Csak a szegek

A rozsdát idéztem meg…

Csak a szegek
hulljanak ki
a kereszt máladó fájából,
hogy szélesre tárt
karjaid, Uram
vértől csöpögő tenyereiddel
újból átöleljék lelkemet.

Şi am chemat rugina...
Trebuie doar
să cadă cuiele
din lemnul scorojit al crucii,
pentru ca braţele Tale,
deschise larg,
cu palme însângerate,
să mă îmbrăţişeze din nou.

                 Irina Kowacs

             - hi5 – 2008. 07. 27

Örömre indult

     A húsvéti ünnepe, a feltámadás öröme indította útnak Lőrincet. A völgy kitárulkozott előtte, ahogy a tetőről lenézett. Ott terpeszkedett házaival, udvaraival, kertjeivel a falu is, tobzódva a tavaszi fényben. A férfi gyönyörködve nézte. Hónapok óta készült erre a hazalátogatásra. Otthonától a sors messzire vetette, s a nagyváros beszippantotta. Nem volt oka panaszra, hiszen dolgozhatott, pénzt kereshetett, emberek vették körül, de mégis egyedül érezte magát, s idegennek. Ezért örvendett a szíve ennyire a hazai táj láttán. Mélyeket lélegzett, beszívta a bódító tavaszi illatokat, s megindult lefele a hegyről, a falu felé.

   Ez a lelkes hangulat nem is hagyta el, ameddig az első házakig nem ért. Díszesebb portára emlékezett, s mit talált nem ismerte meg.

„Vajon jó helyre jöttem?” – tanácstalankodott.

   Csak nézte a poros utcát, a házakat, s úgy tűnt, mintha a falak összementek volna, mintha süppedtek volna bele a földbe, a kerítések is alacsonyabbak, az ablakok pedig kisebbek lettek. Még a gyalog kapu is alig akkorának látszott, mintha gyermekek számára emelték volna, felnőtt ember csak meggörnyedve léphetett be rajta.

„Amott van az iskola!” – eszmél fel a Lőrinc.

„Megnézem, ki most a tanító?” – vette az irányt az iskola felé.

   Az iskolaépület is bizony csalódást okozott megrokkant voltával, a hulló vakolattal, a repedezett ablakkereteivel. A fiatal tanító ellenben rácáfolt a környezet által sugallt szomorú hangulatra. Mosolygós, vidám ember fogadta a bekopogó vendéget.

„Kerüljön beljebb, kedves!” – fogadta Lőrincet a tanító – „Minden embernek, aki betér hozzánk, minden látogatónak, örvednek, s ezt őszintén mondom!”

„Mégis minek örvendezik ennyire?” – kötözködött Lőrinc.

„Kicsinység, de nekem sokat ér!”

„Mi lehet az?”

„Csak annyi, hogy egy emberi lélek kíváncsi rám, és arra veszi magát, hogy meglátogasson, s meghallgasson.”

„És mi mondani valója lenne egy ilyen emberi lélek számára?”

„Hát, hogy örvendezzünk együtt a szép tavasz napnak.”

„S még?”

„A fénynek, mely beragyogja a lelkünket, mert kicsiny emberpalántákat nevelhetünk.”

„Szép dolog!”

„Az a szép, hogy jönnek buzgón, s a tavalyihoz képest többen.”

„Mifélék az újak?” – nőtt meg a kíváncsiság Lőrincben.

„Könnyen örvendő, s könnyen búnak ereszkedő városi népek.”

„Itt meg mit keresnek?”

„Megszöktek a városi nyüzsgés elől. Művész lelkek: az ember olyan íróféle, s a felesége festő. Engemet is le akar festeni.”

„Hagyja?”

„Mondtam, fesse a gyermekeket. Ők az érdekesek, a fontosak.”

Ezzel ment is tovább Lőrinc, végig a kanyargós úton, venné számba a pusztuló, s az újra kivirágzó portákat. A vidám tanító szavai kísérték: „a gyermekek, ők a fontosak!”

Üdvözlet!

Kedves Látogatók, Írók!

Örülök, hogy a blog elég népszerű lett, és folyamatosan kerülnek fel írások rá!

Remélem, a továbbiakban is nagyon sok meglepetéssel fogtok szolgálni!

Lövey-Varga Éva
főszerk. -tulajd.

Utazás a postakocsin (részlet Krajcár Béla a nagyvilágban IV)

Izgalmas utazás vette kezdetét. Reggel, kora hajnali órában tódultunk ki a házból, Piroska izgatott sürgetése közepette. Máskor ilyenkor a ház még aludt, de most suttogás, visszafojtott beszéd, kopogás, csoszogás zaja verte fel a csendet

- Gyerekek, csak gyorsan, frissen, úgy segít meg a Jóisten! – bújt elő hálósipkásan nagyapa is a szobájából, bár máskor későig ki nem mozdult volna.

Az öregúr nem állta meg, hogy búcsút ne intsen kedvenc unokájának, bár a búcsú ünnepélyességén sokat rontott a hálósipka meg a bajuszkötő, ami harsány hahotára ingerelte az útrakész társaságot.

Közben beállt a ház elé a nagy batár, s mi nagy vidáman felcihelődtünk. Nagy, üveges ablakos kocsi érkezett, a bakján a kocsis mellett egy hajdú is helyet foglalt, felhajtott szélű sapkájába darutollat tűzött, s ettől olyan régimódias lett az egész alakja. Kacagni kellett rajta. Bent a batár belsejében már ült valaki a kipárnázott ülésen. Egy férfi, aki csizmát és rövid zekét viselt.

- Tatár Kornél vagyok és utólagos engedelmükkel élve, beültem ebbe a gyorskocsiba, hogy mihamarabb elérjem úti célomat, a Károlyi család birtokát, ahol én leszek a jószágigazgató…

Így mondott egyfolytában, mint a vízfolyás, mialatt mi is elhelyezkedtünk, és a csomagjainkat Márton a hajdú segítségével elhelyezte a többi csomag között. Rengeteg csomag: batyu, láda, doboz, zsák volt felhalmozva a kocsi tetején és hátulján és ügyesen odakötözve.

Kalandos utazásnak ígérkezett a hosszú út, hegyen-völgyön át, falvak, városkák házai között. Néha megálltunk pihenni. Nem is annyira az utasok, mint inkább a lovak igényelték a pihenést. Nem siettünk, s így az egész utazás egy hétig tartott. Itt-ott más utasok szálltak fel, de hosszabb ideig egyikük sem utazott velünk Tatár Kornélt kivéve, aki három napig „szerencséltetett jelenlétével” – ahogy Márton mondta komolykodva, közben gúnyosan mosolygott. Megkedveltem apám tisztiszolgáját, sokat kérdezősködtem tőle, s ő mindig szívesen válaszolt. Nagyon vártam már, lássam a garnizont, a kaszárnyát.

Frajlain Tilde általában csendesen viselkedett, gondoskodott az ételünkről, este elrendezte a hálóhelyet a fogadóban, ahol megszálltunk, betakargatott, mintha otthon lennénk, s jóéjszakát súgott a fülembe.

- Gute Nacht, mein kleiner Herzensdieb. Schlafe gut, ich hab Dich lieb!

 Magyarul nem beszélt, Márton pedig németül nem tudott tíz szónál többet, így én tolmácsoltam közöttük, ami sok nevetéssel, kacagással járt. Robogva száguldott a delizsánsz. A városok palotái csak úgy suhantak el mellettünk, az emberek megálltak, s úgy bámultak utánunk. Tilda rettegett a robogástól és ijedten, izgatottan megragadta a vállamat.

- Béluci! Béluci! – kiáltotta egyre erősebb hangon.

