Jó néven vettem a vidámságra való biztatást, pedig nem
volt igazán jókedvem. Nem jött, hogy kacagjam. Éppen most mondták meg a
társaim, hogy mehetünk zabot hegyezni, mert nincs több munka az építkezésnél.
Szünetet tartanak, mert elfogyott a pénz. Lógó orral bandukoltunk a
szállásunkra vissza.
- Ne eresszétek már úgy búnak fejeteket! – szólott
Jani, a csoportvezető.
Közülünk
való ember volt ez a csoportvezető Jani is – ő is velünkkel együtt munkanélküli
lett egy perc alatt.
-
Mondom, egyet se búsuljatok! Ábel is azt üzeni onnan messziről, hogy: No, akkor kacagj egy
kicsit, lám!*
El is kacagtuk magunkat ezekre a szavakra,
hiszen Ábel itt él bennünk, s jó szárnyas szavaira gondolni. S nem is volt
egészen hiábavaló a vidámságunk, mert megpillantottuk Piroska húgomat éppen egy
üzletből kilépni. Ő is meglátott minket, s mindjárt támadott.
- Mit kerestek ti munkaidőben az utcán?
Hova mentek ilyen vígan?
- Vígan megyünk tönkre! – vette át szót
Jani a mátka jogán.
- Te is itt vagy, Mátéfi János?
- Látod.
- Zsiga! – fordult felém – Mondd már, mi
van?
Nem kérettem magam, s elmagyaráztam,
hogyan jártunk az építkezésnél, ahova dolgozni hívtak, de szélnek eresztettek.
- Ember, nézz szét magad körül! –
horkantott fel kedves húgom. – Látod ott a ház falán azt a táblát?
- Románul van – nyögte Jani.
- Rakodó munkásokat keresnek a
teherpályaudvarra – olvasta Pirók.
Így szólítottuk Piroska húgomat, nem csak
a név hangzása mián, hanem mert neki is erős, hegyes, csípős csőre van, amint
az eddigiekből is kiderült.
- Jelentkezés az állomáson – fordítottam a
hirdetés szövegét -, egész nap, fizetés órabérben.
- Gyerünk! – rikoltotta Jani.
Velünk jött a húgom, Pirók is, lássa, mire
megyünk. Megláthatta, de ott már nem volt vidám kedvünk. Azonmód felvettek,
ahogy jelentkeztünk pedig már vége felé járt a nap, s küldtek is mindjárt ki a
vagonokhoz.
- Látom, már nem telik a mai nap hiába –
biztatott hugám. – a kocsmát aztán kerüljétek el, még ha pénzt is láttok! A
szálláson vacsorával várlak. Láttátok, már be is vásároltam.
Igazat szólott, mert mire az erőnkből
kifogytunk volna, végeztünk a kirótt munkával. Pénzünket megkaptunk, s
indulhattunk pihenni. A kocsma nem járt az eszünkben, nem csak a fáradság mián,
hanem mert késő volt az idő, záróra körüli. Pirók szavai is megjárták az
eszünket, s nem kívántunk vele utólag perlekedni.
Nem volt könnyű az a rakodómunka az
állomáson, de egyelőre más nem adódott.
- Pirók, én téged olyan okos lánynak tartalak …
- Mit akarsz, Jani? Nem vagyunk magunkra!
- Hallgass meg, asszony!
- Na, most meg asszony lettem. Kezdjed előröl!
- Azt mondom, de nem csak neked, hogy mi itt biza keményen dolgozunk a
pénzünkért.
- Ingyen akarsz megélni? – kérdeztem gúnyolódva.
- Mondhatom, amit akarok mondani? – mérgelődött fel Jani.
- Hallám, ebből mi sül ki? – jött meg a hangja Gerőnek is, aki pallér
létére kevés szavú ember volt.
- Nálunk is építkeznek az emberek, nem csak itt a városban.
- Te beszéltél valakivel?
- Kicsi Béressel találkoztam, kőműveseket keres.
- Ezt akartad nekem mondani? –
értette meg Pirók a Jani szavait.
- Hááát…
- Most már mondd el rendesen, mi van!
- Mondom, találkoztam Kicsi Béressel, s
kellene neki egy kőműves brigád, mert felvállalta a kultúrházunk bővítését.
Holnap eljön ide megbeszélni, vállaljuk-e?
- Vállaljuk?
- Ezt akartam Pirókkal és veletek
megbeszélni.
- Jó hír!
- Jó biza, mert Pirók tudja, hogy kell
bánni Kicsi Béressel.
- Most már én is azt mondom: No, akkor kacagj egy
kicsit, lám!
-.-
*(Tamási Áron: Ábel az országban)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése