folytatta; lassan, mintha csak vívódna magával: folytassa-e. S egyszerre feltámadt a gyanúm, hogy most talán megtudom a történet másik felét is, amitől még az imént úgy tartottam.

Nem mintha ezek után már bármit is számítana.

- Képtelen voltam búcsútlanul elmenni… Reménytelen volt, hogy tisztesen eltemessem őket egymagam; de legalább egy imát el akartam mondani felettük, mindegyikükért egyet. És amikor fölébük hajoltam… a bátyám élt!

Lélegzett… nem volt magánál, a vállába fúródott a nyílvessző, félrebeszélt és forró volt a láztól… de életben volt! Isten kegyelméből életben volt, és ha nem fordult el tőlünk az Úr, akkor most is él…

- Hála Istennek – mormogtam, megszorítva ujjait. Hát akkor mégsem veszített el mindenkit… mégiscsak van valakije, akire számíthat, aki szeretheti. Martín fel fog épülni, magával viszi őt az ország másik végébe, és biztonságban lehetnek.

- Most hol van? Martín. Gondolom, ott csak nem hagytad?

- Nem – rázta a fejét – De magamtól nem tudtam volna sehová sem vinni. Ott kuporogtam mellette, sírtam és imádkoztam, és itatni próbáltam… de semmi mást nem tehettem. A közeli erdő remetéje talált ránk… Apám mindig csúfondárosan emlegette, azt mondta: elvette eszét az aszkézis… Hát azt nem tudom, esze mennyire volt, de szíve, az volt bizonyosan. Ő vitte kunyhójába Martínt… ért a gyógyításhoz. Nála nem fogják keresni. Don Fernando ugyan csak annyira vallásos, mint a fogadós macskája, de rettentően babonás… nem merne kezet emelni a remetére. Nála jó kezekben van a bátyám.

- Timbors… Miért üldözöd Don Fernandót? Tudom: meg akarod bosszulni a szüleidet, de a testvérednek szüksége van rád; és neked is rá. Ő biztos nagyon szeret téged… miért rohansz a halálodba? Lehet, hogy én csak élvezetből hadakozom; de nekem már valóban nincs senkim, aki megsiratna. Neked van. Még nagyobb gyászt akarsz zúdítani a bátyádra?

- Talán azt sem tudja, hogy egyáltalán élek. Nem volt magánál.

- A remete megmondhatta neki! És ha nem is tudja, mekkora öröm lenne neki a viszontlátás! Lehetőleg még ezen a világon, Timbors. A bosszú nem sokat old meg… csak azon segít, aki már mindent elvesztett, annak feloldozás… de számodra másik feloldozás is maradt a bátyád szeretetében.

Nem szólt. Legalább nem is tiltakozott; reménykedtem, hogy valamelyest mégiscsak sikerült meggyőznöm. Eddig csak a romlás termett körülöttem és magam számára is; ha nem is akartam – talán megadja az Ég, hogy ez egyszer ne üssem, de begyógyítsam a sebeket.






A bor már jócskán a fejembe szállt, a várt mámoros kábulatot nem hozta el mégsem. Ellenkezőleg. Fájdalmas pontossággal idézett fel egy évekkel korábbi tragédiát.

Ami elől úgy akartam menekülni.

Akkoriban szerelmes voltam egy fiatalasszonyba. Ő volt az én első nagy szerelmem, és én azzal az ifjonti hévvel szerettem, amiről azt gondolják az ifjak: soha többé az életben… Azután ráébrednek, hogy: de igen, mégis.

Kivéve engem.

Az is igaz, hogy azóta is kétségbeesetten menekülök a szerelem elől, csak a múló gyönyört keresem, és megfogadtam: többé nem hagyok lehetőséget nőnek, hogy úgy megalázzon, mint Bianca tette.

Szeretők voltunk a forró sevillai nyárban; olyan áhítattal imádtam hibátlan, gyönyörű testét, mint valami bálványt. És amikor később megláttam hófehér bőrén az első ütések nyomait, éktelen haragra lobbantott a szentségtörés.

Faggattam, kérleltem, esdekeltem; ki bántotta? Mi történt? Ő tagadott mindent, és könyörgött: ne kérdezzek semmit. A csalfa! Csak azért tette, hogy annál jobban faggassam.

Végül megvallotta: a férje tudomására jutottak lopott éjjeleink, és haragjában kegyetlenül megverte… égi szerencse, mondta nekem, hogy akkor nem volt férjénél fegyver. Első haragja múltán azonban így is megfenyegette: ha lesz újabb alkalom, akkor az az utolsó lesz.

Én bolond! Nem furcsállottam: akkor mégis miképpen lehettünk ismét együtt, miért nem őriztette ezek után jobban a hites ura.

Addig forgolódtam a városban, míg a férj útjába nem keveredtem egy elhagyott sikátorban, és a képébe vágtam: micsoda férfi az, aki kezet emel hitvesére. S az ízes szitkokhoz mellékeltem a kesztyűmet is. Kár volt egyébként, mert a párbaj után, ami természetesen követte nyers kihívásomat, meg az ő szitkait, melyekkel parázna mivoltomat illette, menekülőre fogtam… és a drága, gondosan kikészített bőrkesztyű ottmaradt az út porában, a don keresztülszúrt holtteste mellett.

Amikor visszatértem Biancához… lágy, balzsamos volt az éjjel, mint a legelső, amikor karjaimba szoríthattam. Mint a teremtés első éjszakája…

Ki sem mosakodtam még a vérből, úgy siettem hozzá, saját sebemet is épphogy csak betekertem egy ronggyal, boldog voltam, hogy többé már nem kell félnie senkitől… És kértem, jöjjön velem. Más városba, új életre… Ahol én nagyon fogom szeretni.

Kikacagott.

Közölte, hogy sosem szeretett. Csak arra kellettem, hogy gazdag özveggyé tegyem… Az ütések egyébként valóban a férjétől származtak, aki nyomára ébredt egy másik viszonyának; de a hiú don sosem ölte volna meg őt. Hiszen megtehette volna éppen, a joga megvolt hozzá; de akkor a szarvai is napvilágra kerültek volna… és inkább tűrt.

Leforrázva álltam; még mindig nem akartam hinni, hogy ez a szerelem csupán az én képzeletemben meg forró ágyékomban létezett – de legfőképpen azt nem, hogy a lehető legközönségesebb módon kihasználtak.

Neki azonban még ez sem volt elég.

Felkapta az asztalán álló kis erszényt, és felém dobta.

- A fizetséged – mosolygott, régi, bűvölő mosolyával – Talán nem túl sok, ahhoz az új élethez képest legalábbis, amit reméltél tőlem; de egy gyakorlott bérgyilkosnak sem adnék többet.

Hagytam földre hullani a tarsolyt, gyűlöletem minden forrongó indulatával a sarokba rúgtam, hogy szertespricceltek belőle az ezüstpénzek; és abban a pillanatban nagyon szerettem volna, ha a megcsalt don feltámadhatna halottaiból, és átvághatná csalfa hitvesének a torkát. Akár az enyémmel együtt, azt sem bántam volna akkori sötét kedvemben.

Főleg akkor nem, amikor ráébredtem: Bianca ruhakivágásának vérforraló ívéről még mindig nem a rajta keresztülverendő vas jutott először eszembe, hanem az: milyen jólesne ismét belémerülni.

Tőle Carloshoz menekültem, egyetlen barátomhoz. Jó cimboráim akadtak többen is, de egyiket sem tartottam valami sokra; egyedül Carlosban bíztam. Egy nagyhatalmú család elszegényedett ágából származott, elsőszülöttként, ami különösen nagy átok volt szerencsétlennek, mivel minden álma volt, hogy magára öltse az ispotályosok fekete-fehér köpenyét.

Gyermekkoromtól fogva ismertem, és hosszú évekig nem is támadt köztünk semmi baj. Csakhogy időközben mindketten kinőttünk a gyerekkorból, s én, mióta egy cselédlány karjaiban először ízleltem meg a vágyat, mindörökre a nők csodálója lettem. Ami közönséges nyelve lefordítva paráznaság, és mélyen sértette vallásos barátomat. Azonban tűrte, legalábbis igyekezett nem tudomást venni róla, én pedig voltam olyan tapintatos, hogy nem emlegettem előtte nőkalandjaimat.

Legalább Egyházunk által tiltott olvasmányaimat nem kárhoztatta, amiért viszont különösen becsültem, talán nem is akkor, hanem miután magam bőrén tapasztaltam: mennyire üldözi a Hivatal – nem vagyok hajlandó szentnek elismerni – az efféle iratokat.

Így hozzá menekültem azon a véres éjszakán, mert papnak nem mertem gyónni, de valakinek el kellett mondanom, mert különben megfojtott volna a gyilkosság súlya. Tudtam, haragudni fog, és igazat is adtam neki, mert én csaknem gyűlöltem magamat – de ami végül történt, arra nem számítottam.

Alig mondtam el neki a történteket, felugrott a székéből, elhátrált előlem, mintha pestises lettem volna, és kiutasított a házából. Bérgyilkosnak nevezett, szememre vetette Dávid király bűnét, kit úgy megszédített Betsabé, hogy halálos küldetésbe parancsolta annak férjét, Uriást… Amit az arcán láttam, az nem harag volt, az nem gyűlölet volt…

Csak megvetés és undor.

Megtagadta a barátságot.

És én még aznap éjjel elhagytam a várost, bár igazán nem tudtam, hová is mehetnék; de nem mertem ott maradni, míg el nem ül a don halálának híre. Ha halni is vágytam, azt azért nem akartam, hogy hóhértőkére fektessenek. Biancát azóta sem láttam.

De azt nagyon is jól tudtam, most kinek a felesége.

Don Fernandóé.

Úgy befont az emlékezés, hogy először észre sem vettem Timborst; pedig tanácstalan arckifejezéséből ítélve már percek óta toporoghatott mellettem a szerencsétlen.

- Mi az? – pillantottam rá; és nagyon reméltem, hogy nem kell több tragédiáról hallanom. Már az eddigi is túl soknak bizonyulhatott, ha így felkavarta a régi dolgokat… De persze erről Timbors nem tehetett.

- Senor még mindig segíteni akar nekem?

- Állom a szavam, Timbors. Segítek neked. De azt ne várd, hogy megmondjam: merre találod Don Fernandót.

- Pedig nem olyan nehéz kérdés – méltatlankodott – Bárkinek a birtoka környékén kezébe nyomok egypár escudót ?, és boldogan meséli el, amit várok tőle!

- Ennek csak két akadálya van – ugrattam – Tegnap még abban sem voltál bizonyos, pontosan merre fekszik a birtoka, valamint nem hinném, hogy olyan sok felesleges, eladogatnivaló pénzed lenne… Ne nézz így rám! Segítek, de veled megyek. Nem mehetsz oda egyedül.

Összerezzent; nyugtalanul, kutatóan méregetett.

- Miért segít nekem, senor?

- Mert kitűnő kihívás, amelyről a magamfajta álmodozik – hazudtam. Még csak az kellene, hogy gyónást tartsak egy csavargó fruskának.

- Nem olyan embernek tűnik, aki álmodozni szokott. Inkább cselekszik, csak véletlenül se kelljen a lelkébe néznie.

Ez megsebzett.

Nem vagyok érzéketlen… de csak az én hibám, ha annak tartanak. Én rejtegetem mindenki elől a szívemet. Mit sem tudnak önmagammal vívott harcaimról, bánatomról…

Mégis tréfára vettem megjegyzését. Úgy egyszerűbb volt.

- Pedig elhiheted: nekem is előbb meg kell álmodnom a tetteket, melyek azután a fél városnak beszédtémát adnak.

- Legyen nyugodt, senorról beszél a másik fele is! Megmondtam, Pedro sok érdekeset mesélt… – vágta az arcomba – De előbb-utóbb úgyis a fejére fog hullani Damoklész kardja. Választék, az van bőséggel belőlük, amilyen szorgalmasan gyűjtögeti őket!

Megdermedtem. Ha nem tűnt volna fel neki: éppen az ő kedvéért készülök még egyet hozzájuk pakolni… Amúgy pedig ugyan ki mesélte ennek a lánynak a pogány görögök regéit?

- Honnan hallottál Damoklészről? – szegeztem neki a kérdést.

- Egy vándorszerzetes mesélte – kerülte a tekintetemet. Most először.

- Azzal a szerzetessel magam is szívesen megismerkednék! – nevettem el magam; olyan valószínűtlennek tűnt, hogy fanatikus egyházunk fiai pogány meséket regéljenek; még ha ez történetesen tanulságos fajta is.

Dühösen vállat rántott.

- Elismerem; nem szerzetes volt.

- Vajon miért nem lep meg?

- Nyugodjon meg, senor, mindjárt nagyon is meg fog lepődni!

- Mindig is szerettem azokat a nőket, akik meglepetést tudnak okozni – mosolyogtam.

- Tudok olvasni. Apám értett a betűvetéshez, és tőle tanultam. És volt örökségképpen három régi könyv a házunkban. Az egyikben voltak efféle regék.

- Fogadd elismerésem! Ezek szerint nem csak a fegyverforgatásban múlsz felül sok férfit.

Ezúttal még csak el sem mosolyodott.

- Senor nagyon jól tudja, hogy nekem elég, ha csak egyetlen férfinál jobbnak bizonyulok.

- Ezt már megbeszéltük! Veled megyek, és azután meglátjuk.

- Nincs mit meglátni! Én…

- Jól van – hagytam rá gyorsan; korábbi emlékeim a női veszekedésről nem voltak túl rózsásak; csorba cseréptől festékes tégelyeken át vázákig már sokféle tárgyat igyekeztek hozzám vágni, meglehetősen útszéli szóvirágok kíséretében. És semmi kedvem nem volt kipróbálni: Timborst vajon elnézőbbé teszi-e náluk a tény, hogy mi ketten nem vagyunk szeretők.

Úgy tűnt, sikerült meglepnem váratlan beleegyezésemmel; s elégedetten nyugtáztam, hogy még mindig jobban ismerem én a nőket, mint ő a férfiakat. Azonban, akármilyen jólesett is hirtelen elhallgatása, volt egy olyan érzésem, hogy sajnos nem lesz tartós, mint akármelyik más nő esetében lenne…

És ami még rosszabb volt: még örültem is, hogy Timbors nem olyan, mint a szeretőim.

Mielőtt ismét megszólalhatott volna, az ivóterembe menekültem.

Egy köpenyes árny suhant le mellettem a lépcsőn… csak az emeletről jöhetett, ahonnan én, tudatosult bennem hirtelen; és jó eséllyel pontosan a szobám ajtaja mögül.

Ahol könnyen kihallgathatott minket. Most már legalább tudom, honnan származott az a furcsa kaparászás, ami időnként odakinn neszezett, míg Timborsszal beszéltem…

Utána iramodtam; még épp időben értem el, mielőtt még végleg eltűnt volna az iddogálók között.

- Mit akarsz tőlünk?! – dörrentem rá, s nekiszegeztem a kardomat. Ahogy ránéztem, rögvest erős késztetést éreztem, hogy minden további diskurzus nélkül keresztülszúrjam, ugyanis ritka ellenszenves fizimiskája volt. Ha a besúgót akarta volna valaki megmintázni, íme, itt volt rá az iskolapélda!

Egyelőre azonban mégiscsak megelégedtem azzal, hogy köpenye gallárjánál fogva megragadtam, és a falhoz szorítottam. A nyomorult halálra rémülten vergődött; fagyos ujjai közül élesen villanó tárgy esett a padlóra.

Egy tőr; amit hiába próbált belém döfni.

- Mit… mit vétettem, senor?

- Még kérded? – sziszegtem – Ki után szaglászol?

- Én nem…!

- Ki után?! – kérdeztem, ezúttal keményebben – Tudok bánni a karddal, és nem fogom megkönnyíteni a halálodat!

- Nem félek – állította, de reszketése ékesen cáfolta szavait – Az ártatlannak nincs oka rá.

Nekem pedig kéretlenül eszembe jutott García atya mosolya, ahogy egyszer megfelelt érte aggódó szavaimra. „Nem ártottam senkinek a világon, ahogy jó Istenem engedi, még segítek is az embereknek… Miért félnék bárkitől is?”

Kellett volna pedig. Padre García elkövette azt a hibát, hogy komolyan vette a felebaráti szeretetet, nem tűzzel-vassal, de békével fordult a megtért moriszkókhoz is… Ugyan a pogányokat sem bántotta, nem az Inkvizíció szavával, csupán rongyosra olvasott Bibliájával igyekezett téríteni őket. Ő adta össze apámat és a gyönyörű moriszkó lányt: anyámat is, helytelenítő, mégis elnéző mosollyal, miután megtudta: édesanyám már akkor a szíve alatt hordott engem.

Egy alkonyon azonban vérében találtam temploma padlóján. Nem engedte, hogy bekötözzem… nem is lett volna már sok értelme. A karjaimban halt meg… hiába faggattam, nem nevezte meg gyilkosait.

Nem is volt rá szükség. A padlón hagyott kardban anyám felismerte bátyja fegyverét… aki sosem bocsátotta meg húgának, hogy keresztényhez ment nőül.

Elhessegettem a fájó emléket; s megráztam foglyomat.

- Utoljára kérdezem: ki után kutatsz?!

- A vörös lány… Timbors után – ismerte be megtörten.

Elfojtottam egy cifra mondást; semmi szükség rá, hogy megérezze a félelmemet. A rettegésemet Timborsért…

- Ki parancsolta?

- Don Fernando – nyögte a nyomorult; de nem hagytam időt neki a mentegetőzésre.

- Pontosan mit parancsolt?

- Hogy kutassam fel a lányt és öljem meg. Én csak a szolgája vagyok – jajdult fel – Senor, nagyon kérem, nem fogom megtenni, én…

Keresztülszúrtam.

Inkább legyek ismét kegyetlen gyilkos; de azt nem kockáztathattam, hogy esetleg máskor, más helyen mégis végez Timborsszal.

Alighogy a földre omlott a holttest, a dermedtségükből ocsúdó mulatozók morajától kísérve, valaki élesen felsikoltott. Balsejtelemmel fordultam a hang irányába…

A lépcső alsó fokán, sápadtan állt Timbors.

- Ne jöjjön közelebb, senor! – tartóztatott fel – Ez már a második párbaj alig két nap alatt! Senor is csak olyan, mint a többiek… élvezi a vérontást!

Elképedve meredtem rá.

Akkor hát nem hallott semmit, fogalma sincs, mekkora veszélyben van… csak a kém halálát látta. És még szerencsém, hogy párbajnak véli.

- Mit vétett az a szerencsétlen? Nem hajbókolt elég mélyen? Vagy talán más volt a véleménye?!

Ajkamba haraptam, vad dühvel, míg meg nem éreztem a vér fémes ízét.

Nagyon régen nem bántottak már úgy meg, mint Timbors alig két nap alatt többször is; és most egyetlen szóval tisztázhatnám magam…

De nem akartam, hogy féljen.

- Igen – csüggesztettem le a fejem – Más volt a véleménye.

A te halálodról; fűztem hozzá gondolatban. És nagyon erősen reméltem, hogy egyik kocsmatöltelék sem fogja borgőzös hangon kikurjantani az igazat.

Timbors tekintete… utoljára Carlos nézett rám ilyen mérhetetlen undorral.

- Nem kell velem jönnie, senor! Egyedül indulok holnapután – vetette oda, és felrohant a lépcsőn.

Ha már akkor tudatosultak volna bennem a szóváltás után feleszmélt mulatozók barbár megjegyzései, és nem csak később, szobám magányában, valószínűleg még több holttesttel szaporítottam volna Pedro gazda bajait – talán köztük a sajátommal is. Azonban – szerencsémre vagy balsorsomra, nem vagyok hivatott eldönteni – nem hallottam én akkor a világból semmit, csak Timbors lépteinek távolodó dobogását.

Kardomról nehéz, fájdalmas cseppekben hullott a vér.

Nem tértem vissza a szobámba.

Pedrótól szereztem egy jókora kancsó bort; pedig mindig többé-kevéssé mértékkel ittam, de most nagy szükségét éreztem, hogy legalább egy időre megszabaduljak a kínzó öntudattól. Sose volt belőled semmi hasznom, vitatkoztam tulajdon szívemmel; csak szeretteim halálára vagy árulására, meg az ebből következő magányomra tudsz emlékeztetni; no meg ha bármit úgy teszek, ahogy mostanság divatozik dicső hazánkban, akkor gazembernek bélyegzel miatta. És ha tévedésből azt teszem, amit parancsolsz, akkor is csak fájdalmat okozol!

Mint most is.

Volt egy üde, zöldellő tisztás a fogadó közelében, ha magányra vágytam, s már untam a szobám kopár falait, szívesen töltöttem ott az időmet. Hűvös szél támadt a hegyek felől; nem bántam, még örömmel is üdvözöltem, feléje tartva forró homlokomat.

Ha a mögötte rejlő felhevült indulatokat is képes volna lehűteni…

Magam mellé tettem a kancsót, s kényelmesen elnyúltam a selymes füvön. A fel-feltámadó szél szeszélyes szobrászasszonyként tépte szét s alkotta újra a felhőket, néha oly sebesen, hogy nem tudtam követni váltakozó formáikat. Andalító színjáték… mint a lombok suhogása.

Timbors úgy hiszi, élvezem a kiontott vér látványát. Persze… ő csak egy fiatal nő, akinek ráadásul végig kellett néznie családja legyilkolását. Minden kioltott életet megsirat, nem számítva persze bosszúját.

Én zsoldos voltam.

Megjártam Flandriát. Láttam, mit tesz a háború; nemcsak azokkal, akiket meghódítanak, hanem velünk, zsoldosokkal is. Pontosabban hogy mivé teszi az embert… Irtóztam bajtársaimtól, és irtóztam magam is, amiért mindenki hozzájuk hasonlónak vél… és amiért nem is tudok olyan nagyon másmilyen lenni.

Ők pedig mindezt megérezték, és megvetettek.

Erre mondják, hogy viszonoztuk egymás érzelmeit…

Utoljára abban a seregben szolgáltam, amit Don Juan de Austria vezetett, boldogult Károly császárunk balkézről való fia. Lepanto hőse. Én is ugyanazt a lázas kórságot kaptam meg, vagy legalábbis valami nagyon hasonlót, mely rendet vágott a seregben, s mely ővele is végzett.

Túléltem; de irgalmatlanul gyenge voltam. És ami ennél is rosszabb volt: elfogott a kétely, hogy hát valóban így akarok-e meghalni; egy marék szalmán, lassan szétrothadva, a nagy semmiért. A sebtében berendezett tábori ispotályban egy csonkolt kezű szerencsétlen feküdt mellettem. Mindegyre azt sírta, csak még egyszer az életben szeretné látni a spanyol földet, csak még egyszer szeretné fején érezni anyja áldását…

Egy csillagtalan éjjelen segítettem neki átszökni a strázsák sorai közt. S ha már én is kívül voltam az őrláncon, ott is maradtam. Szereztem hamis papírokat, ha esetleg valaki épp a miénkre lenne kíváncsi, és ugyanazzal a hajóval szöktünk haza Spanyolországba.

Igen, dezertőr vagyok.

Vélhetően csak azért nem kaptak el eddig, mivel már zsoldosnak sem a saját nevemen álltam – nem tudhattam, milyen messzire jutott el szerencsétlen párbajom híre. Akkor még túl ártatlan voltam hozzá, hogy tudjam: szép országunkban oly bőségesen terem a párbaj, hogy egypár várossal arrább már senki nem kutatja az előző városban elkövetett bajvívás gyilkos győztesét.

Dezertőr… országos bűnös.

Életemben nem láttam még olyan boldogságot, mint mikor az az özvegyasszony magához ölelte visszakapott fiát, ha csonka kézzel, ha sebesülten is. Marasztaltak engem is, szállást, ital bort, tál ételt adtak volna jó szívvel egy-két napra.

Nem fogadtam el.

Minek nézzem vágyakozva a más boldogságát?

Egy darabig voltam testőr is egyik-másik nemesúr mellett, akik félték ellenségeiket, ki nem fizetett hitelezőiket, esetleg nem éreztek elég bátorságot, hogy maguk védjék magukat szeretőik rokonsága ellen. Utoljára egy don kíséretében kerestem kenyerem, aki nagyon akarta magát védeni egyik kedves unokaöccsétől. Nem volt nehéz feladat, nem is fizetett meg túlságosan, de legalább megéltem belőle. Csakhogy egy nap megtudtam: annak az unokaöcsnek jó oka van bosszújával üldözni, mivel az én akkori uram feljelentette az Inkvizíciónál az ő moriszkó jegyesét. Színtiszta keresztényi meggyőződésből…

Otthagytam ezt a szolgálatot is, és megfogadtam, hogy többé nem szegődöm el senki bérencének. Hazatértem apámtól örökölt földemre, de ott sem volt sokáig maradásom; minden csak arra emlékeztetett, milyen boldog voltam egykor, és milyen nyomorult is vagyok most. És mindezért csak részben vádolhatom Biancát… elsősorban én taszítottam romlásba saját magamat.

Végül hazulról is elmentem… bár… igazán hazulról? Otthon az, ahol szeretik az embert; én meg nem hiányoztam ott senkinek. Sőt, mintha minden jobban ment volna nélkülem.

Azóta – egypár hónapja – abból a pénzből és kevés ékszer, egyéb vagyontárgy eladogatásából élek, amit hazulról hoztam, illetve zsoldos- és testőridőmben tettem félre, némi szerencsejátékkal, olykor, ha úgy hozza a szükség, hamisjátékkal kiegészítve. Csakhogy mostanra már ez az amúgy sem túl bőséges forrás is erősen megfogyatkozott, s félő: már nem tart sokáig… Akkor pedig végképpen nem tudom, mihez kezdek.

Nem… nem szeretek kardot fogni. Már nem; Flandria után többé már nem. Ha úgy kívánja az el honor, kész vagyok megvédeni magam, és tudom is, hogy lámpással kell keresni azt a kardforgatót, aki felérne hozzám. És ha nagyon elővesz a keserűség, akkor… akkor hát jó orvosság a kardok pengése, hogy messzire riasszam a búbánatot.

Timbors úgy találta: élvezettel keresem a bajt.

Hírneves caballero vagyok, és nomen est omen…

És túl hosszú ideig éltem vexált életet, hogysem békességben élhetnék. Túlságosan összenőttem a kardommal, hogysem elválhatnánk…

De már nem szeretem úgy, mint régen.

Timbors persze csak a felszínt látja, mit érdekli, hogy mire gondol egy kardforgató csavargó… Talán meg is vet; erényesnek és tisztának látszik, az ő szemében én magam lehetek a testet öltött Sodoma és Gomorra.

Nem számít.

Miért éppen ez számítana.

Lágy suhanás borzolta meg a fűszálakat… Ez nem a szél nesze volt!

Egyszerre felriadtam, s védekezőn nyúltam volna a kardom után… ujjaim azonban megszégyenülten lehanyatlottak, mielőtt még megérinthettem volna a markolatot.

A fa alatt Timbors állt.

Váratlan zavar lepett meg, ahogy arra gondoltam: vajon mióta nézhet?

Könnyedén a fatörzsnek dőlt, ruhája lágy anyaga még suhant egyet, azután megadóan ismét földig hulló redőkbe rendezte magát.

- Sajnálom, senor… Bocsásson meg.

Olyan furcsa volt a hangja; mintha nem sokkal korábban még zokogott volna. Tétován néztem fel, nála semmivel sem kevésbé félszegen… és attól riadtam meg csak igazán, amit láttam.

Mert ha a hangjának nem is hittem, arcán félreérthetetlenül a könnyek hagytak nyomot.

