Ha krónika, akkor történések emlékezetének
fűzére.
Vérzivataros száz év[1]
emlékei törnek fel tudatom mélyéből! Elsorolni is hosszas, mi minden történt
ezalatt a száz év alatt. Nem is tisztem ezt tenni. Megteszik a történészek. Én
csak emlékeket gyűjtögetek. Mindennapi emlékeket, apró történeteket, mely
velünk, a családdal, s a köröttünk élőkkel esett meg. Történeteket, melyeket
felmenőimtől hallottam, vagy magam éltem meg.
Székelyföldön élő szüleim, nagyszülei és a
többi közeli-, távoli rokonaim keményen megszenvedték szülőföldjük
elcsatolását. Nagyapám végig harcolta a Világháborút, ott volt Isonzónál, a
piavei csatákban. Megsebesült, kitüntették és mikor hazajött, nem volt hazája!
Elvették… A város minden sarkán a román trikolor lengedezett a szélben, a
hivatalokban románul szóltak a belépőhöz, a sarki rendőr nem értette a
magyarszót, ha valamiért hozzá fordultál…
A régi munkahelyén, a vasútállomáson
forgalomirányitó volt a háború előtt. Amint számba vette a családját, s
otthonát, jelentkezett az állomásfőnöknél, hogy venné fel a munkát. Alig
akartak szóba állni vele, mondván, amig nincs meg a nyelvvizsgája és nem
esküdött fel a román királyra, addig pedig nincs mit keresnie a vasútnál!
Nehezen ment a román nyelv tanulása, hiszen
az se volt, aki tanítsa. Goldstein, a fűszeres segítségével sikerült valamilyen
alapszintű tudást szereznie. Zárás után, esténként a bolt hátsó szobájában egy
asztali lámpa gyenge fényénél tanulta naponta egy órán át a nyelvet. Tankönyv,
vagy más ilyesmi nem volt, s ezért az újságból kerestek egyszerűbb mondatokat,
amit nagyapa megtanult kívülről.
Háborús élményei, s hazaérkezése örökös
témája volt az esti beszélgetéseknek egész életében. Unokái több-kevesebb
érdeklődéssel hallgatták a szavait, de ha feltették a kérdést, hogy „hogy is
volt Doberdónál?” – belefogott a mesélésbe.
-
Mit tudjátok ti, mi volt ott! Mit tudjátok, mi a géppuskatűz, vagy az aknatűz,
mi a gránát sivítása! Úgy vijjog a gránát, mint a sas, és egyre erősebben,
ahogy közeledik, s akkor, bumm! Becsapódik, s körülötte csak pusztulás.
Mesélt, mesélt, s a történetei nyomán
megelevenedtek a fronton harcoló, de sokszor éhező, fagyoskodó katonák, fejük
felett az állandó veszély, a bombák, gránátok, nem beszélve a gyilkos
rohamokról. A lövészárkokban töltött nehéz időkről, a társakról, akik mellette
küszködtek, s azokról, akiket találat ért és ott haltak meg a szemeláttára, de
nem segíthetett. Beszélt apró örömeikről, egymásrautaltságukról, a
bajtársiasságról. Végül a rettenetes csalódásról, a döbbenetről, hogy mikor
véget ért a háború, és bár ők, akik egy végig helyt álltak, nem hátráltak, le
kellett a fegyvert tenniük.
Megjegyzés: 1918. november 4-én, amikor a Monarchia számára véget ér az első
világháború, az osztrák-magyar csapatok mindenhol az 1914-es határokon kívül
álltak.[2]
Azt mondják, a történelem ismételi önmagát.
Nálunk a családban minden esetre ez így van. Ugye, nagyapa megjárta a hadak
útját, s mikor hazatért odalett a hazája, szülőföldje. Ugyan igy járt a fia is
huszonöt évvel később! Végig harcolta hazája védelmében a II. Világháborút,
fogságba esett, megszenvedte a hadifogság minden nyomorát – az éhséget, a
hideget, a járványokat. S mikor hazajött, mit talált? Elveszett családja,
elveszett hazája!
Kicsi gyermek voltam, amikor hazajött, alig
emlékszem rá, de szomorú szemei máig előttem vannak.
A száz év átdübörgött hazám felett, romba
döntött hiteket, életeket és senki sem fogta meg a kezünket, egyedül hagytak
bajunkban. A költő szavai jutnak szembe:
„Kicsi húgunk, te drága!
Magadra
hagytunk Tégedet …
Keresztútján a művelt
világnak
Magadra hagytunk Tégedet.”[3]
Magadra hagytunk Tégedet.”[3]
*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése