(Páter Lucas emlékeiből - 2)

2, Fra insolitus

 

Valamivel éjfél után láttam meg az ismeretlen barátot a falhoz lapulva, az egyik cella bejárata előtt. Éppen az éjféli ájtatosságról mentünk vissza celláinkba, mikor szembe találkoztam vele. Alig fértünk el egymás mellett, hiszen a keskeny folyosót nem ezért alakították ki a kolostor építői, hogy ott ide-oda járkáljanak benne a szerzetesek.

Nem is volt semmi értelme a folyosón járkálni. Az csak arra való, hogy a celláktól a kápolnáig menjünk az ájtatosságra, misére, mikor melyiknek van ideje a nap folyamán. Utána pedig vissza. Egymás mögött léptünk ki celláinkból, lehajtott fejjel az olvasót morzsolgatva bandukoltunk át a kápolnába. Étkezésekre is ugyan így, csak akkor a refektóriumba. Ide ritkábban, mint a kápolnába.

Ennyi a járkálás a rendházban: a cellából a kápolnába, a kápolnából vissza, vagy a refektóriumba, s onnan a celláinkba. Ritkán történik meg, hogy ettől eltérő járkálásra kerüljön sor. Ha az apát úr magához hívat valakit, csak olyankor.

A napos takarító testvér naponta kétszer mossa fel a folyosókat és a többi helyiséget, amikor mi éppen távol vagyunk. Kivéve a cellákat – azokat mindig mi magunk takarítjuk.

És mégis megtörtént az a különleges, hihetetlen dolog, hogy valaki, egy szerzetes társunk megpróbált végig menni velünk szemben a folyosón, amikor jövünk az ájtatosságról éjfél után valamivel. Ahogy közeledtem feléje, mintha engem nézett volna a kezében tartott breviárium fölött. Csak a szemem sarkából figyeltem. Nem lehetett nyíltan nézelődni, hanem csak lehajtott fejjel, imádkozva lépegetni. Mégis észrevettem, hogy utánam fordul. Tovább haladtunk csendben, elértem a cellám ajtaját, és beléptem. Letérdepeltem az imapulthoz, de nyugtalanított az ismeretlen szerzetes, és nem tudtam elmélyedni az imában. Monoton suttogással az ökleimre hajtott fejjel ismételgettem az ima szövegét.

Belealudhattam az imába, mert arra riadtam fel, hogy nyílik az ajtó, és belép rajta a folyosón látott ismeretlen.

„Ki vagy, testvérem? És mit óhajtasz tőlem?”

„Pater Lucas! Buzgó imáid nem hozhatnak addig nyugalmat, amíg el nem végzed a rád bízott világi feladatodat!”

Nem tudtam erre mit válaszolni, csak keresztet vetettem, s felálltam a térdelésből.

„Egy életet bízott rád az Úr. Menj és egyengesd földi útját! Már épp eleget maradtál a testvérek között, és a megszokás elmossa az ájtatosság eredményét. Az időt sem érzékeled, már fél éve vagy itt. Ne gondold, hogy a semmittevés kedves az Úrnak!”

Mielőtt bármit is válaszolhattam volna, elhagyta a cellát.

Volt min gondolkodnom ezek után a szavak után. Magamban igazat adtam neki, bár nem tudtam, honnan tud ennyi mindent rólam. Nem emlékeztem rá, hogy valaha is találkoztam volna vele.

„Lehet, Krakkóban együtt látogattuk a studium generale előadásait, s talán ö is tagja volt a bursa Hungarorumnak?” – töprengtem, s rémlett is valami.

Rég történt mindez, sokan gyűltünk össze a krakkói universitáson, és még többen csak megfordultak ott – meghallgattak néhány előadást a híresebb professzoroktól, aztán mentek tovább Bécsbe, Párisba, Prágába, vagy Itáliába. Krakkó városában házat vásárolt bursa céljából a magyar náció részére Diószeghy Pál apja ura, aki gazdag földbirtokos Várad mellett, és hasznos barátságot ápolt a krakkói magisztrátus tagjaival…

Itt laktunk, tanultunk éveken át mi, akik a magyar nációhoz tartoztunk. A többieknek, a francia, német, angol nációknak is külön tanulóházaik voltak. Miután meghallgattuk az előadásokat, estelente összegyűltünk, és egy nagyobb társunk, aki már baccalaureus volt felolvasta a kiadott textust, mi pedig heten-nyolcan köréje ülve utána mondtuk. Addig gyakoroltuk, ameddig már kívülről el tudtuk ismételni. Nem mindig ment könnyen. Különösen az Arisztotelész magyarázatok tűntek eleinte megemészthetetleneknek. Hosszas viták követték a stúdiumokat. Részletekre szedtünk minden kitételt, minden mondatot, hogy a végén bebizonyítsuk, úgy igaz, ahogy azt a Biblia, a klasszikusok és az egyházatyák megírták. Közben észrevétlen megtanultunk ügyesen érvelni, vitatkozni, magyarázni a szent szövegeket. Ezeken a vitáinkon sokszor vettek rész nagy tudású magiszterek is, akiknek csüngtünk minden szaván.

Ezen társaim között kutatgattam gondolatban, hátha ráakadok az ismeretlen szerzetesre. De sokáig nem akart az emlékeim sűrűjében alakot ölteni. Aztán halványan mégis kezdett valami derengeni. Éppen Martinus magiszter vezetett disputációt a bursában, s én, mint friss baccalaureus segítettem neki a vitát irányítani. Szent János evangéliumából való textust boncolgattuk: „Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűn mibennünk, magunkat csaljuk meg.” Ahogy eszembe ötlött ez a rész a Szentírásból, kitisztult előttem a kép.

Már a vita vége felé tartottunk, amikor ismeretlen diák jött közénk, s kuporodott le a földre a többiek háta mögött. Ruházata egyszerű volt, fején a föveg jelezte, hogy a stúdiumokban előhaladást ért már el. Nem szólt bele a vitába, csak bólogatott a helyénvaló megjegyzéseknél, és a fejét csóválta, ha nem szolgált tetszésére, amit hallott. A disputáció után ott maradt a szobában, miután a többiek eltávoztak.

„Lucas testvér!” – szólított meg.

Már akkor is csodálkoztam azon, vajon honnan ismerhet engem név szerint.

„Hírt hoztam neked, testvérem távoli hazádból” – folytatta – „Várják, hogy indulj haza. Atyád nagy beteg, s különben is már eleget időztél a stúdiumok berkeiben, megszerezted a babérkoszorút is. Hoztam pénzt neked az útra. Itt van 20 gulden ebben a batyuban. Vedd el!”

Így történt a dolog, de azóta sok év telt el, mialatt próbáltam nem megcsalni magam…