Száll a nóta, szól a dal

 „Száll a nóta, szól a dal, száll a vidám ének” - régi szokásuknak engedve, ma is felmentek a dombra. Pista, Laci, Karesz, Márton. Klári is kijött, de nem állt be a táncba, csak kívülről nézte. Énekeltek, s egymás vállát átfogva körtáncot lejtettetek. Előbb lassan, tempósan, majd egyre gyorsabban. Aztán a kör szétszakadt, s párosával, vagy egyedül járták. Márton kinyújtotta a karját Klári felé, de ő megrázta a fejét, s elfordulva kitörölt egy könnyet a szeméből.

 Legelőször tizenéves kamaszkorukban jöttek fel a dombra. Egy iskolába jártak, együtt játszottak, együtt csavarogtak, s együtt fedezték fel a dombot. Felrohantak, körbeálltak, s énekelve táncoltak, míg a fáradtságtó le nem rogytak a földre. Megpihentek, s újra kezdték. Csak akkor hagyták abba, mikor feljöttek a csillagok. Akkor lefutottak, s mindenki hazament. Attól kezdve minden vasárnap délután megjelentek a dombon, ha az idő megengedte. Így ment ez az iskolai év végéig. Sokszor akadtak nézők is, akik megálltak, tapsoltak, dudorásztak velük együtt, aztán mosolyogva továbbmentek.

 A négy fiú mellett két lány is együtt lógott velük – Klári és Zsuzsi.

 Az érettségi vizsga utáni utolsó este, vasárnap sokáig maradtak. Már rég feljöttek a csillagok, de még nem jött, hogy hazamenjenek. A leányok sorra megtáncoltatták a fiúkat, s azok nem is bánták. Márton és Klári összekapaszkodva mozdulatlanul álltak a többiek gyűrűjében. Alig mozogtak a nóta dallamára, csak elvarázsolva ölelték egymást.

- Késő van! Menjünk haza! – kiáltotta egyikük, talán Pista.

 Klári kibontakozott a fiú karjai közül, s megállt a kör közepén.

- Szép volt, fiúk, de ne legyen ennyivel vége!

- Hogy? … Mi? … Mit akarsz? – hallatszott innen-onnan.

- Csak azt, hogy jövőre is találkozzunk. Mondjuk, Pünkösd vasárnap, délután, itt ezen a helyen.

- Úgy legyen! – harsogták egyszerre.

 Valóba így történt, a következő évben, Pünkösdkor ott voltak a dombon Zsuzsit kivéve, aki akkor már rég a tengeren túl volt. Kivándorolt egész családjával, s vőlegényével együtt. A létszámban azonban nem történt változás, mert Klári elhozta magával Vilmost, a jövendőbeliét, egy langaléta fiút, akivel a Főiskolán találkozott. A társaság egyből befogadta a mindig mosolygó, jó beszédű fiút.

 Klári nem törődött Mártonnal, még csak nem is kerülte. Nem kötötte össze őket semmiféle romantikus száll, nem alakult ki közöttük semmiféle intim kapcsolat. A későbbi években sem, kivéve talán egyetlen alkalmat.

 Az iskolai évek után ki erre, ki arra hányódott, de végül újra összeverődtek a légimentőknél.

A csapat bevetésre készült. Márton, mint mentőtiszt a felszereléseket ellenőrizte, társai a két ápoló, Laci és Karesz a pihenőben várta a jelzést, mikor kell indulni. Klári éppen most végzett a szolgálatával, s szembe ment Mártonnal a folyosón. Mintegy vezényszóra átölelték egymást.

- Úgy érzem magam, mint akkor diákkoromban, érettségi előtt, mintha a csillagok között lebegnénk, tűz lobogna bennem…

- És én olvadok!

 A csengő szava szakította félbe az emlékezést. Úgy szólt, hogy az ablakok is rezegtek bele.

- Riasztás! – kiáltott valaki kintről.

 A két ápoló rohanva futott neki a kijáratnak, Márton is menet közben csatolta fel a sisakját és gombolta be a zubbonyát. Mire a géphez értek, a fülkében már ott ült Pista, a pilóta. Feldübörgött a motor, s a rotor szélsebesen kavarta a levegőt. Két óra múlva jöttek vissza. Klári még ott téblábolt a bázison, s látva a fáradtan beérkezőket kitöltötte a kávét.

- Te mit keresel még itt? – kérdezte Pista, a pilóta.

- Megvárom Vilmost, most jár le a szolgálata a légi irányításnál. És ti?

- Közúti baleset, öt sérült, három súlyos, de túlélik – summázta Márton két korty kávé közt.

 Ezekre az eltelt évtizedekre emlékeztek most, ahogy egymás vállát átfogva lassú körtáncot jártak a dombon. Amikor megálltak körül vették Klárit, aki egyedül jött Vilmos nélkül.

- Mi van Vilmossal? – kérdezték.

- Nagy beteg. Nem tudott jönni és nem is fog tudni sohasem.

 Megkövülten álltak, alig tudtak szóhoz jutni.

- Javulást kívánunk neki! – nyögték ki végül.

- Üdvözletét küldi nektek, búcsú üdvözletét – folytatta Klári -, és kérdezi, hogy ha ő már nem is tud ide feljönni, az unokánk a barátaival feljöhetne-e?

- Hát, persze! Mindenkié a domb! És különben is örülnénk nekik!

 Erre a szóra megelevenedett a bokrok alja – őt. hat tizenéves kamasz rohant oda hozzájuk „indián csatakiáltással”, körbe ugrálták a csapatot, s közben rázendítettek a kis dalra:

„Száll a nóta, szól a dal, száll a vidám ének” …

- Mi akár mehetnénk is, megjött az utánpótlás! – jegezte meg Márton.

 Lassan ereszkedtek le a domboldalon, s hogy visszanéztek a gyerekekre, csillagfény tükröződött a szemükben.