- történt itt Európában –
Leutaztam délre egy régi barátomhoz, akit a
háború óta nem láttam. Ott rekedt egy kis faluban. A front miatt nem tudott
visszajönni. Elvett egy menekült lányt, s most vele él. Öt gyermekük van.
Este érkeztem meg, s nagy örömmel, szeretettel
fogadtak. Tiszteletemre levágtak egy kecskeollót, s a kemencében pirosra
sütötte a gazdasszony. Bor is került az asztalra. Igaz kissé savanyú, de
legalább tiszta szőlő lé, nem bolti pancsolás.
Vidáman emlegettük fel közös gyermekkorunkat,
az ismerősöket, a régi tájakat, csínytevéseinket, s egyebeket, ahogy ilyenkor
szokás. Végül megkérdeztem, hogy honnan került ide a felesége, s hogyan. Erre
lefagyott arcukról a mosoly, a viszontlátás öröme mély bánatnak, szomorúságnak
adta át a helyét.
- Mondd el te! – fordult az asszony felé a
barátom – Tudja meg első kézből, milyen sorsod volt, miken mentél keresztül, s
mi lett a vége.
- Kezdem azzal, hogy a háború mindent
megváltoztatott, mindent összekuszált. Senki sem lehetett már biztonságban. A
megszálló hadsereg nem tudta fenntartani a rendet, az időnként betörő
partizánok gyorsan kifosztottak néhány házat, raktárt és villámgyorsan
eltűntek. Rabló, fosztogató bandák járták a várost, s aki ellenállt, megölték.
Rettegésben éltünk. Rozoga kis házunk éppen hogy megvédett az időjárás
viszontagságaitól. Élelmünk alig volt. Anyánk a régről maradt értékeinket
cserélte ennivalóra. Nem voltunk mi mindig szegények. Apának volt munkája a
bankban, és bár szerényen, de tisztességesen éltünk, minden kikerült, aminek a
szükségessége felmerült. Még félre is tettünk egy jobb, nagyobb házra.
- Szép fejlődésnek indult a város, a vidék a
háború előtt – szólt közbe a barátom -. De folytasd.
- Azon a szörnyű napon, éppen kinéztem a hátsó
ablakon, mikor megláttam, hogy két feketeruhás, álarcos alak jön a házunkhoz.
„Meneküljetek!” - kiáltottam, és felrohantam a rozoga lépcsőn a manzárdra, de
közben magamhoz vettem az asztalról a húsvágó bárdot. Az álarcosak berontottak
és se szó se beszéd lemészárolták aput, anyut, és a kishúgomat. Velük jött egy
lány is az utcából. Ő mutatta meg, hova érdemes betörni, tudhatott róla, hogy
anyu mivel csereberél. „Van még egy gyerek.” Mondta, de a rablók leintették,
hogy nem érdekli őket, inkább azt mondja meg, hogy hol vannak az értékek. Borzalmas
megrázkódtatás volt látni, amink a családomat kiirtják, s akkor ez a nyomorult
perszóna el akarja árulni, azt a kicsit is, ami még megmaradt! Elöntött az
indulat és onnan fentről, ahol álltam, teljes erőmből hozzávágtam a húsvágó
bárdot. A fején találtam el. Rögtön meghalt. A banditák felüvöltöttek, én hátra
futottam a fenti szoba felé. Dübörögve rohantak fel a lépcsőn, hogy elkapjanak.
De a rozoga lépcső leszakadt a két nagy ember súlya alatt és az egész
alkotmány, a manzárd egy részével együtt összedőlt. Rá a rablókra. Én ott
álltam rémülten egy megmaradt keskeny párkányon. Meg sem mertem mozdulni. Attól
féltem, kibújnak a romok alól és engem is felkoncolnak. De nem mozdult semmi,
csak egy-egy vakolatdarab hullott még le.
- Félelmetes! – jegyeztem meg.
