Ülök a képernyő előtt

Kedves unokaöcsémmel ülök a képernyő előtt, és türelmetlenül váltogatom a csatornákat – valamilyen elfogadható, jobb minőségű műsort kerestem volna. De csak horror, gyilkosság, ízléstelenség, durva erőszak, politika, s más igénytelenségek jelentek meg.

- Zárd el, mesélek én neked valamit, ami lehet nem vidám, de mégis más.

- Jó! – egyeztem bele, s kikapcsoltam a készüléket, ő pedig rákezdett:

Tudod, engem anyám úgy nevelt, hogy ne menjek el a szenvedés mellett érzéketlenül. Ha szomszédasszonynak kifogyott a cukra, édesanyám már küldött is, vigyek neki egy csuporral. Olyan fél liter körüli, fületlen, mázas csupor volt a konyhában a stelázsin, abban tartottuk a cukrot. Cukortartó? Ugyan, jó, hogy volt cukor! Máskor három tojással, vagy fél kiló kenyérrel küldött át valamelyik szomszédhoz.  Arra nem emlékszem, hogy valaha is visszahozták volna. Igaz, egyszer letörött a lépcsőfeljáró korhadt korlátja, s amikor ezt megtudták, átjött három szomszéd bácsi, anélkül, hogy édesapánk egy szóval is hívta volna őket. Hoztak magukkal szerszámokat, deszkát, lécet és gyorsan megjavították a letörött korlátot. Anyuka nagyon örült, mert félt, hogy a kicsik leesnek a lépcsőről a hitvány korlát miatt. Apuka pedig kihozott egy kisüveg háziszőttes pálinkát, s megkínálta a segítőkész szomszédokat. Köszönték, s már mentek is. Se fizetséget, se semmi egyebet nem vártak el, sőt még ők köszönték a pálinkát!

- Hogy törött le az a korlát? – kérdeztem.

- Az öcsém volt abban is a ludas. Jött haza az óvodából, s egy ott tanult mondókát szajkózott: „kicsi nekem ez a ház, kirúgom az oldalát!” De nem a ház oldalát rúgta ki, hanem a korhadt korlátot, hogy alig tudtam elkapni, le ne zuhanjon.

Ezek a háború utáni évek voltak. Városszerte sok hadirokkanttal lehetett találkozni: félkarú, féllábú emberekkel.  Vége volt a napomnak, ha ilyeneket láttam. Sírtam napestig, hogy anyám alig bírt belém lelket verni. Elgondoltam, milyen szenvedés lehet számukra, ha a lógó kabátujjra tekintenek, vagy párnélküli cipőjükre. Egyik nap éppen a kapu előtt tétlenkedtem, amikor észrevettem a házunkkal szemben, a parki padon egy félkarú embert üldögélni. Odamentem hozzá, s kértem még maradjon kicsit, csak amíg beszaladok és hozok neki valamit.

- Mit keresel, kisfiam?- kérdezte édesanyám, látva, hogy valami után kutatok.

Mondtam neki, hogy kint van egy félkarú ember és akarok neki vinni valamit. Az egész lakást levittem volna szívesen, csak enyhítsem a nyomorúságát.

- Vigyél neki egy szelet kenyeret. Most hoztam tíz perce a péktől.

Lenyestem egy nagy szeletet, s kiszaladtam vele a félkarúhoz. Még ott ült a padon – süttette magát a nappal. Odavittem neki a kenyeret. Köszönte, s egy önkéntelen mozdulatot tett a kezével, mintha meg akarna simogatni, de ott volt a kenyér a kezében.

- Jó gyerek vagy. Áldjon meg a Szűzanya! – mondta.

Megfordultam és elfutottam. Nem vagyok én jó gyerek! Mi az, hogy jó gyerek? Én csak nagyon megsajnáltam, s könny szökött a szemembe, mikor láttam, amint a megmaradt bal kezével elveszi a kenyeret.

Másnap nem láttam, de két nap múlva újra ott ült. Vittem neki gyorsan egy szelet kenyeret, nehogy tovább álljon, ameddig kihozom. Csak odanyújtottam, s most is elszaladtam. Nem bírtam elviselni a látványt, ahogy egy kézzel teszen mindent…

Ettől kezdve szinte mindennap eljött, de nem szólt, csak egy halk köszönömöt. Később kezdtem megszokni a mozdulatait, s nem futottam el, csak néztem, ahogy majszolja kenyeret. Eltelt így egy jó hét is, amikor megkérdezte szégyellősen, volna-e egy kis zsírunk? Futottam, és hoztam egy fakanálban zsírt, amit aztán rá is kentem a kenyerére. Másnap már zsíros kenyeret vittem, s ő halkan egy kis sót is kért.

- Mi kéne, ha volna? – kérdezte anya, mikor látta, hogy a polcon keresgélek.

- Sót kért a félkarú bácsi.

- Na, tessék! Előbb kenyeret, aztán zsírt, most még sót is! – morgolódott anya.

- De mindenki sóval szereti a zsíros kenyeret!

- Vigyed, na!

Egy kis papírba tettem a sót, és siettem vissza. Megsóztam a zsíros kenyeret, s lekuporogtam én is a padra, úgy figyeltem, ahogy megelégedetten eszik.

- Hogy hívják a bácsit? – bátorodtam meg.

- Márton vagyok. Marci bácsi.

Másnap nem volt ott a padon, s harmadnap sem láttam. Nem jelentkezett többet. Nagyon bántott, mert azt gondoltam, biztos megbántottam azzal, hogy bizalmaskodtam vele: megkérdeztem a nevét.

Hiába nézegettem a környező utcákat is, nem sikerült találkoznom vele. Körülbelül két hét múlva vasárnap reggel aztán megpillantottam, amint a templomhoz vezető kőlépcsőkön kapaszkodott felfelé.

- Marci bácsi, Marci bácsi! - futottam utána.

- Ó, hát te vagy az? – nézett rám mosolyogva.

- Mi történt? Miért nem tetszett többet eljönni a parkba? - rohantam le a kérdéseimmel.

- Ne haragudj, de nem volt időm! Hallod? Nem volt rá időm!

Nem értettem miért jött olyan izgalomban attól, hogy nem volt ideje eljönni?

- Hát, nem érted? – rövid hatásszünetet tartott, aztán kimondta. – Mert dolgozom.  Hallod? Dolgozom! Felvettek a nyomdába, a könyvkötő részlegre.

- Jaj, de örülök!

- A Szűzanya megsegített! Meg a te zsíros kenyereid. Nem hagyták, hogy elmerüljek a kilátástalanság, a kétségbeesés mocsarában. Most megyek, mert mindjárt kezdődik a mise. Isten áldjon!

Nézem utána, ahogy serényebben szedi a lábát, szinte szökdösve halad a kőlépcsőkön felfelé…