(Páter Lucas emlékei 3)

 Nem alamizsna

Szegény barátként vánszorogtam végig falu egyetlen utcáján. Éppen reggeli misére, rorátéra hívott a kis harang. Bementem a templomba, s leültem imádkozni egy homályos sarokban. Lassan gyülekeztek a hívek, s csoszogva soroltak be megszokott helyükre. Felhangzott az ének:

„Rorate coeli” – „harmatozzatok egek”

„et nubespluant Justum!” – „és hullassátok az Igazat!”

A kicsi templom megtelt, a csendet a kántor éneke törte meg, melyet halk zsongás kísért az emberek részéről, és a levegőt megülte a ruhák nehéz szaga. Imámba merülve is éber szemmel figyeltem a híveket.

És megláttam!

Egy ember jött be kézen fogva öt év körüli kisfiát. A gyermek másik kezét annak édesanyja fogta, akibe még egy kisebb gyermek is kapaszkodott. Dénes gazda volt a kissé kibővült családjával.

A mise után én is elhagytam a templomot, sodródva a hívekkel, majd kint a decemberi hideg levegőn kezeimet bő köpenyem alá rejtve elindultam Dénes és Jusztina után, lassan lépdelve – nem akartam beérni őket, amíg a házukhoz nem érkeznek. Ott sem álltam meg, csak jól megnéztem mindent: a házat, a kerítést, a kaput, az istállót, a többi gazdasági épületet, s tovább haladtam, mialatt halkan mormoltam a választ köszönésükre.

Az utca végén, kerülővel vissza kanyarodtam a templomhoz. A plébánost még ott találtam a sekrestyében. Megmondtam neki, mit üzent a püspök úr, s ő hamarosan hívatta is a kurátort.

Reggel a templom udvarán gyülekeztek, akiket a papi robotra szólítottak. Köztük volt Dénes is a szánnal, s két lóval. Igás szolgálatra még két másik paraszt is megjelent. A három fogat, valamint a tizenkét férfiember fejszével a vállán, komótosan elindult az erdő felé.

Fakitermelésre ez a legjobb idő, mikor beállt a fagy, s már lehullott a hó is.

Az emberek kimentek a vágtérre, amit a kastély intézője jelölt ki a plébánia részére. A szánokat, s a szekeret az aljban leállították, s lovaikat felvezették a hegyre. Itt harapdálhattak a fák alatti hó-mentes helyeken valami száraz füvet, lombot. Az emberek pedig nekiálltak dönteni. Csattogtak a fejszék, sikongott a fűrész és süvöltött a rikoltás: ”Dől a fa!” És dőlt nagy robajjal, törve, zúzva mindent, amit útjában talált.

Vigyázni kellett – ezért a kiáltás.

A kidőlt fákat aztán ott helyben legallyazták, s a lovakkal levontatták a fogatokhoz. A két ölesre fűrészelt rönköket pedig felrakták, s alaposan leközözték.

„Hóóó rukk!” – s egyetlen mozdulattal felkerült a rönk a járműre, a helyére, mindegyik így egymásután.

Ahogy ez meglett, indultak is nagy ostorpattogtatás közepette, s így érkeztek a plébánia udvarára.

A levagdalt ágakat az intéző az embereknek hagyta, legyen nekik is tüzelőjük. Ezért majd másnap visszamennek.

„Így kevesebbet lopnak!” – jegyezte meg nem éppen jóindulatúan másnap az intéző a kurátornak.

A farakások a templom udvarán várták további sorsukat, hiszen pénteken termelték ki, és szombat-vasárnap mégsem lehetett útra küldeni a fuvarosokat. Hétfőre jöttek vissza az igás állatokkal. Két fogatot indítottak válogatott fával a püspökség részére. Egyik fogatosnak Dénes gazda és másiknak szomszédja, Ábris nevű idősebb ember lett kijelölve.

A megrakott szánok vidáman csilingelve futottak a behavazott úton. Könnyebb volt a terűt szánnal vinni, mint szekérrel. Ábris mellé magam is fölkapaszkodtam, kísérjem el a fuvart.

A püspök úr megelégedésének adott kifejezést, és általam üzente az emberek felé köszönetét. A diakónus behívta Dénest a konyhába, hogy pohár törköllyel kínálja. Mértékletességet tanúsítva a második poharat visszautasította, amit magamban örömmel nyugtáztam. Ameddig ők beszélgettek, én Ábris számára kértem a szakácsnőtől egy meszely meleg bort. Nem mentem még a közelébe sem Dénesnek, ne sejtse, honnan jön életének aprócska jobbra fordulása.

- Mi a neved, fiam? – hallom a diakónust, akit a püspök úr bízott meg a tűzfa körüli teendők intézésével.

- Dénes vagyok, uram, a Péter fia.

- A püspök úr nagyon elégedett veled. Rendesen megraktad a szánt, szó nélkül részt veszel a közmunkában, pedig úgy tudjuk, szabad parasztok vagytok.

- Apám saját földjét műveli, s én árendában bérelek a káptalantól kis birtokot, annyit, amennyit a család fenntartásához éppen elegendő.

- Jól van! A többi robot alól felment a püspök úr, csak azt kéri, hogy még egy fuvart tégy meg neki, amíg még tart a szánút.

- Megteszem bizonyosan! – fogadkozott.

- Itt van még ez a tarisznya. Meleg ruhanemű van benne a gyermekek számára Karácsonyra.

- Áldassék az Úrjézus a kegyes adományért!

Nem hallottam tovább, hogy még mit beszéltek, mert vittem a forralt bort Ábris részére. Köszönte, s felugrott a bakra, én is melléje telepedtem. Szaporán siklottak az üres szánok a gyorsan szürkülő délutánban. Ábrist a bor melegítette, Dénest a váratlan adomány öröme, s engem a remény, hogy apró kicsi lépésekkel megalapozhatom Jusztina fiának jövőjét a püspök úr, s a Szent Szűz segítségével.