Páter Lucas emlékei - 4

Húsvét közeledtén

(Páter Lucas emlékei - 4)

Elmúlt a tél és lefolyt a hólé a déli oldalakról, de az észkos oldalakon a zord még tartotta magát. A szorgalmas falusi nép ellepte a földeket. Tudták, hogy ha idejében nem végzik el a munkát az éhkopp lesz részük!

Dénes is látástól vakulásig túrta a földet. Jól láttam, mikor a faluba érkeztem.

A nap kellemesen sütött, de a böjti szelek bizony kellemetlenek tudtak lenni, ha a vándor nem burkolózott jól bele a köpenyébe. Magam is így tettem, ahogy szaporáztam lépteimet a plébánia felé püspök uram üzenetével. Közben úgy irányítottam lépteimet, hogy Jusztina házát szemügyre vehessem.

A plébánián Gregor atya fogadott a szokásos szívélyességgel, s én örömmel fogadtam a kínált jóféle törkölyt.

„Hmm!” –mordultam fel elégedetten, s törültem meg a számat az itóka után.

„Most már értem, páter, miért mondják errefelé az emberek, hogy papra morgó!” – mosolyodott el Gregor atya.

„Ugye jól tudom, atyám, hogy Bécsben látogattad az universitast?” – kérdeztem miután elhelyezkedtünk az asztal mellett, bent a plébánia ebédlőjében.

„A püspök úr kegyes támogatását élvezhettem!” – válaszolt.

„És ott megismerkedtél a hét szabad művészet, a septem artes liberales tudományával?” – folytattam a beszélgetést, melyre készültem – „Többek között alaposan megismerted Boethius híres munkáját, a De musica címűt, ha ezt is jól tudom.”

„Sokat tudsz rólam, páter!”

„Érdeklődtem, mert biztos akartam lenni abban, hogy jó földbe hull majd az elvetendő mag.”

„Csak böjti elmélkedést vezetett hozzám, vagy mást is hoztál?”

„Tudod – folytattam meg sem hallva a kérdését -, az üde gyermekhangok mily kedvesek az Úr előtt? És azt is, hogy mily sokat segít a híveknek közelebb kerülni az Igéhez? Olyanok mintha az angyalok énekelnének! Hívj ide minden 6-10 éves gyermeket a faluból, fiúkat és lányokat. Kiválogatjuk a tiszta hangokat és énekeltetjük őket Isten dicsőségére!”

Vasárnap a mise után a plébános kihirdette a híveknek, hogy ebéd után küldjék el gyermekeiket a templomba szenténekeket tanulni.

Több mint harminc gyermek gyűlt össze, mind hat és tíz év között. Kiválogattunk közülük nyolc fiút és tíz kislányt, a legtisztább hangúakat. Jusztina fia is közöttük volt. Szépen csengő gyermekhanggal áldotta meg a Szentlélek, és elég erőssel is, hogy őt választhattuk előénekesnek.

Megkezdődött az énektanulás. Gregor atya jó tanítómesternek bizonyult – nem terhelte túl a tanítványait, de amit lehetett megtanított nekik. Öt éneket választottunk ki, de csak hármat tanultak meg rendesen. Ez is elegendőnek bizonyult. A gyermekek lelkesedésének ébren tartása végett apró ajándékokat osztott szét közöttük: kis, pergament lapocskákra rajzolt szentképet, almát, diót, sőt néha – ha jól teljesítettek – még egy-egy rézpénzt is. Az előénekesnek persze mindenből több jutott, de ezt a többiek természetesnek vették.

„Hogy hívnak? – kérdeztem Jusztina fiát, mikor láttam, hogy a kapott ajándékot a zsebeibe dugja ahelyett, hogy gyorsan megenné, mint a többiek.

„Dénes fia Lukács!” – válaszolta hangos szóval, s a név szíven ütött, hogy el kellett fordulnom a gyermektől nehogy észre vegye arcomon a lelki tusát.

„Jusztina, Jusztina találd meg békédet legalább te, mert az enyém még nem jött el!” –mondtam magamban.

„Miért nem eszed meg az almádat, Lukács?” – fordultam vissza gyermek felé, kissé megnyugodva.

„A kicsi testvéremnek viszem.” – nézett rám csillogó szemekkel.

Az adakozás öröme csillogott bennük.

„Szép a hangod és jól is énekelsz!” – folytattam a beszélgetést, gondolván, ennyit megtehetek nyugodt szívvel, hiszen nincsen abban semmi feltűnő, ha egy-egy gyereket megszólítok, máskor úgyis igyekszem távol maradni Jusztina fiától.

„Köszönöm, atyám!” – válaszolta jól nevelten, s én arrább léptem a többiek felé, váltsak velük is néhány kegyes szót.

Húsvét vasárnapján mutatkozott be a hívek előtt kicsiny kórusunk, s az anyák nem győzték törülgetni a meghatottságtól könnyező szemeiket, mikor meglátták, s meghallották gyermekeiket, amint kedves hangjuk megtölti szerény templomukat.

Lehullott a Jézus vére

Szent keresztfa tövére

Drágalátos szent testibű

Mélységes mély sebeibű

Angyalok szárnyának suhogását véltem hallani, ahogy ott térdepeltem a Szent Szűz oltárképe előtt.

„Láttam az énekeskönyvedet mutogattad a gyermekeknek. Talán valamelyiket érdekli a betűk világa?” – figyeltem fel Gregor atyára, aki lelkesen magyarázott a köréje gyűlt három gyereknek.

Elgondolkozva néztem a jelenetet. Majd közelebb léptem hozzájuk, s láttam, Lukács is köztük van. Hagytam őket a könyvet nézegetni – újabb éneket kerestek a következő vasárnapi miséhez.

Letelt az időm, s készülődtem visszatérni a püspökségre, folytatni ottani munkámat.

„Mit mondjak a püspök úrnak, ha holnap visszamegyek?” – Kérdeztem Gregor atyát.

„Mondd, hogy akit a figyelmembe ajánlott általad, megfelel a várakozásnak, és ősztől mehet a kolostor iskolájába.” – válaszolta, s szavaitól könnyebb lett a szívem.

A nyár hamar véget ért sok munkával, törődéssel a paraszt emberek számára, s ami számunkra is, akik a kancelláriák dohos szobáiban forgatták a régi fóliánsokat, s az újabb leveleket, egyházi és világi iratokat. Dénes számára is úgy láttam, hasznos volt az évnek ezen része, hiszen ahogy a püspök úr elengedte neki a robotot, több időt tudott saját dolgaira fordítani, még fuvart is vállalhatott saját hasznára, aminek meglett az eredménye: egy jó fejős tehénnel gyarapodott a jószág.

A plébános, Gregor atya magához hívatta Dénest, és megmondta neki, engedje Lukácsot ősztől a kolostori atyákhoz, neveljék ők tovább Istennek tetsző módon, mert élénk szellemmel áldotta meg őt a Szentlélek.

„Legyen meg az Úr akarata!” – válaszolta Dénes, bár nem volt könnyű lemondani egy segítő kézről a családban.

Nekem ellenben remény töltötte el a lelkemet, és imára kulcsolt kézzel adtam hálát a Mindenhatónak, hogy eddig juthattam a rám hárult kötelesség teljesítésében. Nyugodt szívvel indulhattam vissza püspök uramhoz, akinél szolgálatba álltam, miután hathónapos kolostori magányom után visszatértem a mindennapokhoz. Plébániám javadalma biztosított annyi jövedelmet, hogy elvállalhattam ezt a secretariusi hivatalt. A fiatal Zacharias atya, akit nem rég szenteltek pappá, örömmel elvállalta helyettem a szolgálatot a hívek körében, megfelelő javadalmazás ellenében.

Ez a secretariusi munka sokrétű hivatali feladattal jár, de mind e mellett alkalmam nyílott a rám bízott gyermek sorsának jobbrafordulását irányítanom, ügyelve nehogy a hirtelen jövő változások rossz irányba térítsék lelki fejlődését. Ne kapjon semmit könnyen, hanem küzdjön meg a maga módján minden lépésért.