- Semmi baj, Timbors – erőltettem ki magamból egy mosolyt – A helyedben én se néznék szívesen holttesteket. Kivéve, tudom, egyet.

Hevesen megrázta a fejét.

- Tudom, ki volt az az ember… Pedro elmondta. A konyhában volt, míg… megtörtént. Mindent hallott.

Mindig is pletykafészeknek ismertem Pedrót; de most először nem éreztem késztetést, hogy minden rokonszenvem ellenére is kitépjem a rólam fecsegő nyelvét. Hiába… rosszul viseltem Timbors megvetését. Milyen furcsa… kockáztatom, hogy esetleg rajtavesztek; egész konkrétan meghalok a Don Fernando elleni hajszában; de azt nem bírom el, hogy rosszat gondoljon rólam.

- Senor megvédett. Ismét. Mint megérkezésemkor is… Mert nem tudom, hogy valóban lett volna-e merszem akkor a zsoldosba vágni azt a tőrt. Miért nem mondta meg, senor?

- Nem akartam, hogy félj… Úgysem vigyázol magadra, és úgysem hagysz fel a bosszúddal; mellesleg most már nem is hagyhatsz, mert a tulajdon életedet is véded vele; és ha úgysem változtatsz semmin, akkor meg minek rémítselek? Én vigyázok rád.

Ahogy tudok, gondoltam hozzá; és ha Isten megsegít, akkor az talán még elég is lesz ahhoz, hogy túléld ezt az átkozott kalandot. Velem együtt.

- Köszönöm, senor. És… akkor holnapután…

- Veled megyek. Amúgy is megtettem volna, de így könnyebb dolgom lesz – mosolyogtam rá. Jólesett a kibékülés; mégis… most már szerettem volna, ha békében hagy.

Olyan fáradt voltam… olyan kegyetlenül fáradt. Egyedül szerettem volna még maradni, ismét, hogy senkire ne kelljen figyelnem, senki elől ne kelljen rejtőznöm… hogy végre egy kicsit levethessem a caballero-maszkot. S ha egy könnycsepp találna belehullni a korsóba, ne kelljen rögvest a nem létező verejtéket törülni csontszáraz homlokomról – mint oly sokszor a hideg ivóteremben –, „de kutya meleg itt van, emberek!” felkiáltással.

- Senor… kérdezhetek valamit?

Lemondóan sóhajtottam fel. Ennyit a békességről.

- Akkor is megkérdezed, ha nemet mondok; akkor hát rajta.

- Amit akkor este mondott… hogy senki sem siratná…

- Felejtsd el – bújtam vissza sebesen a kancsó pereme mögé – Sok ostobaságot mondhattam. Nem akartalak megbántani.

- De igaz?

Hallgattam egy sort; hátha megunja, és más témát keres. Lehetőleg tartózkodási helyből is kereshetne másikat; az együtt töltött rövid idő alatt már úgyis több elmélkednivalót idézett fel a múltamból, mint amennyi egészséges.

Hiába reménykedtem.

- Don Miguel – akkor szólított először a nevemen – igaz, hogy senkije sincs?

- Igaz – ismertem el kelletlenül; semmi kedvem nem volt a hangjából kicsendülő szánakozáshoz. Leginkább pedig emlékezni nem akartam azokra, akiket elszakítottak tőlem… kezdve édesanyámmal. Ő korán… lelte halálát; és nem sokkal élte túl apám sem. Túl fiatal voltam… sosem tudtam megbocsátani apámnak, hogy nem volt képes megmenteni őt. Tudom, lehetetlent kívántam. Mégis. Végül apám vádló tekintetem és talán önvádja elől visszamenekült a királyi seregbe, s ott is halt meg. De mindez nem tartozik Timborsra.

- Voltak, akik meghaltak; mások pedig saját akaratukból maradtak el mellőlem; biztos úgy látták, jobb nekik nélkülem. És tudod mit? – tettettem jókedvet – Nekem is jobb egyedül! A magány biztonságot ad!

Semmi kedvem nem volt ehhez a beszélgetéshez, amelybe nem is tudom, hogyan sodródtam bele. Azt sem értettem, egyáltalán miért válaszolgatok neki.

- Nagyot téved, senor.

- Te tévedsz – fortyantam fel – Pro primo: nincs senkim, tehát senkivel nem kell törődnöm. Pro secundo: senki nem árulhat el, mert senki nem ismer eléggé. A legtávolabbról sem.

Bár az árulás azért kétségkívül erős kifejezés volt arra, amit Carlos tett. Elvégre is nyíltan a szemembe vágta, hogy többé nem tart a barátjának…

Talán éppúgy megsebezve magát is, ahogyan engem.

De Bianca valóban elárult és kihasznált. És ő taszított mostani sorsomba.

Timbors figyelmesen nézett; és engem ismét elfogott a zavarba ejtő érzés: mélyebbre lát a tekintete, mint azt a természet törvényei szerint tehetné.

És ahelyett, hogy egyszerűen másra tereltem volna a szót, vagy még keresetlenebb módon otthagytam volna: beszélni kezdtem, nyugtalanul, élénken, jóformán meg sem fontolva, mit mondok.

- A magány igenis megvéd! Ha senkim sincs, senkinek sem kell számot adnom, nem tartozom felelősséggel senki életéért, szabad vagyok! Az életem csak az enyém!

Ő már-már sajnálkozva nézett.

- Erről ugyan tudnék vitatkozni, de legyen: talán úgy van. Talán minden külső bajtól megvéd… egyvalamitől azonban biztosan nem.

- No és mi volna az? – vágtam unott képet; ismét csak a régi jó nyegleség mögé rejtőzve.

- Saját kísértetei ellen nem óvja a magány, senor. Azoktól csak egy barát védheti meg.

- Önmagától senkit nem lehet megmenteni. Ezek a kísértetek olyan gyilkok, amiket senki emberfia nem űzhet el tőlem.

- Így van – ismerte el Timbors – De az élüket legalább tompíthatják. No, hát – terelte könnyedén másra a szót – akkor ne feledje a holnapi indulást, senor.

Némán elkáromkodtam magam. Miért van, hogy az imént még azért fohászkodtam, tűnjön már végre el a közelemből, s most, hogy valóban másfelé vette útját, elfogott az aggodalom?!

- Hová mégy, Timbors?

Könnyű mosoly suhant át az arcán, pajkos, már-már gyermeki kifejezés, melyet addig még nem láttam rajta. De nagyon kedvesnek találtam.

- Az az én dolgom, Don Miguel… Egyébként pedig: elő kell készítenem a holnaputáni utat.

Nem állhattam meg, hogy még búcsúzóul utána ne szóljak.

- A zsoldossal és a tőrrel kapcsolatban… tévedtél. Igenis, belévágtad volna.





Kivételes este, nemcsak, mert utolsó estém itt, hanem mert egymagam üldögéltem az ivóteremben. A többi kevés vendég odafenn gubbasztott a szobákban, én pedig áldottam a békés csendet, szokásaimmal ellentétben ugyanis most egyáltalán nem esett volna jól szó-, majd pengeváltásba vagy akár széptevésbe keveredni. Persze Pedro gazda éppilyen erősen átkozta a gyér forgalmat, mindegyre felemlegetve, hová is lettek a régi szép idők, amikor még az istállószalmát is aranyért adta megkésett vendégeinek…

Bár azok az aranyidők véleményem szerint csupán álmaiban léteztek, nem tettem szóvá előtte. Ha egyszer attól lesz neki könnyebb, hogy egy sosemvolt világot sír vissza, akkor miért ne tegye?

Az én levertségemet azonban nem kergethettem tova ilyen egyszerűen; és meglehetősen rosszul viseltem. Talán valami kórság kerülget, állapítottam meg, míg kedvetlenül kanalaztam a sűrű, zöldségektől és haltól illatozó levest. Ami ugyancsak ízletes volt, Pedro konyhájának egyik fő remeke, ezt még borús kedvemben sem vitathattam el tőle; és meglehetősen sok is volt, máskor egymagában megelégedtem volna vele vacsorára.

Azonban nem aznap este.

Ugyanis reggel átlovagoltam a szomszéd városba, s amikor déltájt betértem az egyik kocsmába, rövid úton kitették a szűrömet. Ismerték már a híremet, nem kockáztatták meg, hogy esetleg bajt okozok nekik…

A bolondok. A kardommal különösebb megerőltetés nélkül rendreutasíthattam volna őket; de nem vagyok olyan kegyetlen, mint ahogy a fáma tartja rólam. Azután pedig már nem volt kedvem másutt próbálkozni, így végigkoplaltam a napot, s este, visszatérve szállásomra, a leves mellé még egy jó adag sültet is kértem Pedrótól.

Halkan csikordulva nyílott az ajtó. Kedvetlenül vettem tudomásul, hogy társaságot kaptam, de fel sem néztem tányéromból – reméltem, hogy az újonnan érkezett is megérti a néma üzenetet, és tőlem messze ül majd le. Jó messze.

Sajnos, a léptek egyenesen felém tartottak.

- Megengeded, hogy leüljek?

Van elég hely a teremben, készültem odavetni; azonban egyszerre nagyon rossz érzés fogott el. Először is, pertu kezelt, tehát ismernie kell… másodszor pedig, nekem is kegyetlenül ismerős volt a hangja.

Nagyon-nagyon reméltem: ne az legyen, akinek én gyanítom; s óvatosan felemeltem a tekintetemet.

Magas, szikár termet, még fiatal, nálam alig valamivel idősebb lehet, keskeny arc, hosszú fekete fürtök keretében… Az ispotályos lovagok öltözékében.

Nem tévedtem.

Carlos volt, az én egykori barátom.

Akinek apja ellenzése dacára mégis sikerült magára öltenie a harcos szerzetesi köpenyt.

Aki kegyetlenül otthagyott a legnagyobb bajban, és még csak nem is számításból vagy gyávaságból, hanem egész egyszerűen… erkölcsi megfontolásból. Mivelhogy engem nem tartott méltónak a segítségre… még arra sem, mint olyan kedvesen megjegyezte, hogy egyáltalán a barátjának tekintsen.

Azóta nem találkoztunk; de semmit sem változott. Talán csak a tekintete lágyult meg valamelyest; de persze az is meglehet, hogy én láttam rosszul.

- Na végre – jegyezte meg – Már azt hittem, sosem méltóztatsz rám nézni.

- Engem inkább az lep meg, hogy te hajlandó vagy köszönteni, mi több: mellém ülni – vágtam vissza fanyarul – Legutóbb egészen másképp beszéltél.

- Rég volt, Miguel. Azóta én is változtam.

- Én viszont azóta sem lettem sem szent, sem aszkéta, legfeljebb csak még keserűbb egypár árnyalattal. Már ha egyáltalán ez lehetséges.

- Jól van… Mérgelődd csak ki magad nyugodtan. Egyébként meg jó étvágyat – vetett egy pillantást a levesemre – Merre van a fogadós? Magam is ennék valamit.

- Nemsokára hozza a második fogást – feleltem kelletlenül – Akkor beszélhetsz vele.

Carlos elnevette magát, mire én alig tudtam elrejteni meglepetésemet. Mert kacagásában semmi kegyetlen, gúnyos él nem volt, és sokkal inkább emlékeztetett gyermekkori csipkelődéseinkre, mintsem utolsó találkozásunkra.

- Ugyancsak jól élhetsz, ha egymagadban többfogásos lakomákat rendezel egy egyszerű napon! Mit csinálsz akkor az ünnepeken?

Bennem feltámadt a vágy a régi pajtási tréfák újjáélesztésére, és már-már elmeséltem neki a nap eseményeit; ízes részletességgel ecsetelve a kocsmából való kidobatásomat, mert, ha kellett, saját esendőségemből is tréfát űztem, s tehetséges mesélőnek tartottak mindig is…

Aztán nem tettem mégsem.

Úgyis csak annyit mondott volna: megérdemelted, Miguel.

- Mit akarsz tőlem? – kérdeztem inkább.

Ridegebben hangzott, mintsem akartam, mire az ő arcáról is lefagyott a derű. Pedig talán komolyan békülni akart; bántam meg keménységemet; de hát már késő volt. Megkövetni bizonyosan nem fogom.

- Semmit – felelte – Nem is tudtam, hogy itt vagy. Azonban, ha már találkoztunk: sok mindent hallottam felőled. Szerteszét csavarogsz az országban, a kegyelmes Ég tudja, miből élhetsz, mert az apádtól örökölt csekély földed édeskevés, és egyébként sem láttak ott már régóta. Mindenféle kétes dolgokba keveredsz, egy rossz szóra kardot rántasz, hallottam, testőrnek is beálltál egyszer-kétszer valamelyik don mellé, de ott sem maradtál meg; szerencsejátékot űzöl, szemérmetlenül paráználkodsz, és…

- Végeztél a bűnlajstromommal? – szakítottam félbe – Magam is tudom, miben vétkezem, és nem kívánom végighallgatni, főleg tőled nem. Ha már idesodort téged a szél, szívesen látlak, egyél, igyál velem, éjjelre kapsz üres szobát Pedrótól, még örülni is fog neked, úgyis kevés vendége van mostanság; de ne faggass. Amúgy sincs túl jó kedvem, legalább azt a maradék kevés békességemet ne vedd el.

Pedro érkezése szakított félbe, mellénk lépett, s a gőzölgő-illatozó sültet étekfogói mozdulattal tette le közibénk az asztalra. Carlos megvárta, míg elmegy, csak azután fordult ismét felém.

- Nem akarlak bántani. És, akármit is gondolsz, örülök, hogy ismét láthatlak, jó egészségben és egy darabban, ami efféle élet mellett nagy ajándéka a sorsnak. Már nem ítélkezem, Miguel… de nem értelek. Miért választottad ezt a fajta életet?

- A sors engem igazol: eléggé sikeresen élem ezt a fajta életet! – vágtam rá könnyedén; legalábbis látszólag. Mert valójában már alig tudtam leplezni megindultságomat.

Akármi is történt, én ezt az embert nagyon kedvelem. Valamikor a barátom volt, és azóta sem akadt senki, akit ezzel a névvel illethetnék.

- Nem ilyen voltál, Miguel – ingatta szomorúan a fejét.

Megkeseredett a viszontlátás öröme. Ha ismét csak a számonkérésen kezdi, akkor kár is volt találkoznunk, kár volt köszöntenie… akkor az egésznek nincs semmi értelme.

- Nincs jogod számonkérni. Te vágtad az arcomba évekkel ezelőtt, hogy többé nem tartasz barátodnak.

- Akkor még forrófejű voltam. „Bocsásd meg az én vétkeimet, miként én is megbocsátok az ellenem vétkezőnek.” Akkor még nem értettem igazán, mit jelentenek ezek a szavak. Most már értem. Apám megtanított rá, milyen az, ha nem is kíváncsiak az ember érveire. Túl kemény voltam hozzád… Sajnálom, Miguel – tette vállamra a kezét.

- Én nem – mosolyodtam el megkönnyebbülésemben – Te legalább nem támadtál rám orvul, te nem hazudtál, ellentétben Biancával, meg a többi jó cimborával, akik egyszerre nem akartak többé megismerni… Te megmondtad nyíltan, mit tartasz rólam.

- Veszélyes élet ez; miért választottad?

Ezúttal megéreztem hangjában a szomorúságot, és a régi fájdalom, amit egykori távozása okozott, ismét mellém állt.

- Sok baj örvénylett körülöttem már azelőtt is – vallottam a magam számára is meglepő őszinteséggel – Ahogyan azt te is jól tudod. Ebben a mostani életemben legalább tudom, mi fenyeget… és magam választom meg a veszedelmeket. Üdítő változatosság, nem? – nevettem váratlanul visszatért derűvel.

Vagy inkább csak jól színleltem.

Azonban ő éppolyan jól ismert, mint régen.

- Tudom, előbb feküdnél önként bárd alá, mintsem hogy elismerd: valami keserít téged. Visszamenekülsz az érzéketlenséged páncélja mögé, azt hiszed, megvédelmez… Csak annyit érsz el vele, hogy meggyűlölnek miatta.

Nem akartam igazat adni neki, de szavai mégis szíven ütöttek. Hiszen mondott már valami ilyesmit Timbors is.

Nem volt erőm a vitához. Legfeljebb otthagyhattam volna Carlost, de nem akartam - örültem, hogy egyáltalán ismét szóba áll velem. Botorság lett volna megbántanom.

- Gondolj rólam, amit akarsz, Carlos; nem érdekel – vontam vállat, bár nem egészen őszintén – Fáj, de már nem érdekel. Fáradt vagyok… vess meg, ha úgy esik jól; de ne bánts. Nem tudhatod, mennyire szerettem és féltettem Biancát.

- Honnan tudnám? Elmondtad valaha is?

- Kérdezted valaha?

- Most kérdezem. Szeretted? Megérte érte… ez az egész?

- Szerettem – ismertem el – Nem csak testi vágy volt, Carlos; amit te úgy kárhoztattál.

Már nem maradt erőm a színleléshez. Megvallottam neki apránként mindent, és akkor tényleg nem érdekelt, hogy mit gondol majd… Egyszerűen csak már el kellett mondanom valakinek az én bolondságomat, az én bűnömet… az én tragédiámat. Nem úgy, ahogy a hírharangoktól tudta, hanem úgy, ahogyan én éltem meg. Valakinek, aki talán haragszik rám, talán kárhoztat…

De legalább ismer.

A legjobban ezen a világon.

- Igen, szerettem. És ha nem hazudott volna, ha minden úgy lett volna, ahogyan én hittem… akkor megérte volna.

Kezemre fektette a tenyerét; a bőrkesztyű jólesően melengetett. A saját ujjaimat ugyanis fájdalmasan fagyosnak éreztem.

- És most, Miguel? Így is megérte? – kérdezte csendesen.

Lecsüggesztettem a fejem. Annyiszor feltettem már magamnak ezt a kérdést… És sosem találtam meg a feleletet.

- Nem tudom. És már régóta nem is akarok ezen gondolkodni, mert beletébolyodnék. Akkor nem tehettem másként… és utána már úgysem változtathattam volna semmin.

Volt annyira emberséges, hogy nem faggatott tovább; más egyébről azonban annál többet és lelkesebben beszélt. Az az érzésem támadt, hogy – bár boldognak tűnt választott hivatásában – rendtársai között nem kevésbé magányos, mint én a kóborlásaimban.

Csaknem az egész éjjelt végigbeszélgettük és –ittuk, pedig másnap korán reggel neki is tovább kellett volna indulnia, de nemigen látszott törődni vele. A sűrűn ürítgetett kupák eredményeként pedig végül akkor sem volt képes felállni, amikor már csak egy üres szobába vágyódott volna…

Mi mást is tehetett volna, mint hogy folytatta az iddogálást, míg az asztalra borulva el nem szenderedett. Én pedig merő testvériességből csatlakoztam hozzá.

Másnap kegyetlen főfájásra ébredtem; és meglehetősen későn: Pedrótól tudtam meg, hogy Carlos már útra kelt. Csak remélni mertem, hogy Timborst még a szobájában lelem… akarom mondani, az én szobámban.

Nem éppen virágos hangulatban kapaszkodtam fel a lépcsőn, és kedvemet mit sem fokozta, hogy az ajtót zárva találtam.

Kopogtam.

Semmi válasz.

- Timbors, engedj be! – kiáltottam.

- Kérem, senor, várjon egy keveset.

- Elég rég’ történt már meg velem, hogy egy nő kizárjon a szobájából! – méltatlankodtam.

- Legalább visszaemlékezhet sihederkorára.

- Az meg végképpen új, hogy a saját szobámból zárjanak ki!

- Senor úgyis szereti azokat a nőket, akik meglepetést tudnak okozni.

- Kérlek, Timbors! – váltottam taktikát – Nem esik most jól álldogálni.

Ez egész jó érv volt; veregettem vállon magam gondolatban. Végtére is nem szükséges tudnia, hogy éjjel túl sokat ittam… akár betegnek is hihet.

- Rögvest, senor – válaszolt. Akkor hát nem sikerült meghatnom, sóhajtottam lemondóan – Most még öltözöm.

- Engem igazán nem zavar…

A folyosóra kitódult szállóvendégek – hogy’ miért is nincs ezeknek jobb dolguk, mint a más életét bámulni! – eleinte fojtottan, majd mind szemérmetlenebbül nevettek hol rajta, hol rajtam, aszerint, éppen melyikünk kerekedett felül a szópárbajban.

Nekem azonban semmi kedvem nem volt őket mulattatni.

- Még egyetlen hang – perdültem meg, kivont kardomat körbemutatva nekik – Egyetlen hang, és ezzel tanítalak némaságra benneteket!

Nem tettem volna meg; legalábbis komoly sebet egyikükön sem ejtettem volna, per pillanat nekem is elegem volt a vérből. Timbors azonban bizonyára megriadt az értelmetlen vérontás lehetőségétől; mivel az ajtó végre kinyílott.

Én pedig azonmód kóstolót kaptam belőle, mit érezhetett Lót felesége Sodoma égése láttán.

- Mit tettél a hajaddal?! – riadtam meg. Timbors válláig hullámzó selymes fürtjei bármelyik ifjún csinosan festettek volna, de nekem fájt a szívem varázslatos hajkoronájáért.

Ő elnevette magát; s lekapta széles karimájú kalapját. Megkönnyebbülten lélegeztem fel: ügyes kézzel elrendezett, fonott konty rejlett a föveg alatt.

- Amint látja, senor: semmi visszafordíthatatlant. Csak éppen kissé furcsán mutattam volna hosszú hajjal férfiöltözékben! Mivelhogy úgy döntöttem: gyorsabban és biztonságosabban utazhatok ebben a ruhában, és valószínűleg Don Fernando közelébe is hamarabb jutok így.

Efelől voltak kétségeim, bár az igaz, hogy a menekülés bizonyára egyszerűbb lesz álruhája révén, mintha saját alakjában végezne a donnal. Mindenesetre ezzel még bőven ráérek törődni… most sokkal fontosabb dolgom van, nevezetesen megcsodálni elbűvölő alakját, melyet a férfiruha híven megmutatott. Őszinte tetszéssel mértem végig; az a feszes nadrág olyan szorosan simult rá, mint repkény a fára… vagy mint a szerető karok szenvedélyes ölelése.

Timbors csúfondárosan, mégis – vagy talán csak reményeimben tűnt úgy – szeretetteljesen méregetett.

- Talán nem tartja elég jónak, senor?

- Nem szűkölködöm lelkesedésben, de ha leplezetlenül megmutatnám, azt bizonyára egy újabb és az elsőnél nem kevésbé csípős arculcsapással jutalmaznád – somolyogtam, hősies önuralommal szakítva el tekintetemet formás lábáról.

- Csakhogy végre észrevette, senor: arcom is van – jegyezte meg, de már szinte fel sem vettem, úgy megszoktam a modorát.

***

Borongós volt a toledói este, az emberek fázósan burkolóztak köpenyeikbe. Talán egyedül én örültem a készülődő esőnek, élvezettel tartottam arcom a hűvös fuvallatba – éppen eléggé megizzasztott a vágta Don Fernando birtokától idáig.

Mert persze Timbors nem akart egy közeli fogadóban megszállni; neki rögvest rohannia kellett Toledóba, miután megtudta, hogy Don Fernando ottani palotájában tartózkodik. Pedig még mindig semmi tervem sem volt, hogyan végezhetnénk a donnal a legbiztosabb módon, lehetőleg úgy, hogy a fejünk is a helyén maradjon utána. Egyáltalán… miképpen juthatnánk elébe?

És persze nagyon szívesen halogattam volna a találkozást Biancával is.

Az a találkozás azonban hamarabb megtörtént, semmint gondoltam volna.

Gyalogszerrel sétálgattam, lovamat a fogadóban hagytam Timborsszal együtt, akivel megígértettem, hogy ott is marad. Szerencsémre túl fáradt volt az ellenkezéshez.

Az utca túlsó végén egyszerre tarka csoportra letten figyelmes; egy ifjú donnára meg a kíséretére. Egyazon lendülettel simultam a legközelebbi kapualjba; és tiszta szívből átkoztam a házak építőit, amiért oly szorosan zsúfolták össze őket. Akármilyen karcsú is voltam, az arasznyi széles résben nem rejtőzhettem el.

Bianca arca meghatározhatatlan kifejezésbe torzult, ahogy észrevett; azonban, ha rosszul is érintette felbukkanásom, gyorsan úrrá lehetett elgyengülésén vagy haragján. Mert a hangja már egészen derűsnek tűnt.

- Don Miguel! – kiáltott, felém intve a legyezőjével – Igazán te vagy, vagy csak a hazajáró lelked?

- És miét érdekli az senorát? – kérdeztem fagyosan. Vitézül ellenálltam a késztetésnek, hogy válogatott cifraságokkal üdvözöljem; azonban nem tagadhattam: egyáltalán nem örültem a találkozásnak. És ezt mindenképpen a tudtára is akartam adni. Meg akartam bántani, azt akartam, hogy ő is azt a megalázottságot érezze, amit én akkor, Sevillában; és azt akartam… azt akartam… hogy ő is úgy vágyódjon az ölelésem után, mint én a mai napig az övé után.

Mert vágyom rá, bármennyire is gyűlölöm.

A szétterülő legyező elfedte arcát, csupán a szemei látszottak ki a csipke felett, azok a lélektelen, csalfa, cselszövő szemei… Rám nevetett. Csipetnyi gúnnyal, de elismerően.

- Egészen jól mutatsz, Miguel!

- Mit kíván tőlem, senora? – kérdeztem hűvösen, s áldottam a hosszú köpenyt, mely jótékonyan takarta még enyhe látszatát is vágyam újjáéledésének.

Ő, mintha csak akkor eszmélne kíséretére, rájuk förmedt.

- Ti meg mit álltok itt?! Takarodjatok haza, és egy szót sem Don Fernandónak, vagy mehettek vissza a tehenek mellé!

Részvevőn mosolyogtam a lányokra. Bianca nyilvánvalóan nem a parasztjai közül válogatta szolgálattevő hölgyeit; de hát sosem a bűbájos modoráról volt híres…

Az elbocsátásra vonatkozó fenyegetés azonban hatásos volt: a nők – tekintetbe véve nehéz szoknyáikat – figyelemreméltó gyorsasággal távoztak.

Bianca végre felfedte arcát. Mosolygott.

- Don… senora… Ugyan, Miguel, hagyjuk már ezeket. A karjaid közt egyszer már a pertunál tartottunk, hogyan jutottunk egyszerre ekkora távolságba?

- Egy galádul kikényszerített gyilkosság meg egy zacskó vérdíj segítségével. Ha ilyen gyenge az emlékezete, senora, segíthetek a további frissítgetésben. Megalázott, kihasznált – akkor már lefoszlott rólam a nyugalom máza is, és keservesen vergődtem a szégyen, a gyűlölet és a tagadhatatlanul lobogó testi vágy között – Jobban megszégyenített, kegyelmes asszonyom, mint a csalfa férjek az utcanőket, akiket egy falnak döntve élveznek! Én szerelmes voltam, én igazán szerettem….

Közönséges nevetése vágta ketté panaszáradattá silányult vádjaimat.

- Hagyjuk a nagy szavakat, Miguel. Komoly adósságaim voltak, amikről boldogult férjem, nyugodjék békében, nem tudott. Azonkívül több szeretőmről tudott, mintsem azt kívánatosnak tartottam volna, és kezdtem félni. Merő véletlen, hogy épp rólad nem tudott.

- Miért én, Bianca? – törtem ki; csak gúnyos mosolya ébresztett rá: a nevén szólítottam – Ha oly sok más volt, miért nem ők? Miért nem valaki, akiről férjed is tudott?! Azért, mert senki nem vállalta volna? Mert inkább kerestek volna egy kevesebb bajjal járó szoknyát? Ezért, Bianca?!

- Másik szoknyát – nevetett – Ugyan. Velem maradtak volna, természetesen, de nem akasztottak volna kardot a férjemmel. Túl sok vesztenivalójuk volt. No de másik szoknyát? Mit tudsz te a szerelemről, Miguel…

- Csak annyit, hogy én igazán szerettelek. Én szerettelek annyira, hogy mindent kockára vessek érted.

- Múlt idő? Már csak múlt? Én úgy érzem…

- Amit viszont én érzek, annak egészen máshoz van köze. A szerelemhez a legkevesebb.

- Egyébként miért jöttél? Csak azt ne mondd, hogy a véletlen sodort erre!

- Ahogy vesszük – morogtam – Egy jókora darab véletlen sodort bele annak a csúfságnak a közepébe, amiben most üldögélek, méghozzá nyakig. De most már nem hagyom félbe.

- És ennek van köze hozzám?

- A férjedhez.

Csaknem leharaptam a nyelven mérgemben; hogy’ is lehettem ilyen óvatlan… Nyilvánvalóan nem mondhatom meg neki az igazat; de akkor meg mégis mi a bánatos vesztést fogok mesélni helyette?! Ő azonban ismét felnevetett.

- Tán csak nem akarsz megint egyszer gazdag özveggyé tenni?

- Nem – feleltem, erősen uralkodva vonásaimon – A legkevésbé sem.

Ahogy vesszük, ismételtem magamban, hiszen sajnos éppen ez lesz szerencsés esetben az eredmény… de egyáltalán nem őérte teszem.

- Kár – állapította meg – Nem mintha különösebb bajom lenne vele, hatalmas úr, gazdag, és nem szól bele a dolgaimba túlzottan, ami, mondhatni, nagy ritkaság szép országunk férjeinél, és…

- Ha már akaratomon kívül gazdaggá tettelek Sevillában, miért nem álltál oltár elé a gyászév múltán olyasvalakivel, akit te is szívesen látsz? A pénz hiánya már nem lehetett akadály…

- A pénznek van egy nagyon kellemetlen tulajdonsága, kedves Miguelem! Mégpedig az, hogy fogy. És meglehetősen gyorsan.

- Újabb érdekházasság? – kérdeztem lemondóan. Vannak emberek, akiken nem lehet segíteni. És köztük jópár olyan, akin nem is érdemes.

- Természetesen. És ez a mostani egész jól megfelelt, egészen addig, amíg véletlenül meg nem tudtam, hogy hites férjem közrejátszik Don Antonio Pérez dolgaiban.

- Nagyszerű – morogtam – Királyunk kegyence, befolyásos ember; tudja jól a férjed, melyik zekéhez dörgölőzzön.

- Sajnos úgy tűnik, mégsem – jegyezte meg fagyosan – Hallott olyan híreket, miszerint kezdenek sötét ügyek napvilágra kerülni Pérez körül.

- Híresztelés még nem bizonyosság. Túl sok ártatlan vére szárad a vesztőhelyeken, hogy hitelt adjak neki.

- De Fülöp előbb-utóbb hitelt fog. Csak attól félek, addigra már férjemnek késő lesz visszalépni. És vele nekem is. Feltéve, ha addig el nem talál halálozni.

A legelső érzés, ami elfogott, az a mélységes undor volt. Egész valómat elöntő irtózás; undorodtam hallgatni, és – most először – undorodtam az érintése gondolatától is. És leginkább attól irtóztam, hogy Timbors érdekében, ha akarom, ha nem, a kedvére kell tennem Binancának is.

Timbors, mondtam ki magamban a nevét, Timbors. Mennyivel ártatlanabb ez a lány a maga vakmerőségével, szemtelenségével, igen, még a bosszúvágyával is… A bűnről meg kárhozatról eszembe jutott, hogy én is hasonlót tartok magamról, és egyszerre elment a kedvem a filozofálástól.

- A Sors útjai kifürkészhetetlenek, senora Bianca – búcsúztam tőle, mielőtt még egészen ki találom adni magam; és sietős léptekkel otthagytam. Túl sietősen… szinte már menekülésszerűen.





Kékes félhomály gomolygott a fogadóbeli szobában; pár pillanatig gondolattalanul támaszkodtam a hűvös falnak. Ide már nem hallatszott fel az ivóterem ricsaja; részeg kurjongatás és kardcsörtetés messze járt… ha tehettem volna, önmagam elől is messzire futottam volna.

Bár… nem azt teszem már évek óta?

Kelletlenül fogadtam, hogy percnyi nyugalmam szerteillant a feltámadó gondolatok rohanásában. Már csak az hiányzik a boldogságomhoz, hogy Timbors is mondjon valami bűbájosat…

Timbors.

Csak akkor tudatosult bennem, hogy az ajtót zárva kellett volna találnom.

- Timbors! – kiáltottam, most már valóban megrettenve, ahogy ügyetlenül tapogatóztam tűzszerszám után.

A nagy sokára fellobogó fény üres szobát világított meg… és az ágyra vetve egy fehér anyagfoszlányt, alsóruha lehetett valamikor, rajta pedig szénnel kapart betűk sötétlettek.

Nagyot káromkodtam. Akár el se olvassam…

„Nem várhatok, Don Miguel. Senort nem akarom bajba keverni. Hálás köszönetem mindenért. Timbors”

Nem hittem volna, hogy ezt még lehetséges fokozni; de sikerült az előbbinél is cifrábbat mondanom; míg tehetetlen dühömben apró darabokra szaggattam a szövetet.

Akármilyen hűvös is volt az este, indulatomat nem hűthette le – haragom csak fokozódott, ahogy Don Fernando udvarháza felé közeledtem. Sejtettem: Timbors csak ide igyekezhetett; de nagyon bíztam benne, hogy még nem sikerült megtudnia, pontosan merre is találhatja ezt a házat. Vagy ha mégis, legalább az irányt elvétette.

Belestem az udvarba; nagy megkönnyebbülésemre egypár szolga, lovász szokott sürgölődése tárult elém. Akkor hát nem lehet nagy baj; egy merénylet után bizonyára nem űznék ilyen nyugalommal napi munkájukat, reménykedtem.

A fal egy helyütt maghajlott, s a belévájt fülkében, úgy embermagasságban, szépen faragott, szelíd Szűz Mária-szobor vigyázott a háziakra. No, ide ugyan rossz helyre kerültél, Miasszonyunk; ezeknek épp csak annyi közük van Istenhez, hogy elmennek misére, és türelmetlenül várják a végét – néztem fel a szoborra, míg elrejtőztem a fülke alatt.

Bentről megélénkülő beszédmoraj s léptek hallatszottak; sokért nem adhattam volna, ha kitekinthetek; de nem mertem. Még nem; ha rögvest kézre kerítenek, azzal nem segíthetek Timborsnak.

A kapun Don Fernando lépett ki. Bár rejtekemből nem láthattam jól, mégis felismertem; egyszer régen, futólag, láttam előző hitvese oldalán. Még amikor nem koptam ki teljesen a mulatságokból.

Első, ösztönös mozdulatommal belesimultam a falmélyedésbe; forrón imádkozva, vajh’ ne vegyen észre, ne felém vegye útját… Amikor azonban az ellenkező irányba indult el, megkönnyebbülés helyett csak elkeseredetem. Akármennyit is öregedett; még mindig erősnek tűnt – Timbors sosem lesz képes legyőzni. Bosszúszomjas dühében megsebesítheti, de hát farkasban, medvében is a sebzettje talán még veszedelmesebb az ép vadnál…

Mielőtt megfontolhattam volna, mit teszek, Don Fernando nyomába eredtem, és szántszándékkal olyan közel siettem el mellette, hogy súroltam a köpenyét.

Ócska, régi fogása a bérgyilkosoknak – már azon keveseknek, akik a szemtől szembe harcot kedvelik –, meg az unatkozó hidalgóknak. Magam sosem éltem vele. Ha megsértettek, keményen megtoroltam; talán azt is, amit nem is szántak gúnynak, csak én éreztem annak, oly sok bántalom után – de sosem kezdeményeztem harcot csupán a kardforgatás és a kiontott vér barbár öröméért.

Most azonban mégiscsak kénytelen voltam rá.

- Meglökött, senor! – vetettem oda neki – Az el honor nevében követelem, hogy adjon elégtételt, Don Akárkicsoda!

Nevetséges komédiásnak éreztem magam.

El honor… hogy kicsúfolta Timbors az első estén a hidalgók becsületét. Most kezdem úgy érezni: igaza volt.

Azonban Don Fernandónak meg kell halnia. És nekem kell végeznem vele, mielőtt Timbors hozzájuthatna, hogy egyáltalán a közelébe kerüljön.

És ezek után már nem is tűnt annyira üres szólamnak a mi szép el honorunk.

Don Fernando mit sem törődött képébe vágott szitkaimmal; s ezúttal kesztyűm sem volt, hogy azt is utánuk küldjem. Mintha meg sem hallotta volna őket, rendületlenül igyekezett tovább.

- Egy spanyol caballero nem lehet ilyen gyáva! – kiáltottam utána.

Erre már megtorpant.

Végre, sóhajtottam fel magamban; s megragadtam a kardom markolatát; akkor hát túlesünk rajta. De sokáig tartott…

Ő azonban nem nyúlt fegyveréhez. Mindössze gúnyosan, alaposan végigmért, és… kinevetett.

- Hiába próbálkozik, bérgyilkos uram! Tudom, hogy drága hitvesemet aggasztják udvari ügyeim… meglehetősen fájlalná bukásomat. Még az életemnél is jobban. De nem fogom megtenni neki azt a szívességet, hogy önként kilyuggattatom a bőrömet. Figyelmeztettem, hogy egyelőre még kegyelt udvaronc vagyok… és jó embereim holtom után is vérpadra juttathatják gyilkos hitvesemet. Természetesen azt is, aki a fegyvert fogta.

Tehetetlen dühvel szorítottam a markolatot.

Már az emberek is felfigyeltek szóváltásunkra… ezek után nem ránthatok fegyvert. Azon nyomban lefognának, még az sem bizonyos, hogy sikerül megölnöm… de engem nyomban elfognának. Esélyem sem lenne.

Don Fernando gúnyos mosolya…

Nem szabad, hogy megtudja: igaza volt; futott át a fejemen. Sejti, hogy jó okom van végezni vele… még ha a valódiról nem is tud semmit. Nem szabad, hogy a sejtésből bizonyosság legyen.

Kényszeredetten elnevettem magam, és helyére igazítottam kardomat.

- Sírni tudnék, hogy mivé korcsosul egy büszke spanyol nemes! Megriadni egy kivont kardtól… gyávaságból lenyelni minden sérelmet… Nem piszkítom be efféle férgekkel a fegyverem. Sajnálom, ha megzavartam, senor! – vetettem oda gúnyos búcsúzásképpen, s eltűntem a mind jobban dagadó tömegben.

Az emberek készségesen utat nyitottak nekem.

Mint ahogy egy nagyúr útjából térnek ki.

Vagy mint egy bélpoklos elől.

Hajnalig jártam a várost Timbors után, mindhiába. Reményvesztetten térem vissza a fogadóba; s a gazda szolgálatkész kérdésére csupán annyit feleltem:

- Bármit hozhatsz, csak jó erős legyen…

Tenyerembe temetettem arcomat; az sem érdekelt, ki látja… az önvád minden gúnyolódásnál fájóbban égetett. Ezt az italkérést az elkövetkezendő napokban azután számos alkalommal megismételtem; már abban a kevés órában, amelyet egyáltalán a fogadóban töltöttem. Időm nagy részében a város utcáit róttam, különös tekintettel az elhagyatott sikátorokra és a kétes hírű környékekre; Timbors után kutatva, lesve minden hírt, és rettegve, hogy egyszer esetleg a Don Fernando elleni merényletről kell hallanom… és ifjú gyilkosa példás kivégzéséről.

Utoljára akkor nehezedtek rám ilyen súlyosan a napok, amikor apám fegyverhordozója rejtegetett. De nem!; intettem magam, valahányszor kezdtek alakot ölteni a régi emlékek; nem szabad visszanézni. Akkor megfogadtam, hogy soha többé nem idézem fel azokat az időket.

Elhagyatottan ültem a szobámban. Még alig kongatták el a delet, folytathattam volna a keresést… de nem maradt erőm rá. Két nap után először tértem vissza a fogadómba, és tovább már nem kényszeríthettem magamra sem a meddő kutatást, sem a virrasztást.

Az ebédre felhozott étkek érintetlenül álltak az asztalon; rájuk se bírtam nézni az önvádtól; csak inni tudtam, de azt legalább jó bőségesen. Bár könnyebb attól sem lett – nem részegedtem le. Épp csak megérintett a kábulat szele; és a könnyű mámor helyett az is csak rettegésemet erősítette; ezernyi rémképben mutatva Timbors lehetséges sorsát.

Milyen éles a tőr… milyen finoman megmunkált penge. Nem is tartana sokáig… és már az sem érdekelt, mi vár rám a másvilágon. Ha mindazok üdvözülhetnek, akikről így hirdetik manapság, talán a magamfajtának is jut köztük hely… Bár… inkább nem kérek abból a Paradicsomból, melyben a Don Ignatiók és más, Szent Hivatalbéliek és egyebek fürdenek az égi dicsőségben, jutalmául a sok kiontott ártatlan vérnek.

Ha az érvágás gyógyíthat annyi testi bajt…

Talán egyetlen nagy érvágás a lelket is orvosolhatja.

Könnyű nedvesség szaladt végig a csuklómon… megdermedt kezemben a fegyver.

Kényelmes lenne, valóban. De ha már úgyis halálra szánom magam – miért ne segíthetnék vele Timborson is?

Megkeresem Don Fernandót, és megölöm; és azután tegyenek velem, amit akarnak. Ha szerencsém van, még azelőtt kardomba tudok dőlni, hogy kínpadra vonnának.

- Csakhogy megtaláltalak!

Ingerülten fordultam meg, semmi szükségem nem volt látogatókra; az egyetlen Timborson kívül; de az érkezett hangja határozottan férfihang volt… Szidtam magam, amiért nem reteszeltem be az ajtót – azután hirtelen arra jutottam, minek kárpáljam magamat, amikor hívatlan vendégem ellen is fordíthatom indulatomat.

- Nem olyan nagyon nehéz engem megtalálni, Carlos! Egyébként pedig szeretnélek megismertetni az udvarias modor legújabb elemével: más ajtaja előtt bebocsátást szokás kérni.

Ő azonban se nem lobbant indulatra, se nem sértődött meg; ellenben csak úgy sütött róla a nyugtalanság. Ami hátborzongatóan hatott az örökké higgadt ember arcán.

- Mi a baj? – enyhültem meg kevéssé – Egyáltalán, neked nem kellene már messze járni? Mondjuk Máltán?

- Küldetésben jártam másodmagammal, de a rendtársam megbetegedett. És ezt már Pedro fogadójában is elmondtam neked! Te viszont nagyon jól tennéd, ha minél messzebb mennél innen!

- Nem lehet.

- Ha Don Fernando miatt, akkor felejtsd el! Sürgősen! És menekülj!

Beletellett egy kis időbe, mire kiköhögtem a félrenyelt bort; meg további jó darabba, mire a hangomat is visszanyertem.

- Te ezt mégis honnan a vesztésből tudod? Erről mit sem beszéltem neked Pedro fogadójában!

Enyhén elpirult; elfordította a fejét… aztán végül mégis rám nézett. Túl becsületes volt hozzá, hogy ne tegye.

- Miguel… a mi rendünkben sem Isten hű szolgája mindenki, hiába akartam hinni az ellenkezőjét. Ismerek valakit közülünk, aki kapcsolatban áll az Inkvizícióval.

A karszék faragványai közül hideg kúszott az ujjaimba. Az erek mind lassuló lüktetéssel, de megállíthatatlanul vitték szívem felé… és rettegtem: ha eléri, vajon megszűnik-e dobogni.

- Nem akarom tudni – suttogtam erőtlenül. Ő azonban folytatta.

- Tudnod kell; Miguel – szorította meg a vállamat – Az a rendtársam… tartozik nekem egy nagy szívességgel. Figyelmeztetett. Tudja, hogy barátom vagy, és valahogy arról is tudomást szerzett, hogy te is itt vagy Toledóban. Figyelmeztetett, hogy még véletlenül se keresselek meg, kerüljelek jó messzire, mert veszélyt hozhatok a fejemre. Mert valaki feljelentett téged az Inkvizíciónál. A Szent Hivatal egyik itt lévő képviselőjénél.

Egyetlen jégszilánk volt a mellkasom.

Minden lélegzet fájt.

- Ki jelentett fel?

Alig lehetett érteni szavaimat, de ő az ajkamról is leolvasta. Ahogy felelt, nem nézett a szemembe.

- Névtelen feljelentések… gyakoriak…

- Ne csináld ezt velem, Carlos… ki volt az? Akármi is a szokás… mindig van kivétel.

Ajkába harapott.

- Bianca.

Nem tudom; meddig maradt velem Carlos… sokáig tehette, mert mikor végül mégis kénytelen volt dolgavégezetlenül magamra hagyni, az árnyak már sűrű ködbe fonták a fogadót.

Nem törődtem vele.

Már értettem, mi történt és miért… Don Fernando igazat mondott tehát meg sem kezdett párbajunkkor, valóban megfenyegette hitvesét. Bianca pedig rémületében minden eszközzel meg akarta akadályozni, hogy kardot vonjak férje ellen.

Senkit nem nehéz rossz hírbe keverni…

Én pedig magam adtam kezébe a fegyvert, amikor még szívesen látott vendég voltam az ágyában. Megvallottam, én őszinte bolond, hogy titokban a reformált hitre tértem…

Nem mintha jobban megtaláltam volna Istent Luther tanaiban; de nem maradhattam egy hiten édesanyám gyilkosaival.

Olyan hideg volt a fogadóban, olyan kegyetlen hideg… mint azon a távoli éjszakán.

A gyertyák már rég’ kihunytak, de én még mindig révedtem ültem holt fénykörükben.

Rettegéssel és égető, keserű gyásszal, melyen mit sem enyhítettek az évek… akármennyi bűn, harc és gyönyör is temette be őket.

Az Inkvizíció.

García atya halála ismét fellobbantotta szülővárosomban a más hitűek gyűlöletét. A régi nóta: felrótták az erőszakkal megkeresztelteknek, hogy nem elég erősek új hitükben. És sok ártatlan közt az atya gyilkosát, nagybátyámat is kézre kerítették. Az átkozott azonban a kínpadon nem bűntársaira vallott…

Hanem édesanyámra.

Azzal vádolta, hogy nem jó keresztény, még őrzi régi hitét… Az átkozott! Amikor megtagadta húgát, éppen megtérését rótta fel neki.

Éjjel érkeztek a pribékek. Sírva öleltem anyámat; nem tudtam elképzelni, hogy’ élhetnék nélküle… Ő vigasztalt, ne sírjak, látjuk még egymást… de éreztem, hogy ő is reszket. Apámmal összevillant a tekintetük; és arabul váltottak gyors, riadt szavakat, melyeket akkor még nem értettem.

Mégis féltem.

Apám betaszított a padlóból nyíló rejtekútra – századokkal korábban vájatta a ház előrelátó egykori ura – hű fegyverhordozójával együtt; de hibába esdekeltem: ő és édesanyám nem menekültek.

Csak később értettem meg: ha velem együtt kísérelték volna meg a szökést, könnyebben fogtak volna el minket. És akkor mindhárman meghalunk.

Talán úgy lett volna jobb.

A fegyverhordozó messzi otthonában, ahová apám régi bajtársa vitt, számomra összemosódtak a napok. Kétségbeesetten nem akartam tudni semmiről; mégis: valahányszor patadobogást hallottam, rohantam az ablakhoz, hátha apám hozza édesanyámat.

Belebetegedtem a várakozásba; sokáig delíriumban vergődtem.

Mire elmúlt a láz, már három napja volt, hogy a szél Carmona főterén szerteszórta a máglyák hamvait.







Reggel éktelen dörömbölés vert fel.

- Nem vagyok itthon és egyébként is: még alszom! – kiáltottam epésen; a legkisebb hajlandóságot sem éreztem a felkelésre. Torkig voltam az egész élettel.

- Nekem így is jó, senor – hallottam egy utcakölyök jellegzetesen szemtelen hangját – De valahogy mégiscsak oda kéne adnom a másik senor levelit!

Ilyen gyorsan utoljára akkor ugrottam ki az ágyból, amikor egyik szeretőmmel váratlanul hazaérkező férje hangját hallottuk az udvarról. Azt a kalandot ugyan mindhárman – a nő, én és a kedves férj – ép bőrrel úsztuk meg; de abban már nem voltam bizonyos, hogy mostani bajaimból is éppilyen szerencsésen kikerülök.

- Ki írta? – nyitottam ajtót.

- Nem tudom; a senor nem mondotta a nevit; csak azt tudakolta: olvasok-é. Hiába vágtam rá, hogy hát persze, elég gyorsan rájött, hogy mégsem; és nem is fizetett – nyújtotta tenyerét.

Bár meg voltam győződve róla, hogy hazudik, tarsolyomban végzett hosszas felfedezőút után sikeresen a kezébe nyomtam egypár rézpénzt.

Alig vártam, hogy magamra maradhassak Carlos levelével, és újraolvashassam.

„Te makacs öszvér, te fafejű, te címeres ökör! Tudod jól a véleményemet, de én meg azt tudom, hogy téged merőben hidegen hagy. Hát tedd, amit tenned kell; de mihelyt végeztél, lóhalálában eredj a városszéli Aranyhordóba. A fogadós csempész, ért hozzá, hogy rejtsen el valamit… vagy valakit. Innen pedig mihamarabb menj Sevillába, Don Gastónhoz. Régi lekötelezettem, igen, ő is, ne kérdd, miért; őt ismerik, útbaigazítanak majd. Ne a saját nevedet mondd – biztos, ami biztos. Ott foglak várni. Két-három nap múlva már nem szabad Toledóban lenned! Carlos”

Akármennyire is küzdöttem ellene, meghatott a gondoskodása. Más ember már rég’ magamra hagyott volna, vagy maga gyorsította volna meg a hivatalbéli eljárást: ha úgyis a vesztembe rohanok, legalább gyorsabban legyen vége – ő pedig minden meggyőződése ellenére is segédkezik az istenkísértésemben.

Igaza volt: még nem mehettem. Türelmetlenül köpenyem hasítékéba gyűrtem a levelet, és ismét útra keltem, folytatni kálváriámat.

Egy héttel Timbors eltűnése után a végsőkig kimerülten tértem vissza egy újabb sikertelen kutatásból. Már reményem sem maradt; mégis, úgy éreztem: sosem adom fel ezt az elátkozott keresést… ezt a saját külön kárhozatomat. A jó Dante mester igazán bevehette volna az én történetemet is a Commediájába… Természetesen az Infernóba.

Elszoruló szívvel néztem fel a csillagokra. A jeges gyémántszikrák bortól és virrasztástól végsőkig feszített képzeletemben olyan fájdalmasan freccsentek szerteszét, mint az ártatlanul kiontott vér. Féltem; úgy, ahogy még sosem, egyetlen templom egyetlen dörgedelmes miséje során sem – életemben először éreztem így magamon az Isten ítélkező tekintetét.

És életemben először éreztem: az ember nemcsak azért lehet kárhozott, amit elkövetett.

Hanem azért is, amit nem tett meg soha.

Egy héttel Timbors eltűnése után, amikor a végsőkig kimerülten tértem vissza egy újabb sikertelen kutatásból, a fogadós rejtelmes képpel fogadott, valami olyasmiről motyogva, hogy örülni fogok… Nem túl sok minden maradt ezen a világon, ami boldoggá tehetne; de már ahhoz sem volt erőm, hogy valami cifrát mondjak neki.

A szobámban már vártak rám.

A jól ismert zöld köpeny a földön hevert, elegánsan saját ruháim és egyebeim tetejére dobva, látogatóm pedig az asztal tetején ült, lábaival szórakozottan harangozva – és olyan otthonos természetességgel, mintha az életben nem hagyott volna faképnél.

- Mit ígértél nekem, te istenátka?! – támadtam rá szép istenhozottképpen.

Igaz, kirohanásomat talán némileg enyhítette az a tény, hogy szitkaim végét már csupán a vállának mondtam; mert a viszontlátás örömében felkaptam az asztalról, s magamhoz szorítva körbeperdültem vele.

Timbors finoman eltolt magától, s csodálkozva nyitotta tágra szemeit.

- Senor talán minden ígéretét megtartja? – tudakolta ártatlan képpel.

- Neked nem hazudtam! Azt ígértem, megvédelek, és meg is fogom tenni, ha kell, ellenedre is!

Belesápadtam a fogadalmamba. Nem csak ellenedre, Timbors… az Inkvizíció ellenére is. És saját rettegésem ellenére, mivel a Hivatal az egyetlen hatalom, amit félek.

- Egyáltalán… miért nem jöttél vissza? Mert hogy miért mentél el, azt tudom. Javíts ki, ha tévedek, de szerintem Don Fernando után kutattál.

Lehajtotta a fejét. Talán most először láttam zavarban.

- Nem mertem visszajönni.

Én pedig nem tudtam eldönteni: sírva fakadjak, káromkodjak – vagy életemben először arcul üssek egy nőt.

- De hát – nyögtem ki nagy nehezen – mitől féltél? Bántottalak én valaha?

- Sajnálom, Don Miguel. Féltem, hogy haragudni fog.

- Figyelemreméltó a jóstehetséged… no mindegy, örülök, hogy végre itt vagy. Azt megtudhatnám még esetleg, hogy mit tettél, merre jártál, amióta otthagytál?

Mindenfelé a városban – vont vállat – Ahol szállást tudtam találni. És igen, mindent megpróbáltam, hogy Don Fernando közelébe kerülhessek; de nem értem el vele semmit. Végül elmentem még az udvarházához is ; vándorló katonának mondtam magam, aki, híján a pénznek, alkalmazást keres… Gondoltam, ha közülük való leszek, könnyebben hozzáférek Don Fernandóhoz; de kinevettek és elkergettek.

- Remek; tehát most már ismerik az arcodat.

- Férfiruhában voltam! – védekezett, amit mindössze egy legyintésre méltattam: annál rosszabb...

- Komolyan gondoltam, hogy nem akarom bajba keverni senort!

Kárhozottan nevettem.

- Bajban ülök én már a fejem búbjáig; hogy egypár hüvelyknyivel kijjebb mászom belőle vagy éppen mélyebbre süllyedek, édesmindegy már nekem. Nem hagylak magadra; de ezek után már csak két értelmes lehetőséged maradt.

- Hogy bízzam senorra az egészet?

Elképedve néztem rá. Ekkora szerencsém az életben nem volt még, gondoltam; de kaptam az alkalmon.

- Az volna a legjobb.

- Ne reménykedjen – hűtött le gyorsan – Ez az én bosszúm.

Miért is vártam bármi józanabbat…

- Akkor egy sikátorban éjjel leszúrod, mint…

- Egy haramia? Vagy éppen bérgyilkos?

- Pontosan. Mert ezek elég ritkán esnek el lehetséges áldozataik kezétől.

Heves tiltakozást vártam; szitkokat, becsmérlést… nem is fájt volna nagyon, úgyis megszoktam már; csak arra vágytam: mihamarabb legyünk túl rajta.

Timbors azonban lassan, mintha visszakozáson tépelődne, bólintott.

- Legyen.

- Ez az első dolog, aminek örülni tudok a mai napon! – sóhajtottam megkönnyebbülten; s már készültem volna rábírni, hogy hadd kísérjem el én is; amikor félbeszakított.

- Nagyon sápadtnak látszik, Don Miguel… mi történt?

- Semmi bajom, csak sokat ittam.

- Nem részegnek látszik, hanem betegnek – állapította meg – Vagy mint akit nagy fájdalom ért.

- Mi bajom volna? – erőltetettem könnyed nevetést – Híres párbajhős vagyok… sebezhetetlen!

No persze. Rég’ nem éreztem ilyen kiszolgáltatottnak magam. De ezt Timborsnak nem feltétlenül szükséges megtudnia.

Ő azonban átlátott rajtam.

- Mi volna, ha egyetlenegyszer beismerné a gyengeségét?

- Azzal gyávaságot is elismernék, gyáva pedig nem vagyok. De nem vitathatnánk meg ezt máskor?

- Az a gyáva, aki örökösen álarc mögé rejti, amit érez! – fakadt ki – És az a bátor, aki nem fél felvállalni emberi mivoltát! Nem az az igazi hős, aki sérthetetlen, hanem az, aki vereségből, fájdalomból, félhalálból is fel tud állani, és folytatni tudja az életét.

És én mindezt megtettem, gondoltam; de ezt akkor sem fogom elmesélni neked, kedvesem, ha fegyvert szegezel a szívemnek.

- És mégis, hol akarsz lesben állni? – kérdeztem inkább. Csak remélni mertem, hogy nem vágja rá magától értetődően: természetesen az udvarháza előtt…

- Annyit sikerült megtudnom, hogy esténként rendszerint mulatni jár. És egymaga. Gúnyosan úgy emlegetették: tovaszállt ifjonti merészségét akarja ezzel visszahozni… ami sosem is volt neki.

- És ezt mind készségesen közölték veled?

- Nem egészen – pirult el – Kihallgattam két szolga beszélgetését. Véletlenül.

- Meséld már el, hogy lehet véletlenül hallgatózni…

Még jobban elpirult.

- Az elejét véletlenül hallottam… és elég érdekesnek találtam, hogy végighallgassam.

- És mondták azt is, hogy merre szokott csatangolni? – érdeklődtem.

Timbors bólintott; és borba mártott ujjával gyorsan felvázolta az asztalra a városszéli utcák térképét. Meg kell hagyni, jobban kiismerte magát ebben az útvesztőben, mint én.

- Ebbe a lebujba jár a legtöbbet – mutatott egy ikszre – A környező utcák elég szűkek, és itt, ahol a két sikátor egybehajlik, a hely éppen alkalmas a lesvetésre.

Már csak egy kérdésem maradt.

- És honnan ismered te ilyen jól ezt a környéket?

Könnyed, pajkos mosollyal vont vállat.

- Tudtam a lebuj nevét, és hogy nem éppen Toledo szívében van. Ezek után betértem az első rosszabbnak tűnő fogadóba, és szívhez szólóan esdekeltem a gazdának: ugyan mondja meg, hogy jutok el oda, mivel ott szolgál az ország legcsinosabb lánya, a kedvesem… Látja, mire nem jó a férfimez – mutatott végig öltözékén.

Inkább nem gondoltam rá, mit tettek volna vele, ha a gazda felismeri benne a nőt. Ügyességét azonban kénytelen voltam feltétlen elismeréssel fogadni. Én magam se tehettem volna jobban.

- Akkor tehát a hellyel megvolnánk… és mikorra tervezted ezt a … khm… ezt az egészet?

Timbors alig figyelt már rám, olyan elmélyültem kutatott az ágy tövében díszelgő, ruhadarabokból, fegyverekből, kupákból, kockákból meg egyebekből álló kupacban. Amelyhez semmi köze nem volt – lévén azok az én dolgaim.

Mielőtt azonban egyáltalán szóvá tehettem volna, figyelmébe ajánlva a „ne kívánd felebarátod…” kezdetű passzust, ő már vállára is kerítette a melegebbik köpenyemet, s egypár tőrt tűzködött az övébe.

Rezignáltan hagytam; csak arra eszméltem fel, amikor már a régebbik kardommal kezdett matatni.

- Azonnal felejtsd el! – csattantam fel.

- Pontosan mit, senor? – nézett rám ártatlan szemekkel.

- Tedd le azt a kardot. Nem tudod használni.

- Csak egy nagyobbacska tőr!

- Távolról sem – erőltettem nyugalmat magamra; Carlos büszke lenne szép keresztényi türelmemre… Carlos… az Inkvizíció… erre most jobb nem gondolni. Úgysem vezetne semmi jóra – Timbors; nem szeretném azt hinni, hogy aki fegyvert forgatni tanított, kontármunkát végzett; de ha így beszélsz a kardról, akkor kénytelen leszek azt gondolni. Kérlek, tedd le szépen, és maradj a tőrnél. Ahhoz legalább értesz.

Vagy – támadt egy meglehetősen csábítónak tűnő ötletem – Ha adsz nekem egy kis időt, megtanítalak a pisztoly használatára. Abból adok majd egyet; de kardot nem kapsz.

Lesújtó pillantást vetett rám.

- Olcsó próbálkozás, senor – közölte – Ma éjjel megyek. És ha idejében ott akarok lenni a sikátor sarkán, akkor jól teszem, ha már most indulok.

- Úgy értetted: indulunk – javítottam ki – Nem mehetsz egyedül.

- Egyedül megyek.

Megremegtem.

Szomorúnak tűnt… már-már meghatottnak. Jobban szerettem volna, ha merészen felesel vagy gúnyolódik akár, ahogy eddig is tette; azt már megszoktam, arra tudtam volna, mit feleljek... Az biztonságos és jól ismert volt, mint az, amit a nálam szerencsésebbek otthonnak hívnak. De Timbors most nem vitatkozott, nem csúfolódott. Csak nézett. És az ellágyulás éppolyan ritka vendég volt az ő arcán, mint az enyémen.

Szorosabbra vonta a köpenyt, odakünn már hideg szelek fújdogáltak éjjelente. Az ajtóból azonban még visszaszólt.

- Mindent köszönök, Don Miguel. Akármit is tart magáról, én tudom, hogy…

- Ne mondd ki! – szakítottam félbe – Semmi szükség búcsúzásra.

Pedig úgy szerettem volna hallani… de olyan sejtelmem támadt, hogy nem halhat meg az, kinek bevégezetlen dolga van.

Még ha az a befejezetlen feladat csak egy félmondat is egy magamfajta csavargó feloldozására.

- Nemsokára lóhalálában fogsz visszatérni; én meg törhetem a fejemet, hogy’ mentselek ki a városból, lehetőleg magammal együtt! – bátorítottam. Mindhiába.

- Isten vele, Don Miguel – búcsúzott szomorú tekintettel; s halkan betette az ajtót.

Természetesen egyetlen percig sem gondoltam komolyan, hogy elengedem egyedül. Nem azért találtam végre meg, hogy ismét elveszítsem!

A kardom amúgy is övemen lógott; melléje még felmarkoltam két pisztolyt, pedig de nem szerettem őket; és a résnyire nyitott ajtóhoz tapadva füleltem. Amint a fogadó kapuja becsapódott Timbors után, magam is leiramodtam a lépcsőkön.

Timbors lovaglócsizmája hangosan csattogott a köveken; nehéz lehetett neki és szerintem nagy is; megérdemelne egy kiadós botozást az ócskás vagy akárki, aki rásózta… Legalább az az előnyöm megvolt belőle, hogy az én lépteimet igazán nem hallhatta meg.

Puha csizmámban amúgy is csaknem nesztelen suhantam a köveken; én magam pedig beleolvadtam az árnyékokba. Nem vett észre.

Ismét gyilkolni készülök… mint egy bravó; mindössze annyi különbséggel, hogy én nem fizetségért teszem.

Az első párbajom taszított kárhozatba.

Talán feloldozhat alóla az utolsó?

Sebesen elhallgattattam félelmemet.

Nem szabad ilyesmire gondolnom; kulcsoltam ujjaimat a pisztolyra. A fém hidege nyugtató volt; szinte éreztem, ahogy belém áramlik, és lehűti indulataimat.

Egypár egyszerű mozdulat – és a golyó minden bajt megold.

Talán egyszer az én életem baját is megoldja; futott át a fejemen; csak, hogy a következő pillanatban már szidalmazzam magam károgásomért. Más se hiányzik nekem; mérgelődtem; éppen ideje lenne mulatni egy nagyot és keresni egy készséges nőt; talán akkor ismét ráébredek, miért is érdemes élni.

Ahol másik utcával hajolt össze a sikátor, megsötétedtek az árnyak. Lódobogás verte fel a csendet; majd hirtelen erősebb dobbanás, bizonyára megbotlott a ló a síkos köveken. S rögvest utána Don Fernando szitkozódása.

A hangjából kitetszett, hogy jócskán ivott – sajnos azonban ahhoz mégsem eleget, hogy Timbors kockázat nélkül elbánhasson vele. Szorosan markolva pisztolyomat egy kapualj fedezékébe rejtőztem. Amint meglátom Don Fernandót, lövök; határoztam el; még akkor is, ha Timbors az életben többé nem áll szóba velem.

Végre felbukkant Don Fernando. Mielőtt azonban elsüthettem volna a fegyvert, a ló megugrott, talán egy elrohanó egértől riadhatott meg; s a don ezúttal széles ívben lerepült a nyeregből. Az elvágtató mén jókora zajt csapott; reméltem: Timbors talán ezek után nem meri megtámadni…

Még mindig nem tanultam meg, mire képes ez a lány, ha igazán akar valamit.

Mielőtt egyáltalán ismét célozhattam volna, nekiugrott Don Fernandónak.

Elvétette.

Egypár pillanatig csak a köpenyek kavargását láttam, meg Don Fernando átkozódását hallgattam…

Nem mertem lőni.

Két dulakodó közül ugyan mennyi esélyem lett volna a dont eltalálni?

Timbors sikoltása hasította ketté küzdelmük zaját. Don Fernando a házfalnak szorította, nem menekülhetett… a holdfény jegesen villant a nyakának szegezett tőrön.

Nem maradt választásom.

Hosszú idő után akkor fohászkodtam először, amikor elsütöttem a fegyvert.

Nem mertem odanézni…

Csaknem eszméletemet veszítettem Timbors éles kiáltására. Talán egy-két pillanatra úgy is történt, mert arra tértem magamhoz, hogy a lány mellettem áll, és vállon ragad.

- Életemben először örülök neki, hogy semmibe vette a kérésemet, Don Miguel! De most fusson, ha még élni akar egy darabig!

Akkor hát csak rémületében kiáltott; könnyebbültem meg. Nem sebeztem meg… Alig éreztem az arcomon végigperdülő sós harmatot – csupán a tekintetem homályosodott el, ahogy csillagfény után kutattam a rongyos felhők között.

Ez egyszer azonban Timbors volt, aki nem hagyott időt az érzelmekre. Vagy talán észre sem vette, mennyire rettegtem érte.

- Don Fernando? – jutott hirtelen eszembe, míg a nyomában loholtam, végig a délutáni esőtől síkos köveken, mind messzebb a sikátortól.

- Halott, hála senornak; de siessen már!

Én siettem.

Még életemben nem rohantam ilyen sebesen; s védtelen sihederkorom múltán elszoktam a menekvéstől… alig tudtam tartani a lépést Timborsszal. Veszett kedvemben lehettem, ha minden fáradalmam és bajom ellenére még élcelődésre is futotta.

- Üdítő változatosság: eddig nem én futottam a nők után, hanem ők énutánam!

- Ha nincs kedvére a sorrend, akkor szedje gyorsabban a lábát, senor.

***

Kevés olyan tanácsot kaptam, amelyet úgy megfogadtam, mint Carlos sürgős távozásra biztatását. Egyszer az életben Timbors sem tiltakozott: már égett a vágytól, hogy viszontláthassa bátyját.

Én pedig, a jóég tudja, miféle bolond megfontolásból, de vele tartottam.

A kis tisztáson apró, meghitt kis kunyhó állott; egypár pillanatig magam is eljátszottam a gondolattal: milyen jólesne néhány napon át pihenni itt. Akadna bőven felednivalóm.

Törékeny, deres fejű férfi hajladozott az ablakok mellett; s én máris tudtam: itt sem lesz maradásom. A szelíd öreg túlságosan emlékeztetett García atyára.

És nekem a múltamhoz és emberi kedvességhez többé semmi közöm.

Csak a kárhozatom maradt.

És jó nekem így.

Nőt, mulatságot, ételt, italt úgyis találok, míg vérbe nem fullad egyszer az utolsó kiáltásom.

A remete az ablakban szárított gyógyfüveket szedte kosarába, gondosan megszemlélve minden egyes darabot.

- Ezt hová tegyem, padre? – szólította meg egy ifjúember, aki épp akkor lépett elő a kunyhó másik oldaláról.

Timbors olyan erővel szorította meg karomat, hogy csaknem felkiáltottam; s kénytelen voltam magamhoz ölelni – máskülönben talán összeesett volna. A kései nap aranylón csillant könnyharmatos arcán…

Elfordítottam a fejem.

Timborsnak legalább él a bátyja… és én apám haláláig nem ébredtem rá: mekkora kegyelemmel ajándékozott meg az Ég, amikor legalább őt meghagyta nekem azon a máglyafüstös carmonai napon.

- Add ide – vette el tőle a remete a füveket – És most mondd el szépen, mi bánt. Reggel óta rágódsz valamin.

- Köszönök mindent, de… mennem kell – felelte, megkönnyebbülten is talán, hogy nem neki kellett elkezdenie ezt a beszélgetést.

- Don Fernandót keresed?

- Nem nyugszom, amíg ő él! – szegte fel a fejét; a mozdulat fájdalmasan ismerős volt: Timbors is éppígy lobogott a nagyúr ellen. Méltó párja hát egymásnak a két testvér…

A remete szomorúan ingatta fejét.

- Féltelek, Martín. A bosszú csak újabb vért szül, fiam.

- Én fegyverforgató vagyok; nem holmi remete! És gyűlölöm a tehetetlenségemet, amiért nem meríthetek meg máris egy kardot abban a sátánfiában!

- Azt akarod, hogy a húgod hűlt helyedet találja?

- Azt se tudom, él-e még!

- Csak néhány hete ment el –szorította meg vállát a remete – Vissza fog térni. És nem akar újabb gyászt, Martín.

- Nekem a hit már kevés, atyám! – tépte ki magát a féltő kezekből a fiatalember – Én nem bízom magam többé arra az Istenre, aki engedte apám és anyám ártatlan halálát! A húgomat meg még kevésbé! Köszönöm gondoskodását, de hajnalban útra kelek, és előkerítem, ha kell, a föld alól is!

Timbors képtelen volt tovább hallgatni; előrohant rejtekéből, s bátyja karjába vetette magát. Szerencsétlen fiú, még mindig kissé elesetten régi sebesülésétől, csaknem elvágódott az eleven forgószél ölelésétől – de olyan felragyogó arcot csak egyszer láttam életemben. Amikor annak az özvegyasszonynak hazavittem a fiát Flandriából…

Egymásba hulló, kusza, suta szavak; nem is sokat számítanak, nincs az a fényes szellemű ember, aki ilyenkor megértené: mit mondanak neki… Szebben meséli el a hang, a tekintet, a jól ismert, soká’ nélkülözött ölelés a legékesebb retorikánál, hogy végre visszatért, akit úgy vártunk rég’.

A remete csendben visszatért kunyhójába, tapintatosan kettesben hagyva az egymásra talált testvéreket – ők talán észre sem vették. Hazatérhetnek, rendbe hozhatják a régi családi házat… új életet találhatnak az új földesúr uralma alatt. Vagy talán más vidékre mennek, ahol nem járnak kísértetek.

Én már nem tudom meg.

Lassan, vigyázva magam is visszahátráltam a fák közé; Luna, okos jószág, éppolyan óvatosan követett. Egyszer már voltam hős megmentő, flandriai szökésem után; szívesen láttak, lesték a gondolatomat is… a boldogság mégis az övék volt.

Együtt örültem Timborsszal; de nem akartam még egyszer hosszú napokig mások boldogságát nézni.

Már a fák között ügettem, amikor meghallottam Timbors hívogatását. Gyorsabb lépésre fogtam Lunát.

Kesernyés megkönnyebbüléssel ugrattam ki az erdőből, s vágtattam le a hegyoldalon a kékeslila fátyolba burkolózó láthatár felé, míg bezárult mögöttem a levendula-alkonyat.

Ismét egyedül voltam.

Ahogy a mind metszőbb hidegben szorosabbra fogtam köpenyemet, kezembe akadt Carlos levele. Mégsem hagyhatom csak úgy ott… már ha egyáltalán még vár rám. Napokkal korábban meg kellett volna érkeznem a meghagyott címre.

Bár… talán nem is lesz olyan rossz.

Carlos úgyis megérez mindent, neki nem kell magyarázkodni, mellette nem kell kárhozottnak éreznem magam…

És legalább lesz, aki kiveszi kezemből a tőrt, ha ismét megszállnának démonaim.

Erőltetett menetben lovagoltam Sevilláig. Mióta Bianca első férjét megöltem, nem jártam arra… Igaza volt Carlosnak: könnyedén útba igazítottak Don Gastón házához.

Még ott találtam.

Emlékeim szerint először esett meg barátommal, hogy velem szemben nem a hegyibeszéden kezdte. Amint meglátott, felugrott, s úgy magához szorított, hogy alig kaptam levegőt. De mikor végre elengedett, akkor aztán csak úgy záporoztak fejemre a válogatott szitkokkal kevert adjonistenek.

- Kegyetlenül aggódtam érted, remélem, tudod?! Ugyan el tudtam érni… a lekötelezett rendtársam el tudta érni, hogy egy időre hanyagolják az ügyedet; de az inkvizítorokban én nem bízom… Miért késlekedtél ennyit, hős lovagom?! … Amikor hírét vettem, hogy Toledóban lefogtak néhány eretneket, nagyon féltettelek! Nem mondták meg, köztük vagy-e; de most itt vagy, hála az Égnek! … de el kellene tűnnöd egy időre; jobb, ha egy darabig nem leszel a Hivatal szeme előtt. És van egyéb hírem; Isten bocsássa meg, de én bizony örültem neki és óbort bontottam volna vígságomban, ha nem kellett volna miattad emésztenem magam. Azt a szajha Biancát perbe fogták a férje meggyilkolásának kiterveléséért; de – és ez az, aminek örülök, de nagyon! – nem vallott semmit, és azt hazudta, hogy gyermeket vár; így persze nem vallathatták; ő pedig az így nyert időben mérget szerzett, és meg is itta. Soha ne nyugodjék békében – nevetett.

Megkönnyebbültem.

Jól történt; sőt már sokkal korábban, akár rögtön a legelején másvilágra kellett volna segíteni azt a nőt…

De nevetni nem tudtam.

Ahhoz túlságosan összefonódott sorsom az övével.

Carlos is megérezhette, mert ő is abbahagyta a vigadást – és én már sokadjára adtam hálát az Égnek, amiért ilyen baráttal áldott meg. Aki előtt nemcsak, hogy nem kell színlelnem – de merőben felesleges is volna.

Szívesen elmondtam volna neki mindazt, amit még – legalábbis szerintem – nem tudott: azt, hogy miért, pontosabban kiért keveredtem bele ebbe az egészbe. És csak azért nem tettem mégsem, mert úgyis tudtam: erről az egész istenkísértésről mindössze egyetlen mondat lenne a véleménye:

„Még egy ilyen neked való nőt nem teremtett az Isten; mi a vesztésért nem kéred feleségül?”

- Miguel – szakított ki gondolataimból – A segítségedre lenne szükségem. Valamit meg kellene tenni, amit én nem tehetek meg; így is túl soká maradtam távol rendházunktól. Bizonyos titkos és veszedelmes szolgálatokért cserébe ugyan elég sok mindenfélét elnéz a Rend nekem és a hozzám hasonlóknak; de azért vannak határok. Vissza kell térnem Máltára.

- Megteszem, bármi is az – vágtam rá, csodálkozva, hogy ez egyáltalán kérdés lehet. Ő sem tétovázott, amikor én voltam bajban.

Barátom azonban gondterhelten nézett.

- Értsd meg jól: nem kell megtenned. Szeretném, ha segítenél; de ha nem, keresek mást. Akit nem féltek ennyire.

Kezdett rossz sejtelmem támadni. Nagyon rossz sejtelmem.

- Él egy mór orvos Granadában – kezdte – Megtért ugyan, de én nem hiszek a dologban… és suttogták azt is – arca megrándult az iszonyattól –, hogy időnként halottakat boncol. Nagyon szeretném hinni, hogy nem igaz… de most mindez nem számít. Veszélyben van. Fra Ignatio legközelebb éppen az ő városát ejti útjába… és az emberek pletykálnak. Az sem érdekli őket, ha ezzel halálos ítéletet mondanak valaki fejére.

Nem tagadom: megrémültem. Még el sem múlt fejemről az egyik veszedelem, ugorjak bele még egyszer ugyanabba a verembe?

- Nem azt kérem, hogy ismét tengelyt akassz az Inkvizícióval, Miguel. Eltűnnöd azonban nagyon nem ártana. Menj el Granadába, nagyon kérlek, és gyorsan, mielőtt még a Hivatal bérencei odaérnének. Akkor már nem sokat tehetnél… és téged nem akarlak bajba keverni. De most siess oda, keresd meg az orvost, Rashid a neve, és magyarázd meg neki a veszedelmet, kérleld, esdekelj neki, fenyegesd, ha nagyon kell, vágd fejbe, és erőszakkal, eszméletlenül, de juttasd ki a városból; és vidd magaddal Afrikába. Ebből futja útiköltségre s más egyébre – nyomott a kezembe egy súlyos erszényt – És a szolgámat is mellétek adom; megbízható ember. Rashid úgyse megy egy tapodtat sem a feljegyzései meg a füvei nélkül; hát segítsen neki málhába csomagolni őket.

Már csak egy kérdésem maradt – ha már önként bárd alá hajtom a fejem, legalább tudjam, miért teszem. Bár, ha idejében érkezem, ez az út nem is tűnik olyan veszedelmesnek…

- Miért olyan fontos neked Rashid élete? Bizonyára sok embert fenyeget ott a halál… miért éppen az övé számít neked?

- Jól tudod: apám nem akarta, hogy ispotályos legyek – próbált kitérni a válasz elől.

Azonban túl becsületes volt hozzá.

És én túl jól ismertem.

- De te elszöktél, és mégis megtetted – fürkésztem áthatóan.

- Igen, de… nem volt ilyen egyszerű. Apám keresett, és rám is talált Granadában… fenyegetőzött, csak, hogy jöjjek vissza; s amikor nem tettem, kegyetlenül összevert. Isten csodája, hogy fegyvert nem fogott rám – keze önkéntelenül is arccsontjára siklott. Eddig nem tűnt fel nemes arcán az apró torzulás; de most egyszerre én is érezni véltem a kettéreccsent csont lüktető kínját.

- Rashid ápolt, miután apám magamra hagyott. Pedig mondtam neki, hogy nem tudom megfizetni… kevés pénzt hoztam magammal, amikor elszöktem hazulról; s apám Granadában azt is elvette. Egyik tőrömet kellett eladnom később, hogy Máltára juthassak, és addig se vesszek éhen… Rashid mégis meggyógyított.

- Egyet se félj – ígértem – Ha kell, erőszakkal; de épségben átviszem őt Afrikába.

Ujjaim csaknem összeroppantak vasmarkában, ahogy hálásan megszorította a kezemet.

- Nagyon megváltoztál a sevillai napok óta – jegyeztem meg; ez egyszer nem szégyelltem, hogy a megindultság elfátyolozta hangomat. Még mindig nehéz volt elhinni: a kíméletlen, ridegen erény siheder felnőve mivé lett…

Elmosolyodott.

- Nem történt velem semmi, Miguel; egyszerűen csak ráébredtem: a feketén és fehéren kívül egyéb árnyalat is létezik a teremtésben. És hogy nem mindig az az igaz, ami a törvénykönyvekben áll. Éljünk hát úgy, ahogy szerintünk szép és igaz… az ítélkezés pedig nem e föld dolga.

- Az sem zavart, hogy haereticus vagyok?

- A barátod vagyok – nézett rám keményen – És igen, remélem, hogy egyszer még visszatérsz a katolikus hitre, de abban biztos vagyok, hogy csak az emberekben, talán az egyházban, bocsássa meg neked az Úr, veszítetted el a hited – de nem az Istenben.

Megkeseredett a szívem. Miért is kell nekem mindent elrontanom… olyan szép volt a pillanat.

De hazudni sem hazudhattam.

- Nem tudhatod, Carlos.

- Saját halálos veszedelmed árán is segítesz másokon. Az a dezertőr zsoldos; az a lány, akit Don Fernando üldözött, ne hidd, hogy nem tudtam róla; most Rashid, az én kedvemért…

Nem értem rá megütközni azon, hogy ugyan honnan tudhatta meg. Megtanultam már értesülések terén mindenhatóan elismerni barátomat. De egyéb különöset nem találtam szavaiban.

- Az nem istenhit; az csak lelkiismeret – vontam vállat.

Azt vártam, hogy megbotránkozva otthagy; de nem tette. Sosem fogom elfeledni a tekintetét. Timborsnak van ilyen léleklátó pillantása. Timbors és ő… senki más ember nem ismert engem ilyen jól ezen a földön. Se élő, se holt.

Beleborzongtam, de álltam a tekintetét.

- Talán a kettő voltaképpen egy és ugyanaz – mondta végül; s az én arcomból kifutott a vér. Mintha egy nagyobb hatalom szólt volna az ő hangján…

Vagy legalábbis nagyon szerettem volna úgy hinni.

Egyszerre elmosolyodott, megtörve a varázst; s barátsággal a vállamra csapott.

De aztán ne nagyon terjeszd, hogy ezt éntőlem hallottad; mert akkor aztán állhatunk egymás mellé Fray Ignatio előtt, hogy az a hóhér is nem átallja magát Isten emberének vallani…

***

Metsző volt a hajnali szél, de én éppoly élvezettem fürdettem benne arcomat, mint azon a toledói estén. Bőven volt fájdalom és emlék és szenny, melyet messze kellett fújnia.

És ahogy a megnyíló ködpárák közül előbukkant az új nap, már tudtam: igaza van Carlosnak.

Talán mégis van Valaki a felhők túloldalán.

Útitársam – milyen nagyúri sors! ezúttal fegyverhordozó is kísér utamon – már türelmetlenül toporog, hiába is leplezi: indulna már.

Nemsokára, Cristóbal. Nemsokára meglódul alattunk a föld; és eggyéolvadunk a láthatárral. Én pedig ismét veszedelmekbe keveredem, s meglehet, ugyanaz a végzet ér el, amelytől Carlos megóvott.

De az még nem most lesz. Nekem még dolgom van a földön. „Veszedelmes az életem, de korábban is az volt – mostani veszedelmeimet legalább én magam választom” feleltem egykor Carlos kérdésére. Az akkor inkább csak ifjonti dacból odavetett szavak azonban most egyszerre új értelmet nyertek. Önként… és másokért vállalt veszedelem; ami ezúttal – valóban az én választásom.

Másokat megsegíteni…

És talán… felkeresni egy remetelakot egy bizonyos tisztáson, hogy megkérdjem: merre találom azt a varázslatos, vöröshajú forgószelet, akinek életével úgy összekuszálta az enyémet a sors.

De az már egy másik történet lesz.