(Gyárfás[1]
története)
Józsika,
közeli ismerősöm fia – meséli Gyárfás – egyik este későn, már tíz óra is rég
elmúlt kopogtatott be hozzánk. Különös látogatás volt ez. Hallgassátok meg.
A fiú abban
az időben éppen a harmadik gimnáziumot végezte. Szülei nagyon szigorúan
nevelték, különösen az édesapja. Este tízig engedték szombatonként buliba,
diszkóba. Ez ellen nem lehetett apelláta – szigorú büntetést, sőt verést is
kapott, ha ez ellen a szabály ellen vétett.
„A gyereket
úgy kell idomítani, mint a kutyát, vagy lovat!” – szokta mondogatni, ha szóba
került a gyereknevelés.
Történt
egyszer, hogy már elmúlt az engedélyezett idő, s Józsika barátaival
mellékutcákon igyekezett hazafelé. Kihasználva sötét sikátorokat elfogatta az
egyikük által felkínált cigarettát. Alig szívott kettőt-hármat a sarkon ki más
fordult be a sikátorba, mint az édesapja.
Ahogy
megpillantotta az apját, Józsika gyorsan zsebre dugta az égő cigarettát, mivel
eloltani sem volt ideje.
- Hazafelé! –
kiáltotta a szigorú szülő, egy taslival is megtoldva szavait.
Józsika nem
várt újabb bíztatást, hanem lóhalálában futott haza. Közben a még parázsló
cigaretta átégette a zsebét és a nadrágját is, mire észbe kapott és árokba
dobta a „bűnjelet”.
Otthon aztán
gyorsan bevonult a szobájába, de mikor a ház elcsendesedett, kiosont, és
kiégett nadrágjában megjelent az ablakunk alatt. Az erélyes kopogtatásra
letettem kezemből a könyvet, s kinéztem az ablakon.
- Gyárfás
bácsi, tessék rajtam segíteni!
- Gyere be!
Nyitom a kaput.
Mutatta a
kiéget foltot a nadrágján, s kért találnék ki valamit, hogy kerülje el az atyai
szigor következményét. Arra gondolt, hogy beszéljek az apjával, s így
elkerülheti a súlyosabb büntetést.
Nem tartottam
jó ötletnek.
- Gyere,
inkább elmegyünk a szabó ismerősömhöz, hátha gyorsan befoltozza.
Így is
tettünk. Vendel barátom meglepődve nyitott ajtót, de mielőtt bármit is
kérdezett volna kancsó bort és poharakat tett az asztalra.
- A
fiatalembernek is tölthetek?
- Nem
javasolom – tiltakoztam.
Koccintottunk
- Józsika borszéki vízzel.
- No, lássuk
a medvét! – szólott Vendel, miután letettük a poharat.
Józsika kissé
zavart képpel megmutatta a kiégett lyukat a nadrágján.
- Apám
agyonver, ha meglátja!
- Vesd csak
le, s add ide! Valamit csinálunk vele.
Vendel nem beszélt
a levegőbe. Leült az asztalához, odahúzta a lámpát, munkához fogott. A nadrág
fonákjából kihúzott, saját szállal stoppolta be a lyukat olyan szakértelemmel,
hogy csak bámultam. Utána kicsit
átdörzsölte hamuval, hogy ne különbözzen nagyon az anyag többi részétől.
- Hol
tanultad, barátom, ezt a mesterséget? – kérdeztem méltán csodálkozva.
- Jó
mesternél. Miklós mesternél, aki a színház szabója és kellékese volt. Ő
alakítgatta, javítgatta, toldozta-foldozta a ruhákat, amiket az előadásokon
viseltek a művészek, és sokszor még a saját ruháikat is. Jó tanárom volt, sok
mindenre megtanított, és én mindent meg is tanultam. Hívott, maradjak mellette.
- Mégis haza
jöttél. Miért?
- Az ok
nagyon egyszerű. Nem akartam a barátja lenni, a nőket szerettem…
[1] A kereszténység korai időszakában a vértanuk között találunk
Gyárfást (Γερβάσιος 13-ik század), aki ikertestvérével együtt szenvedett
vértanúhalált.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése