No, akkor kacagj egy kicsit, lám!

Jó néven vettem a vidámságra való biztatást, pedig nem volt igazán jókedvem. Nem jött, hogy kacagjam. Éppen most mondták meg a társaim, hogy mehetünk zabot hegyezni, mert nincs több munka az építkezésnél. Szünetet tartanak, mert elfogyott a pénz. Lógó orral bandukoltunk a szállásunkra vissza.

- Ne eresszétek már úgy búnak fejeteket! – szólott Jani, a csoportvezető.

Közülünk való ember volt ez a csoportvezető Jani is – ő is velünkkel együtt munkanélküli lett egy perc alatt.

- Mondom, egyet se búsuljatok! Ábel is azt üzeni onnan messziről, hogy: No, akkor kacagj egy kicsit, lám!*

El is kacagtuk magunkat ezekre a szavakra, hiszen Ábel itt él bennünk, s jó szárnyas szavaira gondolni. S nem is volt egészen hiábavaló a vidámságunk, mert megpillantottuk Piroska húgomat éppen egy üzletből kilépni. Ő is meglátott minket, s mindjárt támadott.

- Mit kerestek ti munkaidőben az utcán? Hova mentek ilyen vígan?

- Vígan megyünk tönkre! – vette át szót Jani a mátka jogán.

- Te is itt vagy, Mátéfi János?

- Látod.

- Zsiga! – fordult felém – Mondd már, mi van?

Nem kérettem magam, s elmagyaráztam, hogyan jártunk az építkezésnél, ahova dolgozni hívtak, de szélnek eresztettek.

- Ember, nézz szét magad körül! – horkantott fel kedves húgom. – Látod ott a ház falán azt a táblát?

- Románul van – nyögte Jani.

- Rakodó munkásokat keresnek a teherpályaudvarra – olvasta Pirók.

Így szólítottuk Piroska húgomat, nem csak a név hangzása mián, hanem mert neki is erős, hegyes, csípős csőre van, amint az eddigiekből is kiderült.

- Jelentkezés az állomáson – fordítottam a hirdetés szövegét -, egész nap, fizetés órabérben.

- Gyerünk! – rikoltotta Jani.

Velünk jött a húgom, Pirók is, lássa, mire megyünk. Megláthatta, de ott már nem volt vidám kedvünk. Azonmód felvettek, ahogy jelentkeztünk pedig már vége felé járt a nap, s küldtek is mindjárt ki a vagonokhoz.

- Látom, már nem telik a mai nap hiába – biztatott hugám. – a kocsmát aztán kerüljétek el, még ha pénzt is láttok! A szálláson vacsorával várlak. Láttátok, már be is vásároltam.

Igazat szólott, mert mire az erőnkből kifogytunk volna, végeztünk a kirótt munkával. Pénzünket megkaptunk, s indulhattunk pihenni. A kocsma nem járt az eszünkben, nem csak a fáradság mián, hanem mert késő volt az idő, záróra körüli. Pirók szavai is megjárták az eszünket, s nem kívántunk vele utólag perlekedni.

Nem volt könnyű az a rakodómunka az állomáson, de egyelőre más nem adódott.

- Pirók, én téged olyan okos lánynak tartalak …

- Mit akarsz, Jani? Nem vagyunk magunkra!

- Hallgass meg, asszony!

- Na, most meg asszony lettem. Kezdjed előröl!

- Azt mondom, de nem csak neked, hogy mi itt biza keményen dolgozunk a pénzünkért.

- Ingyen akarsz megélni? – kérdeztem gúnyolódva.

- Mondhatom, amit akarok mondani? – mérgelődött fel Jani.

- Hallám, ebből mi sül ki? – jött meg a hangja Gerőnek is, aki pallér létére kevés szavú ember volt.

- Nálunk is építkeznek az emberek, nem csak itt a városban.

- Te beszéltél valakivel?

- Kicsi Béressel találkoztam, kőműveseket keres.

-  Ezt akartad nekem mondani? – értette meg Pirók a Jani szavait.

- Hááát…

- Most már mondd el rendesen, mi van!

- Mondom, találkoztam Kicsi Béressel, s kellene neki egy kőműves brigád, mert felvállalta a kultúrházunk bővítését. Holnap eljön ide megbeszélni, vállaljuk-e?

- Vállaljuk?

- Ezt akartam Pirókkal és veletek megbeszélni.

- Jó hír!

- Jó biza, mert Pirók tudja, hogy kell bánni Kicsi Béressel.

- Most már én is azt mondom: No, akkor kacagj egy kicsit, lám!

-.-

 *(Tamási Áron: Ábel az országban)