- Valami hihetetlen nyugalom szállt meg –
folytatta. - Félelmem elmúlt, csak a düh maradt bennem. A törmelékeken
lemásztam, és félredobtam néhány letört deszkát, lépcsőmaradékot, hogy lássam,
kik a támadók. Mindketten halottak voltak. Lehúztam az álarcukat, de csak
ismeretlen arcokat láttam. A lány holttestét megragadtam, és odahúztam a romok
mellé, a szüleimet és húgomat a konyha kövén terítettem ki, szemüket lezártam
és egy-egy ruhadarabbal letakartam őket. Még most is csodálkozom, honnan volt
erőm mindezt végig csinálni. Aztán kimentem a hátsó ajtón, és felkerestem a
szomszédban lakó barátnőmet. Ott nála szakadt át a gát: zokogva borultam a
vállára, s alig tudtam elmondani, mi történt. Léna, így hívják a barátnőmet, az
egészségügyi szolgálatnál dolgozott, ő fertőtlenítette a házakat, lakásokat. Most
elő vett két vöröskeresztes karszalagot, fityulát és két Vermorelt -
fertőtlenítőkészüléket - egyet magának, egy másikat meg az én kezembe nyomott.
A hátunkra vettük, és úgy mentünk vissza. A permetezőkkel mésztejet spricceltek
szét, ahol fertőtleníteni kellett. Odaérve a házunkhoz mi is azt tettük. A
romokat, a halottakat, és főleg az ajtót, ablakokat különös tekintettel a kandi
kíváncsiakra. Mikor ezzel végeztünk, kivettem a tálalóból az iratokat: a
személyit, az anyakönyvi kivonatokat, és ház tulajdonlapját. Kevés pénzt is
találtam, és néhány értékesebb ékszert. Ezeket is magunkhoz vettük, és
átmentünk vissza a Léna lakásába. Este szóltunk a papnak, hogy intézkedjen a
temetésről.
- Nagyon bátor lány vagy! – szóltam újra. Nem
tudtam megállni, hogy ki ne fejezzem csodálatomat.
- Ettől az időtől – vette vissza a szót -,
rendszeresen jártuk a környéket, és ahol láttuk, hogy tragédia történt,
bementünk fertőtleníteni és összeszedtük az iratokat, és elrejtettük Léna
lakásában. Ha elfogyott a fertőtlenítő mésztej, a katonákhoz mentünk, adjanak.
Úgy látszott szívesen adtak, de mintha féltek, vagy inkább irtóztak volna
tőlünk. De nem bántuk! Mikor az utcában és a környéken végeztünk a kifosztott,
tönkretett házak, lakások fertőtlenítésével, az összeszedett iratokat betettük
egy táskába, és úgy karszalagosan, fityulásan, hátunkon a Vermorel-lel,
elindultunk kifele a városból. A falvak kissé jobb helyzetben voltak, mert a
rablóbandák a városban fosztogattak, a falusiaktól nem reméltek zsákmányt. Az
első faluban a bementünk a paphoz. Kényszeredett mosollyal fogadott. Nem is
tárgyaltunk vele, csak annyit mondtunk, küldetésben vagyunk, és hogy adjon
ennivalót a további utunkra. Ott is hagytuk hamar. A következő falut kerülővel
értük el. Az elágazásnál jobbra tértünk, majd az első dűlőnél irányt
változtattunk. Nem bíztunk a papban, akitől most jöttünk el. Ebben a másik
helyiségben már egész másképpen fogadtak a paplakban. Mindjárt bizalmat
éreztünk a pap iránt, és később sem csalódtunk. Odaadtuk neki az iratokat, hogy
ha majd helyreáll a rend - a házak, lakások jogos tulajdonosai, vagy rokonaik
visszavehessék javaikat.
- Hát, így történt – tette még hozzá nagyot
sóhajtva.
- És veletek mi történt ezután? –
kíváncsiskodtam.
- A permetezőgépeket beállítottuk a csűrbe a
többi mezőgazdasági gép közé, mondván, jó lesz majd szőlőt permetezni, a
karszalagokat, vöröskeresztes fityulát megtartottuk, csak éppen nem tettük fel,
és kimentünk egy távoli tanyára. Ott beálltunk béresnek. Dolgoztunk a mezőn,
gondoztuk a kevéske állatot, amit a háború meghagyott. A pap szavára fogadtak
be. Túl vagyunk már mindenen, csak a gyötrelmes emlékeken nem. Álmomban gyakran
visszatér annak a borzalmas napnak minden pillanata…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése