Páter Lucas emlékei - 0

 Előhang

   Xavér, a takarító testvér, a háború után, mikor a hatalom parancsára kirámolták a Püspöki Palotát, talált egy irattekercset az egyik polc alatt. Felvette, forgatta, nézegette. Volt rajta kívül valami írás, de ő csak takarítani, sepregetni tudott, olvasni nem. Erős zsinórral át is volt kötve, s szép viaszpecsét fityegett a zsinór végén. Gondolta munkája végeztével odaadja a rendfőnökének, s ő majd utána küldi a többi íratnak, addig is becsúsztatta reverendája zsebébe. Később aztán megfeledkezett róla, mint általában mindenről, s csak tova szombaton, amikor mosásba adják a köntösüket, talált rá újból a reverenda zsebében. Futott is lóhalálában a rendfőnökhöz, Pelbárt atyához, nehogy megint elfelejtse a tekercset átadni. Kicsit tartott tőle, hogy összeszidják, de az atya kegyesen fogadta.

- Lássam, testvérem, mit hoztál?

- Va … valami í … írat. A polc a … a … alatt volt.

- Jól van! Nagyon jó, hogy elhoztad.

- Mi … mi van be .. benne?

- Na, nézd csak, egy régi írás! – kiáltott fel, ahogy a zsinórt lebontva belenézett a fóliánsokba. - Most menj – szólott Xavér testvérhez –, és hívd ide Litterát atyát, olvassa el, mit írnak itt.

  Jött is hamarosan Litterát atya. Ezt a nevet azért kapta, mert különösen vonzódott a különféle iratokhoz. Régi család sarjaként a hagyományok szigorú betartásával került a rendbe. Évszázadok óta minden emberöltő adott egy fiút az egyháznak, akik a maguk módján, csöndesen támogatták a családot a mindennapok viharaiban.

- Kérlek, nézd meg ezeket a fóliánsokat – kezdte Pelbárt atya – és fordítsd le mai nyelvre az itt leírtakat.

- Atyám, nem kell ezt lefordítani. Ékes magyar nyelven íródott, bár kissé régies szóhasználattal. Csak a betűket kell átírnom a ma használatos abc szerint. Ha most nekifogok, vecsernye utánra készen is leszek vele.

  Íme, az eredmény: tizenegy fóliáns teleírva szép gyöngybetűkkel, Litterát Dénes atya átiratával olvashatóvá téve: - Vétkeztem, atyám, - Fra insolitus, - Nem alamizsna, - Húsvét közeledtén, - Útra kelünk, - Levél jött Gregor atyától, - Újból az univerzitás falai között, - Válaszlevél Gregor atyának, - Gregor atya második levele, - De pauperibus scholaribus, - Rebelliók és egyéb bajok. 

(Páter Lucas emlékeiből - 2)

2, Fra insolitus

 

Valamivel éjfél után láttam meg az ismeretlen barátot a falhoz lapulva, az egyik cella bejárata előtt. Éppen az éjféli ájtatosságról mentünk vissza celláinkba, mikor szembe találkoztam vele. Alig fértünk el egymás mellett, hiszen a keskeny folyosót nem ezért alakították ki a kolostor építői, hogy ott ide-oda járkáljanak benne a szerzetesek.

Nem is volt semmi értelme a folyosón járkálni. Az csak arra való, hogy a celláktól a kápolnáig menjünk az ájtatosságra, misére, mikor melyiknek van ideje a nap folyamán. Utána pedig vissza. Egymás mögött léptünk ki celláinkból, lehajtott fejjel az olvasót morzsolgatva bandukoltunk át a kápolnába. Étkezésekre is ugyan így, csak akkor a refektóriumba. Ide ritkábban, mint a kápolnába.

Ennyi a járkálás a rendházban: a cellából a kápolnába, a kápolnából vissza, vagy a refektóriumba, s onnan a celláinkba. Ritkán történik meg, hogy ettől eltérő járkálásra kerüljön sor. Ha az apát úr magához hívat valakit, csak olyankor.

A napos takarító testvér naponta kétszer mossa fel a folyosókat és a többi helyiséget, amikor mi éppen távol vagyunk. Kivéve a cellákat – azokat mindig mi magunk takarítjuk.

És mégis megtörtént az a különleges, hihetetlen dolog, hogy valaki, egy szerzetes társunk megpróbált végig menni velünk szemben a folyosón, amikor jövünk az ájtatosságról éjfél után valamivel. Ahogy közeledtem feléje, mintha engem nézett volna a kezében tartott breviárium fölött. Csak a szemem sarkából figyeltem. Nem lehetett nyíltan nézelődni, hanem csak lehajtott fejjel, imádkozva lépegetni. Mégis észrevettem, hogy utánam fordul. Tovább haladtunk csendben, elértem a cellám ajtaját, és beléptem. Letérdepeltem az imapulthoz, de nyugtalanított az ismeretlen szerzetes, és nem tudtam elmélyedni az imában. Monoton suttogással az ökleimre hajtott fejjel ismételgettem az ima szövegét.

Belealudhattam az imába, mert arra riadtam fel, hogy nyílik az ajtó, és belép rajta a folyosón látott ismeretlen.

„Ki vagy, testvérem? És mit óhajtasz tőlem?”

„Pater Lucas! Buzgó imáid nem hozhatnak addig nyugalmat, amíg el nem végzed a rád bízott világi feladatodat!”

Nem tudtam erre mit válaszolni, csak keresztet vetettem, s felálltam a térdelésből.

„Egy életet bízott rád az Úr. Menj és egyengesd földi útját! Már épp eleget maradtál a testvérek között, és a megszokás elmossa az ájtatosság eredményét. Az időt sem érzékeled, már fél éve vagy itt. Ne gondold, hogy a semmittevés kedves az Úrnak!”

Mielőtt bármit is válaszolhattam volna, elhagyta a cellát.

Volt min gondolkodnom ezek után a szavak után. Magamban igazat adtam neki, bár nem tudtam, honnan tud ennyi mindent rólam. Nem emlékeztem rá, hogy valaha is találkoztam volna vele.

„Lehet, Krakkóban együtt látogattuk a studium generale előadásait, s talán ö is tagja volt a bursa Hungarorumnak?” – töprengtem, s rémlett is valami.

Rég történt mindez, sokan gyűltünk össze a krakkói universitáson, és még többen csak megfordultak ott – meghallgattak néhány előadást a híresebb professzoroktól, aztán mentek tovább Bécsbe, Párisba, Prágába, vagy Itáliába. Krakkó városában házat vásárolt bursa céljából a magyar náció részére Diószeghy Pál apja ura, aki gazdag földbirtokos Várad mellett, és hasznos barátságot ápolt a krakkói magisztrátus tagjaival…

Itt laktunk, tanultunk éveken át mi, akik a magyar nációhoz tartoztunk. A többieknek, a francia, német, angol nációknak is külön tanulóházaik voltak. Miután meghallgattuk az előadásokat, estelente összegyűltünk, és egy nagyobb társunk, aki már baccalaureus volt felolvasta a kiadott textust, mi pedig heten-nyolcan köréje ülve utána mondtuk. Addig gyakoroltuk, ameddig már kívülről el tudtuk ismételni. Nem mindig ment könnyen. Különösen az Arisztotelész magyarázatok tűntek eleinte megemészthetetleneknek. Hosszas viták követték a stúdiumokat. Részletekre szedtünk minden kitételt, minden mondatot, hogy a végén bebizonyítsuk, úgy igaz, ahogy azt a Biblia, a klasszikusok és az egyházatyák megírták. Közben észrevétlen megtanultunk ügyesen érvelni, vitatkozni, magyarázni a szent szövegeket. Ezeken a vitáinkon sokszor vettek rész nagy tudású magiszterek is, akiknek csüngtünk minden szaván.

Ezen társaim között kutatgattam gondolatban, hátha ráakadok az ismeretlen szerzetesre. De sokáig nem akart az emlékeim sűrűjében alakot ölteni. Aztán halványan mégis kezdett valami derengeni. Éppen Martinus magiszter vezetett disputációt a bursában, s én, mint friss baccalaureus segítettem neki a vitát irányítani. Szent János evangéliumából való textust boncolgattuk: „Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűn mibennünk, magunkat csaljuk meg.” Ahogy eszembe ötlött ez a rész a Szentírásból, kitisztult előttem a kép.

Már a vita vége felé tartottunk, amikor ismeretlen diák jött közénk, s kuporodott le a földre a többiek háta mögött. Ruházata egyszerű volt, fején a föveg jelezte, hogy a stúdiumokban előhaladást ért már el. Nem szólt bele a vitába, csak bólogatott a helyénvaló megjegyzéseknél, és a fejét csóválta, ha nem szolgált tetszésére, amit hallott. A disputáció után ott maradt a szobában, miután a többiek eltávoztak.

„Lucas testvér!” – szólított meg.

Már akkor is csodálkoztam azon, vajon honnan ismerhet engem név szerint.

„Hírt hoztam neked, testvérem távoli hazádból” – folytatta – „Várják, hogy indulj haza. Atyád nagy beteg, s különben is már eleget időztél a stúdiumok berkeiben, megszerezted a babérkoszorút is. Hoztam pénzt neked az útra. Itt van 20 gulden ebben a batyuban. Vedd el!”

Így történt a dolog, de azóta sok év telt el, mialatt próbáltam nem megcsalni magam…

(Páter Lucas emlékeiből - 1)

Vétkeztem, atyám

Még jócskán csípős volt a kora reggel, darócköpenyemet összehúztam magamon. Még a kapucnit is a fejemre borítottam, majd komótosan leültem a templom lépcsőjére, és onnan figyeltem az ébredező falut. Itt lakott Jusztina, s innen éppen ráláttam kicsiny, de takaros portájukra. Hamarosan nyílott a kiskapu, s Dénes, a férje, hátán szerszámokkal kilépett az utcára. Szapora léptekkel igyekezett a határ felé, ahol árendába vett birtokuk húzódott.

„Szorgalmas embernek látom” – gondoltam magamban, megnyugodva.

Tudom, a szülei is azok, saját földet szereztek maguknak, s jó leckét adtak gyermekeiknek, s így Dénes fiúknak is tisztességből, szorgalomból, munkaszeretetből.

Lassan megélénkült a falu, amint láttam, elsőnek Dénes indult el. Jó jel!

Ahogy ott üldögéltem kenderkötéllel átkötött barna köpenyemben, az előttem elmenők rám köszöntek, s én tisztességgel fogattam:

„Dicsértessék!” vagy „Laudetur Jesus Christus!”

„In aeternum, amen!” – „Mindörökké, Ámen!”

Egy asszony megállt előttem, s hárászkendője alól elővéve egy cipót nyújtott felém.

„Megéheztél, atyám!” – szólott, s kijelentés volt a szavában nem kérdés, hiszen tudta.

„Légy áldott!” – köszöntem meg az ételt, s keresztet rajzoltam előtte a levegőben.

Később megcsappantak a jövőmenők, és a nap kellemesen melegített. A lépcső kövei is kezdtek felmelegedni. A kenyér felét megettem, és a tér közepén álló kútnál jót ittam rá. Utána újból elfoglaltam megfigyelő helyemet. Várakozásom hamarosan meghozta gyümölcsét: újból nyílt a kiskapu, s most Jusztina lépett ki rajta. Hátán egy keszkenőbe fogva helyezkedett el a gyermek, a karján pedig kosárban az embernek szánt ebéd. Tétovázás nélkül szaporázott az ura nyomán ki a határba. Vitte neki az ételt, ne kelljen hazajönnie délebédkor. Észrevette a templom előtt görnyedő alakomat, de tekintete elsiklott felettem. Nem ismert rám.

Szerettem volna a gyermeket jobban szemügyre venni, de nem mehettem hozzájuk közelebb. Minek zavartam volna meg Jusztina megérdemelt békéjét!

Eltelt a délután is. Úgy látszik elnyomott a buzgóság, mert arra ébredtem, hogy eltűnt a nap az égről a szemben álló diófa már zöldellő lombja mögött. Széjjelnéztem, kereste szemem a mezei munkából hazatérők között Dénest. Kisvártatva jött is, és ahogyan mellém ért, felemelkedtem ültömből. Ő a hirtelen mozdulattól meglepődve rám köszönt. Fogattam köszönését és megindultam utána.

„Megfáradtál, Dénes testvér?” – kérdeztem.

„Honnan ismersz engem, atyám?” – lepődött meg.

„Gyermekem, megáldotta szerénységemet a kegyelmes Isten, hogy olyan dolgokat is megismerjek, melyek mások előtt rejtve maradnak.”

„Ki vagy te, atyám?”

„Lucas a nevem” – válaszoltam, majd így folytattam: „Testvérem, ha a fogadó felé tartasz, menjünk együtt, s beszélgessünk Isten végtelen kegyelméről.”

„Bocsáss meg, atyám, de nekem nem arra irányul az utam. Itt lakom a közelben, s hazafelé igyekszem. Vár az asszonyom és a kicsi fiam!”

„Legyen veletek az Úr!”

