Egyik nap - valamikor a hatvanas években -
behívattak a párbizottsághoz. Ez akkoriban történt, hogy Ceausescu nemrég
került hatalomra, és minden alkalmat megragadott ennek megerősítésére. Kicsitől
nagyig mindenkit maga alá gyűrt. A párt élet-halál ura volt. Tőlem most azt
akarták megtudakolni, hogy hogyan is volt az, amikor a nagyapám aktív katonatiszt
volt az első világháború idején és még utána is.
Kérdeztem, mi a gond vele? Még negyvenháromban meghalt. Nem érte meg a „felszabadulást”, azaz a szovjet bevonulást.
Valamint azt is elmagyaráztam, hogy tizenkilenc után már nyugalomba vonultan felesküdött a román királynak.
Zavartan néztek egymásra az „elvtársak”. Nem tudták eldönteni, jó vagy rossz dolog a királyra hivatkozni. Igaz, román király!
- Menjünk tovább! - javasolta egy kopasz férfiú. – Mi történt utána?
- Visszavonult a birtokára és gazdálkodott – folytattam.
- Szóval birtokos volt?
- Nem sokáig, mert a bank a jelzálog miatt elárverezte a birtokot, csak a lakóház maradt meg.
- Akkor miből élt? – faggattak tovább.
- Beköltözött Nagyváradra és a nyugdíjából élt.
- Honnan volt nyugdíja?
- A román államtól.
Ezen megint megrökönyödtek. Látva zavarukat, még megtoldottam egy adalékkal:
- Miután meghalt, nagymamám utána hadiözvegyi ellátmányt kapott.
- Hadiözvegyi?
- Igen, úgy mondják: IOVR.[1] Kapta, ameddig élt. Ötvenháromig.
- Hát, akkor ez így rendben van – motyogta csalódottan a bizottság elnöke.
Gondoltam, most megúsztam. Jó, hogy nem érdekelte őket a tizenkilenc előtti időszak.
Kérdeztem, mi a gond vele? Még negyvenháromban meghalt. Nem érte meg a „felszabadulást”, azaz a szovjet bevonulást.
Valamint azt is elmagyaráztam, hogy tizenkilenc után már nyugalomba vonultan felesküdött a román királynak.
Zavartan néztek egymásra az „elvtársak”. Nem tudták eldönteni, jó vagy rossz dolog a királyra hivatkozni. Igaz, román király!
- Menjünk tovább! - javasolta egy kopasz férfiú. – Mi történt utána?
- Visszavonult a birtokára és gazdálkodott – folytattam.
- Szóval birtokos volt?
- Nem sokáig, mert a bank a jelzálog miatt elárverezte a birtokot, csak a lakóház maradt meg.
- Akkor miből élt? – faggattak tovább.
- Beköltözött Nagyváradra és a nyugdíjából élt.
- Honnan volt nyugdíja?
- A román államtól.
Ezen megint megrökönyödtek. Látva zavarukat, még megtoldottam egy adalékkal:
- Miután meghalt, nagymamám utána hadiözvegyi ellátmányt kapott.
- Hadiözvegyi?
- Igen, úgy mondják: IOVR.[1] Kapta, ameddig élt. Ötvenháromig.
- Hát, akkor ez így rendben van – motyogta csalódottan a bizottság elnöke.
Gondoltam, most megúsztam. Jó, hogy nem érdekelte őket a tizenkilenc előtti időszak.
Nem mintha letagadni, vagy
takargatni valóm lenne.
Nagyapám Montenegróban harcolt,
és román fiút választott magának tisztiszolgának. Vele, Iuonnal történt
Békéscsabán az alábbi sokat emlegetett eset. Az ezred Csabán állomásozott már
jó ideje. A város is megszokta a katonákat, s ők is a várost. szinte minden
bakának volt szép kedvese, sőt még a tisztek közül is egynek-egynek. Ebbe az idilli
állóvízbe dobott követ Szarajevóban Gavrilo Principe. Az aggodalom, a bizonytalanság
hullámai áradtak szerte az országban, s itt is Békéscsabán. Mozgósításról,
háborúról beszéltek a csapszékektől az úri szalonokig. Hamarosan megérkezett az
indulási parancs is az ezredhez és egy magasrangú tiszt a vezérkartól lelkesítő
szózatot intézett a katonákhoz. Ebben szó esett a hazafiságról, bátorságról,
kitartásról, harci szellemről. Este a szálláson kérdezte nagyapám Iuont, mit
szól mindezekhez az új fejleményekhez a tábornok úr szavaihoz, a mozgósításhoz.
- Látod, Iuon fiam, mi minden történt egy pillanat alatt? Most minden
megváltozik!
- Nem számít, ezredes úr, csak Csabán maradjunk!
A tisztiszolga óhaja azonban
nem teljesült! Nem maradtak Csabán. A háború szele messzire sodorta őket.
Együtt sodródtak egyik hadszíntérről a másikra, ahogy parancs megkövetelte,
összekovácsolódva, egymást segítve, támogatva jóban-rosszban. Hol Iuon segítette
ki a bajból az ezredest, hol az ezredes a pucert. Történt, hogy nagyapámat Iuon
szabadította ki a romok alól egy tűzérségi támadás után, s olyan is, hogy nagyapám
mentette meg a fiút a viperamarás következményeitől. Kiégette a sebet izzásig
hevített késheggyel, mialatt az érzéstelenítést erős pálinka biztosította. Mire
az alkoholmámort kialudta, a kígyóméreg veszélye is elhárult. Az idő, vagy a pálinka
méregtelenítő hatása, s az időben jött segítség életet mentet…
Iuon „az ezredes úr” halála
után is még évtizedekig járt hozzánk. Úgy látszik, szerette a tisztjét, hogy
még a családjához is így ragaszkodott. Érdekes történetet mesélt egyik
alkalommal, mikor már nagyobbacska voltam és megértettem, amit mondani akart.
Így mesélt Iuon:
„Egy
gyors vizű hegyi folyó partján táboroztunk. A másik parton a montenegróiak.
Álló háború alakult ki: egyik sem bírt a másikkal, és egyik sem tudott a folyón
átkelni, felette hidat verni. Az ezredes úr elküldött felfele a folyón egy
kisebb csoporttal, hogy éjszaka úsztassunk le rönköket. Ezeken mentünk át, és
leptük meg az ellenséget. Megadták magukat egyetlen puskalövés nélkül. Papír
nem volt egyik csapatnál sem, s így egy fehér lepedőre írták a megadás
okmányát”.
Ma is megvan ennek az
úgynevezett „hadilobogónak” a fényképe.
Ezeket a dolgokat ezért mégsem akartam elmondani a pártos „elvtársaknak”.
Ezeket a dolgokat ezért mégsem akartam elmondani a pártos „elvtársaknak”.
Ki tudja miért?
Abban az évben, amikor ez a kikérdezés történt, ősszel még Iuon – már nagyon öregen – felkereste édesanyámat és egy kosárka finom, fanyar naspolyát hozott ajándékba.
Abban az évben, amikor ez a kikérdezés történt, ősszel még Iuon – már nagyon öregen – felkereste édesanyámat és egy kosárka finom, fanyar naspolyát hozott ajándékba.
Többet nem jött – biztosan
elment felkeresni ezredes urát az égi garnizonban.
*