Kinyitottam a szemem, s Piroskát láttam magam előtt, amint éppen költöget.

- Ébresztő, a bérkocsi már itt van!

- Az utas … a hajdú …

- Mit motyog, Béluci? Vagy még álmodik?

- Tilde takart be?

- Mit álmodott, kis csacsi Béluci?

Na, ettől felébredtem. Nem szeretem, ha lecsacsiznak! Megráztam a fejem, kiugrottam az ágyból, s aztán már minden rendben ment. A ház még aludt, s mi csöndesen óvakodtunk ki a kocsihoz, melyen nem ült hajdú, csomagok rakása sem borította, és utas sem ült benne. És nem egyhetes utazásra készült, csak a Nagyállomásra vitt ki bennünket a vonathoz. Akár milyen csendesen próbáltuk mozogni, csak felébredtek az öregek, mert az emeleti ablakban megjelent nagymama arca, ahogy visszanéztem, és búcsút intett. Egy másik ablak is kinyílt, s nagyapa éppen olyan hálósapkával a fején, mint amilyenben álmomban láttam, harsogva jó utat kívánt nekünk. Nem csak az álombeli, ez az utazás is érdekesnek ígérkezett, hisz hálókocsival utaztunk, ami pont olyan volt, mintha egy olyan régimódi postakocsiban ültünk volna.

A város ahova megérkeztünk egy kis csalódást okozott nekem, mert szinte alig láttam valamit is belőle. Az állomáson reggel egy bérkocsiba ültünk, s mentünk egyenesen ki a laktanyákhoz. A tiszti lakások is ott voltak a laktanyák mellett. Innen a város. gyalog jó órányira volt Ritkán kellett azonban bemenni, mert volt itt egy nagy vegyesbolt, ahol mindent árultak, amire csak szükség lehetett. Kantinnak hívták és este korcsmaként működött. Élveztem ezt a vakációt, a sok katona jövésmenése érdekes látvány volt, és apa közelebbi barátai, katona társai szívesen beszélgettek velem, ami külön élményt jelentett. Kalandjaikról, hőstetteikről beszéltek, én tátott szájjal hallgattam, s ez újabb történetek elmondására sarkalta őket. Egyik hajmeresztőbb volt, mint a másik, és akkoriban ezeket még el is hittem.

Ezt a vakációt követően minden nyarat apánál töltöttem, négy éven keresztül. Utána más iskolába kerültem, és az olyan messzire volt, hogy nem tudtam elutazni apa új állomáshelyére ahova áthelyezték.

Már a harmadik telet töltöttem a Szent Vincében, mikor súlyos beteg lettem. Megfáztam, vagy valami ilyesmi, és tüszős mandulagyulladást kaptam. Nem maradhattam az iskolába, üzentek, hogy vigyenek haza. Nagymama, a szigorú Grossmutter apának üzent, hogy jöjjön értem, mert az ő háza nem kórház!

Ez volt életem első nagy csalódása a felnőttekben, melyeket még sok követett. Ápolásra, törődésre, szeretetre lett volna szükségem… Nem értettem, mi történt, mi volt ennek a merev elutasításnak az oka.

Apa intézkedett, onnan messzitől, de eredményesen, mert jött értem egy kocsi és elvittek a kórházba, a Szentjóskába, ahogy akkor hívtuk. Itt is a vincés nővérek dolgoztak, ápolták a betegeket, és nem volt messze az iskolától.

Azt hiszem, elaludtam a kórházi ágyon, mert egyszer csak ott láttam nagyapát az ágyam szélén ülni, s nem emlékeztem rá, hogy bejött volna. Nagyon, nagyon megörültem neki, de szólni nem tudtam, csak suttogni. A kedvesnővér intett is, hogy ne próbáljak beszélni. Nagyapa megsimogatott, és mesélt valamit, de alig értettem, mert kába voltam a betegségtől, vagy a gyógyszerektől. Úgy egy félórányit maradt. Ahogy elment újból elszunnyadtam, s csak az esti gyógyszerek bevételére ébredtem fel, akarom mondani ébresztettek fel. Ekkor érkezett meg apa. Kimondhatatlanul örvendtem. Reggelig ott maradt mellettem, egy széken ülve bóbiskolt. Olyan jó volt tudni, hogy ott van!

Le is ment reggelre a lázam…

Apa eltávozást kapott, és velem maradt, ameddig annyira meggyógyultam, hogy már felkelhettem. Kikért az iskolából és elvitt magával. Nála maradtam két hétig, ameddig lábadoztam.

Nagyon nem szerettem a Szentjóskában, de azt hiszem mások sem, akiket ott gyógyítottak. A szobában, ahol én feküdtem még volt rajtam kívül tíz beteg. Minden ágyat lepedőből csinált függöny választott el. Csöndesen feküdtek, csak a tőlem harmadik ágyban fekvő nyögdösött halkan. Azt hiszem, meg voltak ijedve, mint én magam is. Ha nem lett volna itt apa, egész éjjel sírtam volna. Így is nagyon szomorú lettem, mikor elment, hogy rendezze a dolgait. A délelőtt eltelt a vizsgálatokkal, gyógyszerek beadásával – minden ágyhoz odamentek a doktor bácsik az ápoló nővérek kíséretében. Sokat beszéltek egymás között, hogy mit én nem értettem, de a nővérek igen, mert buzgón bólogattak. Adtak reggelit és ebédet is, de én csak inni tudtam, s azt is nehezen. Délután megjött nagyapa, ahogyan ígérte és hozott habos rolót. Na, azt megettem!

Egy hét sem kellett és lábra kaptam. A sok ágyban fekvés, a keserű orvosságok, nagyapa, s apa gondoskodása és a torokecsetelések (brrr! ) végül is meggyógyítottak. Még gyenge voltam, mint az őszi légy, de apa felpakolt és elvitt magához – ameddig erőre kapok.

A rákövetkező évben apát áthelyezték egy másik helyőrségbe, messze a hegyek közzé. Nyáron oda is elvitt, ami számomra újabb kalandokat hozott. Krajcár nagyapáék a közelben laktak. Értsd úgy a közelt, hogy másfél-, két óra vonattal. Égig érő hegyek vették körül a falut, ahol élt, ahol a birtoka volt. Ö gondozta a családi birtokot, a testvérei rábízták.

- Végre megismerhetem az unokámat! – fogad hangos örömkiáltással Krajcár nagyapa.

Beszélgetésbe merültek, s én bámulva meresztem a szemem, hisz ilyen falusi udvart még nem láttam. A házba nyolc lépcsőn kell felmenni. Megszámoltam! Ablak is nyolc nyílik az udvar felé, a hosszú tornácra. Szépen faragott deszkákból készítették a tornác korlátját, s az alja is deszkából volt lepadolva, jól dübörgött, ha végigfutottam rajta. Azután az udvar maga egy kész csoda! A nagy, faragott kapu két szárnya olyan vastagra készült, hogy az megvédjen a betolakodóktól, mellette kis ajtó a gyalogosoknak, de az is jó erős. A kerítésnél körben gyümölcsfák sorakoztak, de középen jókora hely maradt a kocsik, szekerek számára. A kapuval szemben hatalmas hodály volt. Ott tartották a szekereket, meg más általam sohasem látott gépeket, szerszámokat. A ház mögött nagy gyümölcsös húzódott fel a domboldalon. Olyan jól lehetett a fák között szaladgálni, a fűben hengergőzni!

Szegény Béluci (részlet Krajcár Béla a nagyvilágban II)

Viziváros előjárói közt találjuk Menyhért Aladárt tehetős kereskedőt is. Gazdagságát misem bizonyítja jobban, mint, hogy jelentős raktárokat tudhatott magának úgy itt a városban a Duna partján saját kikötővel, mint több átrakodó helyen a folyó mentén, föl egészen Bécsig, sőt azon túl is.  Gazdagságához nagy, népes család társult. Első feleségétől, Nemes Ilonától hét gyermeke született és a másodiktól, Károlyi Klárától három. Legkisebb leányát, aki Klárától született Mária névre keresztelték, lévén, hogy szeptember 12-én született Szűz Mária neve napján. Szépen növekedett a kisleány, mindenki kényeztette, mint a legkisebbet. Mégis kamaszkori vallásos rajongásában kolostorba akart vonulni. Ekkor jelent meg a színen Greif Miksa, a szomszéd utcában lakó sebészorvos fia. A család a leánykérést nagy megnyugvással és örömmel fogadta. Nem kellett többet a zárdára gondolni!

Messzire elkanyarodtam régmúlt időkbe, pedig csak azt szerettem volna megérteni, mitől volt nagymama, a Grossmutter olyan szigorú, rátarti, minden hibát azonnal felrovó asszony. Greif Miksa és Menyhért Mariska frigyből született, azaz egy tősgyökeres polgár és egy betelepült német család egyesüléséből. Gyermekkorom történései, emlékei szempontjából jelentős esemény Greif Miska és Menyhért Mária házasságkötése, tudniillik a mélyen vallásos Mária gyóntatóatyját, Csikós János plébánost kérte fel, szülei egyetértésével az esküvői szertartás végzésére, aki akkor hitoktatói feladata mellett számos család lelki irányítója, gyóntató papja is volt. Szinte baráti kapcsolat alakult ki a plébános és a Greif család között. Így természetesnek tűnt, hogy első gyereküket, egy kisleányt ő keresztelje, magától érthetően Mária névre, mint az édesanyja, és legyen ugyan csak ő a keresztapa is. E felkérést megtisztelésként fogadta főtisztelendő Csikós János. Keresztapai kötelezettségét nagyon komolyan vette, és úgy lelki, mint anyagi támogatója volt élete végéig keresztleányának.

Szóval ezért jelent meg minden szombaton Bácsi nálunk. Nagyapával és nagymamával bevonultak a szalonba, ahova Piroska egy tálcán feketekávét vitt be. Nekünk, gyerekeknek ilyenkor csendben kell lenni, és inkább az udvaron játszani, ha az idő megengedte.

 - Spuri kifele, úrfi! – biztatott Piroska, mikor beoldalogtam hozzá a konyhába.

Az udvaron már várt rám a szomszéd kerítés tetején ülve a barátom, Mezei Pisti.

- Gyere, Fillér! – hívott – Huppanj fel ide mellém!

Mezei Pisti, a barátom nyurga fiú volt, az édesapját huszárkapitánynak mondta, de lehet, valami egészen más mesterséget űzött. Lehetett akár főügyész, vagy törvényszéki bíró, vagy rendőrparancsnok is. Mindig szigorú arccal, kihúzott derékkal sétált a kertjükben, de soha sem láttam, hogy egyenruhát hordott volna.

- Hogy te milyen kicsi vagy még! – szólott Pisti barátom, ahogy látta amint sikertelenül próbálok felkapaszkodni a kerítésre.

- Hozzál ki egy hokedlit – tanácsolta.

Ültünk a kerítés tetején, s beszélgettünk mindenféle gyerekes dologról, bár én kényelmetlenül éreztem magam, mondhatnám kicsit féltem, de a barátom elemében volt, hadonászva magyarázott, izgett-mozgott, hogy attól tartottam, az egész mindenség feldől. Közben azt mesélte bölcselkedve, hogy az apukája, aki szerinte huszárkapitány, milyen hőstetteket hajtott végre, hogy aprította az ellenséget.

- De miért nincs egyenruhája? – értetlenkedtem.

Erre zavaros magyarázatba fogott, hogy most titkos küldetése van, el akar fogni egy veszélyes kémet, és ha egyenruhában üldözné, hamar felismerné az és elillanna.

- Béluciii! – harsogta Piroska a konyhaajtóból.

Ennek a hívásnak nem volt értelme ellene szegülni, mert akár csihi-puhi is lehetett az ellenkezés következménye. Leugrottam a kerítésről, s hátrahagyva a barátomat és a hokedlit futottam be a házba. Nem volt semmi baj még, csak uzsonnázni hívtak. Kiderült, hogy nem akármilyen uzsonnáról van szó. Bácsi is ott ült az ebédlőasztalnál, és éppen a főhelyen, ahol máskor nagyapa szokott ülni.

- Ülj csak le te is a helyedre – szólott nagymama.

Mind nagyon komolyan ültek, s miután Piroska behozta a tejeskávét és a piskótát, elmondták, hogy eljött az iskolába menés ideje számomra. Bentlakásos iskolába fogok menni, mert így határoztak a felnőttek. Ők mindent jobban tudnak nálam, és azzal nem törődnek, hogy én mit szólok hozzá. Bácsi intézett mindent. Nagyszüleim nehezen tudnak már tovább nevelni. Koruk miatt. Édesapámat pedig egy galíciai garnizonba helyezték át, édesanyámat - úgy mondták – elvitte a „hurut”, mikor még kisebb voltam. Ez valami veszélyes dolog, betegség és sokan belehaltak. Ezért vagyok én a „szegény Béluci”. Most elküldenek iskolába.

Krajcár Béla, ne hitványkodj!

 A Körös-parthoz közel egy nagy-nagy házban volt az iskola, és az internátus. Szent Vince nevét viselte és apácák rendelkeztek felette. Nagyon sok gyerek járt oda, de a bentlakásba csak vidékiek és olyan árvagyerekek voltak, mint én. Láttam őket, a nagy udvaron, mikor szünetet adtak két óra között. Egy elkülönített részen óvoda és bölcsőde is volt külön udvarral.

Hogy mennyit szaladgáltunk azon a nagy udvaron! Fák állottak köröskörül, és egy kiskapun keresztül át lehetett menni a virágos kertbe, de oda minket, kis gyerekeket nem engedtek be. A nagyobbak néha engedélyt kaptak, hogy ott sétáljanak. Sokszor leskelődtünk ácsingózva a kerítés mentén, vajon mit csinálnak a sétálók. Valamiket felolvastak egymásnak füzetlapokról.

- Költőnek készülnek – súgta egyik társam.

Fogalmam sem volt, mi lehet az, de szégyellettem megkérdezni, nehogy sült butának tartson. Azért csak ott motoszkált a fejemben a kérdés, és este lámpaoltás után súgva megkérdeztem a mellettem levő ágyban fekvő iskolatársamat, Vilmost. Ő egy évvel nagyobb nálam, és biztosan sok mindent tud már.

- Vili! Mi fán terem az, hogy költő, a nagyfiúk miért készülnek költőnek?

- Olyanok, tudod, akik verseket írnak.

- De miért?

- Tetszik a lányoknak…

- Csend! Ne pusmogjatok! – szólt ránk a nevelő.

Nagy szigorúság uralkodott itt. Az apáca nénik minden hibát észrevettek, és a büntetés sohasem maradt el. Mindenféle elvonások képezték a büntetéseket. Például, szünetben nem lehette kimenni az udvarra, vagy órák után bent kellett maradni az osztályban még egy órát. Szégyenpad is volt, meg sarokba állítás, sőt nem ritkán körmös, vagy fenekes. A legfélelmetesebb az volt, ha a főnöknő elé hívattak. Én magam is így jártam. Nem csak az esti pusmogás miatt, hanem más bűn is terhelte a lelkemet.

Az történt, hogy az osztályban előttem Artúr ült, egy más felekezethez tartozó fiú. Így mondták, más felekezethez tartozik. Nem tudom, ez igazából mit jelent, de azt mondták, és a vallásórán neki nem volt kötelező jelen lenni. Az édesapja Szent Vincének sok pénzt ajánlott, ha rendes embert faragnak a fiából, mert otthon ez nem sikerült. Összeférhetetlen, rossz gyerek hírében állott. Mi, többiek is gyanakodva fogadtuk, de később megszoktuk és engedtük, hogy együtt játsszon velünk. Valamilyen általam ismeretlen okból kopaszra nyírták még otthon, s most ujjnyi sörte borította a fejét. Engem különösen ingerelt a kugli fej látványa, egyik nap bele is vágtam a tollszemből fabrikált nyilacskámat. Beleállt a bőrébe és Artúr úgy visított, mint a fába szorult féreg. Lett is nagy kalamajka. A tanító néni, aki szintén apáca volt, kirángatott a padból, leszidott mindennek, és beállított a sarokba. Órák után mennem kellett a főnöknő elé. Meg voltam, ám ijedve! Olyan kicsire húztam össze magam, amilyenre csak tudtam.

Egy kis szobába vezettek, ahol egy szentkép előtt térdelve imádkozott a főnöknő. Fel sem nézett, amikor beléptünk. Az engem kísérő szóror térdet hajtott és keresztet vetett, s csendben megállt, kezét fejemre téve várakozott. Egy idő után a térdeplő főnővér keresztet vetet és felállt, rám nézett, majd intett a kísérő szórornak, beszéljen.

Beszélt is! Elmondta összes hitványságaimat, hogy este villanyoltás után beszélgettem, hogy nem ülök rendesen a padban, hogy beleszúrtam a tollszemet az osztálytársam fejébe, hogy, hogy, hogy…

- Krajcár Béla! – kezdet halk, de szigorú hangon. Közben mereven a szemembe nézett, s zöld fények csillantak meg a szemeimen. A nagy cirmos kandúrnál láttam ilyen villanást, mikor megpillantotta az eresz széléről a földre leszálló verebet.

Nagy „prédikációt” tartott nekem megmagyarázva, hogy csak a tanfelügyelő, főtisztelendő Csikós János kanonok úr külön utasítására vettek fel.

- Én, a Szent Vince apácarend vezetője felelek személyesen a nevelésedért. És rendes ember faragunk belőled, még akaratod ellenére is! – fenyegetett.

Ahogy belemelegedett a mondókájába, úgy apadt el bennem a félelem, s kezdtem figyelni, mit is mond. Gyermeki eszemmel próbáltam megérteni a lényeget, kihámoznia a beszéd lényegét. Azt magyarázta, hogyha nem viselkedem rendesen, úgy bánnak majd velem, mint azokkal, akik büntetésből kerültek ide. Közben egy nagy felfedezést tettem – a zárdafőnök fél Bácsitól. Fél Monsignore Csikós János kanonok úrtól.

Ezek után, ha valamiért megróttak, mondtam, hogy bocsánat, többé nem teszem és meg fogom gyónni János atyának. Ettől mindig egy pillanatra felhő futott át a nevelő szóror tekintetén. Napról napra kevesebbek lettek a kifogások a viselkedésem ellen. Egy idő után úgy tapasztaltam, mintha több barátom lenne. Vilmos közeledésének különösen örültem, mert szívesen segített a matematika nehéz tételeinek a megértésében. Másik barátom, akinek hasznát vettem – igazi hasznát – Herzig Ottó volt, egy negyedikes nagydiák. Ő segített, hogy tökéletesítsem az irodalmi német tudásomat és a lantin nyelvet. A némettel nem volt semmi gond, hiszen otthonról hoztam az alapot, de a latin eleinte nehezen ment. Ottónak köszönhettem, hogy év végére kitűnő lettem belőle. Később is tartottam a tempót, mert jó érzékkel áldott meg a szentlélek. Meg aztán ott állt előttem Bácsi példája, akit itt az intézetben János atyaként emlegettem.