Elgondolkozva indultam tovább a magam útján gyalog, ugyan úgy, ahogyan jöttem. Megnyugtató volt látnom, hogy jó kezekben van Jusztina is, és a gyermek is. Dénes sikerrel abszolválta a vizsgákat! Szorgalomból is, gondoskodásból is jelesre teljesített.

Sokáig tartott a visszaút. Éjszakára szegény emberek kunyhóiban húztam meg magam. Szívesen osztották meg egyszerű ételüket és hálóhelyüket velem, egy náluk is nyomorultabbnak tűnő vándorral, aki isten szolgája. Háromszor éjszakáztam ilyen falusi emberek hajlékában, mire megérkeztem a rendházhoz, úti célomhoz. Egyenesen Gaspar atyához, az apáthoz kértem bebocsátást.

A könyvtárban találtam rá, olvasásba merülve. Ahogy meglátott, intett, menjek közelebb. A könyv lapjai közzé Jézust ábrázoló kicsi képet helyezett, s félre tette az asztal melletti polcra.

„Ülj ide közelebb hozzám, fiam” – szólott barátságosan.

„Atyám, vezekelni jöttem, és bocsánatot nyerni, mielőtt újból elfoglalhatom őrhelyemet a rám bízott nyáj pásztoraként.”

„Beszélj!”   

„Vétkeztem, atyám, és nem találok megnyugvást! Szerényen, de nem szegényen éltünk a plébánián. Birtok is tartozik hozzá, megfelelő jövedelmet biztosítva, és híveink adakozó kedve sem megvetendő. Hálával fogadják szolgálatunkat.”

„Mondd, csak mondd!”

„Egy korosabb házaspár szolgált plébániánkon. Szakácsnő és a férje, aki kapus és mindenes. Jusztina nevű leányuk sokszor fordult meg a konyhán édesanyjának segíteni.”

„Értem, fiam! A test ördöge megkörnyékezett, és te gyengének mutatkoztál.”

„Bevallom, atyám” – hajtottam le a fejem és halkan folytattam – „nem mentegetem magam, vezekelni óhajtok!”

„Mi van még a tarsolyodban?” – kérdezte az apát úr, mintha a lelkem mélyére látna.

„Egy derék, tehetősebb szabad paraszt fiához ment férjhez, közbenjárásomra.”

„Tettedért felelned kell. De ez utóbbi derék dolog volt részedről. De mondd tovább!” – csattant a végén a házfőnök hangja.

„Nyugtalanság és bűntudat gyötör, atyám. A szomszéd plébánosra és a diakónusra bíztam a nyájamat, és eljöttem megtudni, mi van Jusztinával és az időközben megszületett gyermekkel. Láttam őket, s a férfit is, akire rábízatott az életük, de ők nem tudtak rólam.”

„Baj van velük?”

„Nincsen, atyám. A szent Szűz vigyáz reájuk!”

„Fiam, jelentkezz a szolgálatos testvérnél, és foglald el celládat. Addig maradhatsz, ameddig lelked megtisztul.”

Kezet csókoltam az apát úrnak, Gaspar atyának, és elvonultam megkezdeni lelkigyakorlatomat.

(Páter Lucas emlékei 3)

 Nem alamizsna

Szegény barátként vánszorogtam végig falu egyetlen utcáján. Éppen reggeli misére, rorátéra hívott a kis harang. Bementem a templomba, s leültem imádkozni egy homályos sarokban. Lassan gyülekeztek a hívek, s csoszogva soroltak be megszokott helyükre. Felhangzott az ének:

„Rorate coeli” – „harmatozzatok egek”

„et nubespluant Justum!” – „és hullassátok az Igazat!”

A kicsi templom megtelt, a csendet a kántor éneke törte meg, melyet halk zsongás kísért az emberek részéről, és a levegőt megülte a ruhák nehéz szaga. Imámba merülve is éber szemmel figyeltem a híveket.

És megláttam!

Egy ember jött be kézen fogva öt év körüli kisfiát. A gyermek másik kezét annak édesanyja fogta, akibe még egy kisebb gyermek is kapaszkodott. Dénes gazda volt a kissé kibővült családjával.

A mise után én is elhagytam a templomot, sodródva a hívekkel, majd kint a decemberi hideg levegőn kezeimet bő köpenyem alá rejtve elindultam Dénes és Jusztina után, lassan lépdelve – nem akartam beérni őket, amíg a házukhoz nem érkeznek. Ott sem álltam meg, csak jól megnéztem mindent: a házat, a kerítést, a kaput, az istállót, a többi gazdasági épületet, s tovább haladtam, mialatt halkan mormoltam a választ köszönésükre.

Az utca végén, kerülővel vissza kanyarodtam a templomhoz. A plébánost még ott találtam a sekrestyében. Megmondtam neki, mit üzent a püspök úr, s ő hamarosan hívatta is a kurátort.

Reggel a templom udvarán gyülekeztek, akiket a papi robotra szólítottak. Köztük volt Dénes is a szánnal, s két lóval. Igás szolgálatra még két másik paraszt is megjelent. A három fogat, valamint a tizenkét férfiember fejszével a vállán, komótosan elindult az erdő felé.

Fakitermelésre ez a legjobb idő, mikor beállt a fagy, s már lehullott a hó is.

Az emberek kimentek a vágtérre, amit a kastély intézője jelölt ki a plébánia részére. A szánokat, s a szekeret az aljban leállították, s lovaikat felvezették a hegyre. Itt harapdálhattak a fák alatti hó-mentes helyeken valami száraz füvet, lombot. Az emberek pedig nekiálltak dönteni. Csattogtak a fejszék, sikongott a fűrész és süvöltött a rikoltás: ”Dől a fa!” És dőlt nagy robajjal, törve, zúzva mindent, amit útjában talált.

Vigyázni kellett – ezért a kiáltás.

A kidőlt fákat aztán ott helyben legallyazták, s a lovakkal levontatták a fogatokhoz. A két ölesre fűrészelt rönköket pedig felrakták, s alaposan leközözték.

„Hóóó rukk!” – s egyetlen mozdulattal felkerült a rönk a járműre, a helyére, mindegyik így egymásután.

Ahogy ez meglett, indultak is nagy ostorpattogtatás közepette, s így érkeztek a plébánia udvarára.

A levagdalt ágakat az intéző az embereknek hagyta, legyen nekik is tüzelőjük. Ezért majd másnap visszamennek.

„Így kevesebbet lopnak!” – jegyezte meg nem éppen jóindulatúan másnap az intéző a kurátornak.

A farakások a templom udvarán várták további sorsukat, hiszen pénteken termelték ki, és szombat-vasárnap mégsem lehetett útra küldeni a fuvarosokat. Hétfőre jöttek vissza az igás állatokkal. Két fogatot indítottak válogatott fával a püspökség részére. Egyik fogatosnak Dénes gazda és másiknak szomszédja, Ábris nevű idősebb ember lett kijelölve.

A megrakott szánok vidáman csilingelve futottak a behavazott úton. Könnyebb volt a terűt szánnal vinni, mint szekérrel. Ábris mellé magam is fölkapaszkodtam, kísérjem el a fuvart.

A püspök úr megelégedésének adott kifejezést, és általam üzente az emberek felé köszönetét. A diakónus behívta Dénest a konyhába, hogy pohár törköllyel kínálja. Mértékletességet tanúsítva a második poharat visszautasította, amit magamban örömmel nyugtáztam. Ameddig ők beszélgettek, én Ábris számára kértem a szakácsnőtől egy meszely meleg bort. Nem mentem még a közelébe sem Dénesnek, ne sejtse, honnan jön életének aprócska jobbra fordulása.

- Mi a neved, fiam? – hallom a diakónust, akit a püspök úr bízott meg a tűzfa körüli teendők intézésével.

- Dénes vagyok, uram, a Péter fia.

- A püspök úr nagyon elégedett veled. Rendesen megraktad a szánt, szó nélkül részt veszel a közmunkában, pedig úgy tudjuk, szabad parasztok vagytok.

- Apám saját földjét műveli, s én árendában bérelek a káptalantól kis birtokot, annyit, amennyit a család fenntartásához éppen elegendő.

- Jól van! A többi robot alól felment a püspök úr, csak azt kéri, hogy még egy fuvart tégy meg neki, amíg még tart a szánút.

- Megteszem bizonyosan! – fogadkozott.

- Itt van még ez a tarisznya. Meleg ruhanemű van benne a gyermekek számára Karácsonyra.

- Áldassék az Úrjézus a kegyes adományért!

Nem hallottam tovább, hogy még mit beszéltek, mert vittem a forralt bort Ábris részére. Köszönte, s felugrott a bakra, én is melléje telepedtem. Szaporán siklottak az üres szánok a gyorsan szürkülő délutánban. Ábrist a bor melegítette, Dénest a váratlan adomány öröme, s engem a remény, hogy apró kicsi lépésekkel megalapozhatom Jusztina fiának jövőjét a püspök úr, s a Szent Szűz segítségével.