2015. december 17., csütörtök

(Páter Lucas emlékeiből - 1)



Vétkeztem, atyám



Még jócskán csípős volt a kora reggel, darócköpenyemet összehúztam magamon. Még a kapucnit is a fejemre borítottam, majd komótosan leültem a templom lépcsőjére, és onnan figyeltem az ébredező falut. Itt lakott Jusztina, s innen éppen ráláttam kicsiny, de takaros portájukra. Hamarosan nyílott a kiskapu, s Dénes, a férje, hátán szerszámokkal kilépett az utcára. Szapora léptekkel igyekezett a határ felé, ahol árendába vett birtokuk húzódott.
„Szorgalmas embernek látom” – gondoltam magamban, megnyugodva.
Tudom, a szülei is azok, saját földet szereztek maguknak, s jó leckét adtak gyermekeiknek, s így Dénes fiúknak is tisztességből, szorgalomból, munkaszeretetből.
Lassan megélénkült a falu, amint láttam, elsőnek Dénes indult el. Jó jel!
Ahogy ott üldögéltem kenderkötéllel átkötött barna köpenyemben, az előttem elmenők rám köszöntek, s én tisztességgel fogattam:
„Dicsértessék!” vagy „Laudetur Jesus Christus!”
„In aeternum, amen!” – „Mindörökké, Ámen!”
Egy asszony megállt előttem, s hárászkendője alól elővéve egy cipót nyújtott felém.
„Megéheztél, atyám!” – szólott, s kijelentés volt a szavában nem kérdés, hiszen tudta.
„Légy áldott!” – köszöntem meg az ételt, s keresztet rajzoltam előtte a levegőben.
Később megcsappantak a jövőmenők, és a nap kellemesen melegített. A lépcső kövei is kezdtek felmelegedni. A kenyér felét megettem, és a tér közepén álló kútnál jót ittam rá. Utána újból elfoglaltam megfigyelő helyemet. Várakozásom hamarosan meghozta gyümölcsét: újból nyílt a kiskapu, s most Jusztina lépett ki rajta. Hátán egy keszkenőbe fogva helyezkedett el a gyermek, a karján pedig kosárban az embernek szánt ebéd. Tétovázás nélkül szaporázott az ura nyomán ki a határba. Vitte neki az ételt, ne kelljen hazajönnie délebédkor. Észrevette a templom előtt görnyedő alakomat, de tekintete elsiklott felettem. Nem ismert rám.
Szerettem volna a gyermeket jobban szemügyre venni, de nem mehettem hozzájuk közelebb. Minek zavartam volna meg Jusztina megérdemelt békéjét!
Eltelt a délután is. Úgy látszik elnyomott a buzgóság, mert arra ébredtem, hogy eltűnt a nap az égről a szemben álló diófa már zöldellő lombja mögött. Széjjelnéztem, kereste szemem a mezei munkából hazatérők között Dénest. Kisvártatva jött is, és ahogyan mellém ért, felemelkedtem ültömből. Ő a hirtelen mozdulattól meglepődve rám köszönt. Fogattam köszönését és megindultam utána.
„Megfáradtál, Dénes testvér?” – kérdeztem.
„Honnan ismersz engem, atyám?” – lepődött meg.
„Gyermekem, megáldotta szerénységemet a kegyelmes Isten, hogy olyan dolgokat is megismerjek, melyek mások előtt rejtve maradnak.”
„Ki vagy te, atyám?”
„Lucas a nevem” – válaszoltam, majd így folytattam: „Testvérem, ha a fogadó felé tartasz, menjünk együtt, s beszélgessünk Isten végtelen kegyelméről.”
„Bocsáss meg, atyám, de nekem nem arra irányul az utam. Itt lakom a közelben, s hazafelé igyekszem. Vár az asszonyom és a kicsi fiam!”
„Legyen veletek az Úr!”
Elgondolkozva indultam tovább a magam útján gyalog, ugyan úgy, ahogyan jöttem. Megnyugtató volt látnom, hogy jó kezekben van Jusztina is, és a gyermek is. Dénes sikerrel abszolválta a vizsgákat! Szorgalomból is, gondoskodásból is jelesre teljesített.
Sokáig tartott a visszaút. Éjszakára szegény emberek kunyhóiban húztam meg magam. Szívesen osztották meg egyszerű ételüket és hálóhelyüket velem, egy náluk is nyomorultabbnak tűnő vándorral, aki isten szolgája. Háromszor éjszakáztam ilyen falusi emberek hajlékában, mire megérkeztem a rendházhoz, úti célomhoz. Egyenesen Gaspar atyához, az apáthoz kértem bebocsátást.
A könyvtárban találtam rá, olvasásba merülve. Ahogy meglátott, intett, menjek közelebb. A könyv lapjai közzé Jézust ábrázoló kicsi képet helyezett, s félre tette az asztal melletti polcra.
„Ülj ide közelebb hozzám, fiam” – szólott barátságosan.
„Atyám, vezekelni jöttem, és bocsánatot nyerni, mielőtt újból elfoglalhatom őrhelyemet a rám bízott nyáj pásztoraként.”
„Beszélj!”   
„Vétkeztem, atyám, és nem találok megnyugvást! Szerényen, de nem szegényen éltünk a plébánián. Birtok is tartozik hozzá, megfelelő jövedelmet biztosítva, és híveink adakozó kedve sem megvetendő. Hálával fogadják szolgálatunkat.”
„Mondd, csak mondd!”
„Egy korosabb házaspár szolgált plébániánkon. Szakácsnő és a férje, aki kapus és mindenes. Jusztina nevű leányuk sokszor fordult meg a konyhán édesanyjának segíteni.”
„Értem, fiam! A test ördöge megkörnyékezett, és te gyengének mutatkoztál.”
„Bevallom, atyám” – hajtottam le a fejem és halkan folytattam – „nem mentegetem magam, vezekelni óhajtok!”
„Mi van még a tarsolyodban?” – kérdezte az apát úr, mintha a lelkem mélyére látna.
„Egy derék, tehetősebb szabad paraszt fiához ment férjhez, közbenjárásomra.”
„Tettedért felelned kell. De ez utóbbi derék dolog volt részedről. De mondd tovább!” – csattant a végén a házfőnök hangja.
„Nyugtalanság és bűntudat gyötör, atyám. A szomszéd plébánosra és a diakónusra bíztam a nyájamat, és eljöttem megtudni, mi van Jusztinával és az időközben megszületett gyermekkel. Láttam őket, s a férfit is, akire rábízatott az életük, de ők nem tudtak rólam.”
„Baj van velük?”
„Nincsen, atyám. A szent Szűz vigyáz reájuk!”
„Fiam, jelentkezz a szolgálatos testvérnél, és foglald el celládat. Addig maradhatsz, ameddig lelked megtisztul.”
Kezet csókoltam az apát úrnak, Gaspar atyának, és elvonultam megkezdeni lelkigyakorlatomat.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése