Viziváros előjárói közt
találjuk Menyhért Aladárt tehetős kereskedőt is. Gazdagságát misem bizonyítja
jobban, mint, hogy jelentős raktárokat tudhatott magának úgy itt a városban a
Duna partján saját kikötővel, mint több átrakodó helyen a folyó mentén, föl egészen
Bécsig, sőt azon túl is. Gazdagságához
nagy, népes család társult. Első feleségétől, Nemes Ilonától hét gyermeke
született és a másodiktól, Károlyi Klárától három. Legkisebb leányát, aki
Klárától született Mária névre keresztelték, lévén, hogy szeptember 12-én
született Szűz Mária neve napján. Szépen növekedett a kisleány, mindenki
kényeztette, mint a legkisebbet. Mégis kamaszkori vallásos rajongásában
kolostorba akart vonulni. Ekkor jelent meg a színen Greif Miksa, a szomszéd
utcában lakó sebészorvos fia. A család a leánykérést nagy megnyugvással és
örömmel fogadta. Nem kellett többet a zárdára gondolni!
Messzire elkanyarodtam régmúlt
időkbe, pedig csak azt szerettem volna megérteni, mitől volt nagymama, a
Grossmutter olyan szigorú, rátarti, minden hibát azonnal felrovó asszony. Greif
Miksa és Menyhért Mariska frigyből született, azaz egy tősgyökeres polgár és
egy betelepült német család egyesüléséből. Gyermekkorom történései, emlékei
szempontjából jelentős esemény Greif Miska és Menyhért Mária házasságkötése,
tudniillik a mélyen vallásos Mária gyóntatóatyját, Csikós János plébánost kérte
fel, szülei egyetértésével az esküvői szertartás végzésére, aki akkor
hitoktatói feladata mellett számos család lelki irányítója, gyóntató papja is
volt. Szinte baráti kapcsolat alakult ki a plébános és a Greif család között.
Így természetesnek tűnt, hogy első gyereküket, egy kisleányt ő keresztelje,
magától érthetően Mária névre, mint az édesanyja, és legyen ugyan csak ő a
keresztapa is. E felkérést megtisztelésként fogadta főtisztelendő Csikós János.
Keresztapai kötelezettségét nagyon komolyan vette, és úgy lelki, mint anyagi
támogatója volt élete végéig keresztleányának.
Szóval ezért jelent meg minden
szombaton Bácsi nálunk. Nagyapával és nagymamával bevonultak a szalonba, ahova
Piroska egy tálcán feketekávét vitt be. Nekünk, gyerekeknek ilyenkor csendben
kell lenni, és inkább az udvaron játszani, ha az idő megengedte.
- Spuri kifele, úrfi! – biztatott Piroska,
mikor beoldalogtam hozzá a konyhába.
Az udvaron már várt rám a
szomszéd kerítés tetején ülve a barátom, Mezei Pisti.
- Gyere, Fillér! – hívott –
Huppanj fel ide mellém!
Mezei Pisti, a barátom nyurga
fiú volt, az édesapját huszárkapitánynak mondta, de lehet, valami egészen más
mesterséget űzött. Lehetett akár főügyész, vagy törvényszéki bíró, vagy
rendőrparancsnok is. Mindig szigorú arccal, kihúzott derékkal sétált a
kertjükben, de soha sem láttam, hogy egyenruhát hordott volna.
- Hogy te milyen kicsi vagy
még! – szólott Pisti barátom, ahogy látta amint sikertelenül próbálok
felkapaszkodni a kerítésre.
- Hozzál ki egy hokedlit –
tanácsolta.
Ültünk a kerítés tetején, s
beszélgettünk mindenféle gyerekes dologról, bár én kényelmetlenül éreztem
magam, mondhatnám kicsit féltem, de a barátom elemében volt, hadonászva
magyarázott, izgett-mozgott, hogy attól tartottam, az egész mindenség feldől.
Közben azt mesélte bölcselkedve, hogy az apukája, aki szerinte huszárkapitány,
milyen hőstetteket hajtott végre, hogy aprította az ellenséget.
- De miért nincs egyenruhája?
– értetlenkedtem.
Erre zavaros magyarázatba
fogott, hogy most titkos küldetése van, el akar fogni egy veszélyes kémet, és
ha egyenruhában üldözné, hamar felismerné az és elillanna.
- Béluciii! – harsogta Piroska
a konyhaajtóból.
Ennek a hívásnak nem volt értelme
ellene szegülni, mert akár csihi-puhi is lehetett az ellenkezés következménye.
Leugrottam a kerítésről, s hátrahagyva a barátomat és a hokedlit futottam be a
házba. Nem volt semmi baj még, csak uzsonnázni hívtak. Kiderült, hogy nem
akármilyen uzsonnáról van szó. Bácsi is ott ült az ebédlőasztalnál, és éppen a
főhelyen, ahol máskor nagyapa szokott ülni.
- Ülj csak le te is a helyedre
– szólott nagymama.
Mind nagyon komolyan ültek, s
miután Piroska behozta a tejeskávét és a piskótát, elmondták, hogy eljött az
iskolába menés ideje számomra. Bentlakásos iskolába fogok menni, mert így
határoztak a felnőttek. Ők mindent jobban tudnak nálam, és azzal nem törődnek,
hogy én mit szólok hozzá. Bácsi intézett mindent. Nagyszüleim nehezen tudnak
már tovább nevelni. Koruk miatt. Édesapámat pedig egy galíciai garnizonba
helyezték át, édesanyámat - úgy mondták – elvitte a „hurut”, mikor még kisebb
voltam. Ez valami veszélyes dolog, betegség és sokan belehaltak. Ezért vagyok
én a „szegény Béluci”. Most elküldenek iskolába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése