Éveline levelet kapott egy távoli országban
élő fiataltól. A Világ Ifjúsága nevű havilap társkereső rovatán keresztül
ismerték meg egymás címét. Semmi különös nem volt a fiú levelében, de a lány
mégis úgy érezte, mintha valami meghatározhatatlan kedvesség áradna a sorokból.
Szívesen válaszolt, és tőle szokatlan módon, személyen dolgairól is említést
tett a levelében: hogy milyenek az osztálytársai, a szülei, barátai. Levél
levelet követett, s lassanként megismerték egymást, anélkül, hogy találkoztak
volna valóban. Mindketten legtitkosabb gondolataikat, érzéseiket is
megtárgyalták. A lány arra vágyott, hogy énekesnő legyen, a fiú, hogy
felfedező, rákkutató. Bár egymás anyanyelvét nem ismerték, egy harmadik nyelv
kötötte össze őket. Ez valami furcsa bizalmas légkört hozott létre – ez csak
kettejüké volt.
A fiú fontosnak érezte, hogy a bemutatkozás formai merevsége
mellett nevének jelentőségét, értelmét is közölje levelező társával.
Zoltán vagyok - írta a fiú -, és nagyon szeretem a nevemet,
mert benne van népem története, s jelképe sok szép emberi tulajdonságnak. Magam
is azt szeretném, hogy ilyen legyek: megértő, érdeklődő, olyan ember, aki
másoknak hasznára van. Nevem nem véletlenül cseng össze a szultán szóval.
Valóban eredetileg azonos volt vele, s mint ilyen uralkodásra, vezető szerepre
utal.
A lány a válaszában a saját nevéről értekezett, mondván,
hogy az ő neve is nagyon régi, valószínűleg kelta eredetű. Az e nevet viselőkre is jellemző a segíteni
akarás, a gondoskodás vágya.
Tenger parti városban élek – írta a továbbiakban. - A minap
dolgom akadt egy távolabbi városban, s mikor visszafele jövet megéreztem a
tenger illatát, erősebben kezdett dobogni a szívem, s alig vártam, hogy
kimehessek a partra. Ott aztán leültem egy szikára, s úgy hallgattam a tenger
lélegzését, a partnak csapódó hullámok zaját, a sirályok vijjogását. Öröm
töltötte el a szívemet és dalra fakadtam. Egy régi dalt énekeltem, amit a
kórusban, az iskolai kórusban tanultam. A szerelemről és a békéről szólt. Nem
volt más közönségem csak sziklák, a tenger, a sirályok és a szél, s mikor
abbahagytam sem csattan fel a lelkes nézősereg tapsa. Kis idő múlva egy hang
szólalt meg a hátam mögött. „Köszönöm!” Egy fiatalember ült egy másik sziklán.
Egy igazán különleges alak. Hosszú karjaira támaszkodva gunnyasztott, hegyes
orra, s hegyes álla miatt úgy nézett ki, mint egy mesebeli boszorkány, kócos
haja a szemébe hullt. Nem tűnt valami megnyerőnek. „Köszönöm, köszönöm!” –
ismételgette. „Ne köszönje – válaszoltam -, magamnak énekeltem, s tengernek…” A
furcsa alak pedig folytatta: „Azért köszönöm, mert megnyugtatott,
felszabadított ez a dal. Megértettem, mennyi szépség van a világon, nem csak
kín és nyomorúság.” „Úgy beszél – vettem át a szót -, mint egy megkeseredetett vénség!”
„Úgy is érzem magam. Kínok gyötörnek, testi-lelki kínok. Tudja, festő vagyok…
Jaj, még be sem mutatkoztam! Micsoda faragatlanság! De annyira elbűvölt a dala!
Cyrille vagyok.” „Éveline” – válaszoltam.
Valahonnan egy vázlattömböt elővéve megkérdezte,
lerajzolhat-e? Mondtam, hogy igen, de elég giccses kép lesz sziklán ülő lány,
háttérben a tenger. „A pillanat hangulata teszi emlékezetessé a rajzot, s még
lehet majd belőle kép is” – próbált kedvet csinálni a rajzhoz. Nem kellett
azonban nagyon erőlködnie, mert egyből beleegyeztem. Kicsit hízelgett is a hiúságomnak.
Jöttek, mentek a levelek, s Zoltán rendre megismerte Éveline
rejtett életét.
A rajz jól sikerült, s a festő elmondta, milyen nehezen,
kínlódva fest, milyen megrázó számára az alkotás. A kép előkészítése, a téma
felvázolása úgy történt, ahogy az akadémián tanulta, kiegészítve saját
tapasztalataival, de amikor az ecsetet kézbe vette, minden megváltozott
körülötte. Eltűnt a világ, megszűnt az idő, s csak a kép, a színek, a formák
maradtak a tudatában. Szinte öntudatlanul dolgozott folyamatosan, s egyre
türelmetlenebbül – órákig. Csak inni szakította félbe egy-egy pillanatra a
munkát. Addig dolgozott, ameddig ájultan össze nem esett. Utána 2-3 órát mély
álomba zuhant, majd törődötten, fejfájással ébredt. Napokba telt, amíg sikerült
egyenesbe jönnie.
Éveline megsajnálta, naponta felkereste a műtermében és
igyekezett segítségére lenni. Rendet rakott, kitakarított, ha festeni leült
Cyrille, keze ügyébe tette a vizes kancsót – alkoholt festés közben soha sem
ivott -, és a krízis bekövetkezésekor betakarta, feje alá párnát tett és
vigyázta az álmát. Művészi ambícióit azért nem adta fel, továbbra is énekesnői
jövőről ábrándozott. Cyrille biztatta, hogy tanuljon, jelentkezzen a
Zeneakadémiára, biztosan felveszik. Zoltán a levelein keresztül bátorította. A
sok biztatásra nekidurálta magát és sikerült is bejutnia.
Úgy el volt foglalva saját magával, vágyaival,
lehetőségeivel, festő barátja iránti nagy segíteni akarásával, hogy alig
értette meg Zoltán levelét. Már az is zavaró volt, hogy idegen, ismeretlen
bélyeg volt a borítékon, s nem Zoltán hazájában, hanem a szomszéd országból
postázták.
Írta, hogy nem biztonságos náluk a levelezés, az
államvédelmisek elolvassák, és könnyen bajba juthat a levélíró, ezért adatta
fel egy ezerismeretlen révén a szomszéd országban. Sokan kimennek a
vasútállomásra és akár vadidegeneket is megkérnek, vigyék a levelüket magukkal,
és ott adják fel, ahova utaznak. Nem szokták ezeket a kéréseket
visszautasítani. Évelint megdöbbentette, amit a továbbiakban olvasott. A
karhatalmi erők belelőttek a tüntetőkbe és sokan meghaltak, az államvédelmisek
összeszedték a halottakat és eltűntették őket. Nem lehetett tudni, hova.
Hozzátartozóik még el sem temethették őket.
„Sok ezren voltunk a téren, hogy tiltakozzunk a város
népszerű papjának elhurcolása ellen, de a tömeghangulata egyre erősebben a
kormány és a Párt ellen fordult. Letépték a vörös zászlót, a mindenütt díszelgő
hatalmas Ceausescu-képeket, címereket. A katonaság sortüzet nyitott. Mellettem
is összeesett egy lány, és nem mozdult. Menekült, ki hogy tudott, s aki elesett
eltaposták. Megragadtam a lány karját és magammal hurcolva menekültem kifele a
tömegből. A bal karját fogtam, a jobb karjából csöpögött a vér. Valahogy
eljutottunk a házakig és behúztam egy kapu alá. Eddig a menekülő emberek között
nem lehetett megállni, mert elsodortak. A zsebkendőmmel elkötöttem a seb felett
a karját, aztán mentünk tovább hozzánk haza. Annyit szólt halkan, hogy „mulțumesc” (köszönöm), de utána nem szólt
egyetlen szót sem egész úton, még csak nem is jajgatott. Otthon édesanyám
kifertőtlenítette, bekötözte a sebet. Jó darabot kiszakított a golyó, de
csontot nem ért. Anya értett a sebekhez, mert dolgozott a baleseti sebészeten,
mint segédnővér, mielőtt apa elvette volna. Nem mertük a kórházba elvinni a
lányt, mert féltünk a securitate (román
titkosszolgálat) emberitől. Milyen igazunk volt! Megtudtuk később, hogy
bementek a kórházakba, és az orvosok tiltakozását semmibe véve a sebesülteket
kirángatták és elhurcolták, elvitték még a halottakat is hullaházból. Féltünk,
de másnap újra ott voltunk a téren. Imádkozz az életünkért!”
Éveline sírva olvasta a sorokat, s nem tudta mivel
segíthetne kedves levelezőtársán. Ki vagyok én? Ülök a saját kis életem
közepén. Pátyolgatok egy bolond festőt – lehet, tehetséges. Közben a világ, nem
is olyan távoli részén, emberek küzdenek saját méltóságukért. És ezért akár
meghalni is hajlandók.
- Miért szomorú ez én mentőangyalom? – kérdezte Cyrille
könnyet látva a lány szemében.
- Olvasd! – nyújtotta felé a levelet.
- Szót sem értek belőle – forgatta a lapokat a férfi.
- Persze, hát nem franciául írták!
Cyrille arcári kiült a döbbenet, miután a lány lefordította
a levelet.
- Szegény emberek! – suttogta és elővette a vázlatfüzetét.
Aznap éjszaka le sem hunyta a szemét, dolgozott
megszállottan, hosszú órákon keresztül, addig ameddig a kimerültségtől össze
nem esett. Évelin ott volt mellett, s mikor elterült a padlón, betakarta és
párnát tett a feje alá. A kép kész volt, alig maradt javítani való egy-két
ecsetvonás.
Micsoda kép! Benne lüktetett a festő döbbenete - a színek
kavarogni, hullámzani látszottak, az alakokról, arcokról fájdalom sugárzott, s
valami földöntúli rajongás. Eddigi képei között egy sem volt ilyen megrázó.
Megviselte nagyon a munka, alig tudott órák múlva magához térni, s azután is
csak kábán lézengett a műteremben.
- Énekelj nekem! – kérte a lányt.
Éveline kézen fogta a férfit és kisétált vele a
tengerpartra, ahol először találkoztak. Cyrille leült egy sziklakőre, s a lány
a hullámoknak háttal énekelte kedvenc dalát a reményről, és természet csodáiról,
a békéről.
- Köszönöm, köszönöm! – szólt a férfi, mikor elhalt a dal, éppen
úgy, mint az első alkalomkor.
- Szép volt?
- Lehullt rólam a bilincs. Újra élek! Gyere, sétáljunk végig
a parton. Remek ötleteim vannak.
- Halljuk, halljuk!
A festő nem válaszolt azonnal,
elgondolkozva ballagott tovább.
- Még nincs kialakulva az
ötlet. Kell még rágódom rajta – s hazáig nem szólt többet.
Otthon jött, ment a
műteremben, előszedte a régebbi képeit és sorba rakta a fal mellé, nézegette a
képeket, s itt-ott javított egyik másikon néhány ecsetvonásnyit. Másnap felkerekedett
és ellátogatott Pierre barátjához egy galéria tulajdonosához. Mit tárgyaltak,
mit nem, nem lehetett tudni, a lánynak nem mondott semmit.
Közben a temesvári,
romániai hírek a sajtó főcímére kerültek. Az emberek részvéttel követték az
események alakulását és együtt örültek az ország lakosaival, hogy elkergették a
parancsuralom, a diktatúra embereit.
- Majd megtudod időben! –
válaszolta Cyrille, ha Éveline kérdezte, min munkálkodik. – Meglepetés lesz.
Legyen türelmed!
Néhány nap múlva Pierre
eljött a műterembe és kritikus szemmel végig nézte a kirakott festményeket. A
legutoljára készült előtt megállt fölbegyökerezett lábbal.
- Ez kép! – summázta.
- Mit akart itt a barátod?
– érdeklődött Éveline, mikor a galériatulajdonos Pierre elment.
- Na, ha annyit gyötörsz a
kérdéseiddel, megmondom. Kiállítást készítünk elő nála. Veletek vagyunk! Ez
lesz a címe. Beszállt még három másik festő is. A bevételből egy segélyszállítmányt
szerelünk fel a romániai forradalmárok és nélkülözők részére. Na?
- Csodás vagy!
…
A köszönő levél Zoltán
részéről nem késett. Részletesen ismertette, mi minden érkezett, de különösen
annak örvendett, hogy Cyrille személyesen is eljött. Rendben levő volt ez a
levél, csak az volt a gond, hogy hamarabb megérkezett, mint M. Cyrille. Illetve
egyelőre nem jött meg a festő, csak egy értesítés, hogy Salzburg közelében,
hazafelé jövet karamboloztak. Súlyos agyrázkódást és többszörös csonttörést
szenvedett, napokig volt kómában, de túlélte. Egy megrokkant, magába zárkózott
ember érkezett vissza hetek múlva. Teljesen más ember lett. Jött-ment a
műteremben, de nem nyúlt az ecsethez.
Éveline aggódott érte, és
mindenben igyekezett segíteni neki, orvoshoz vitte, főzött rá, sőt oda is
költözött hozzá. Énekesnői ambícióit háttérbe szorította a segíteni akarás.
Minden energiáját Cyrille felé fordította, és eldöntötte, hogy hivatalossá is
teszik frigyüket.
- Nem szeretem a nagy
hajcihőt…
- Én sem.
- Akkor?
- Esküdjünk meg egy
eldugott vidéki templomban.
Fel is kerestek egy vidéki
plébániát, nem messze a várostól, de a forgalomtól félreesőt.
- Miért hozzám jöttetek,
gyermekeim? Közelebb is találtatok volna papot, aki összead.
- Kerülni akartuk a városi
hivalkodó pompát, atyám!
- De hogy találtatok ránk?
- Őszintén, megmondom,
atyám, véletlenül. Behunyt szemmel ráböktem a térképre!
- Isten útjai
kifürkészhetetlenek.
Megbeszélték, hogy az esti
mise után, még aznap megtartják a szertartást. A szükséges irataik megvoltak, a
sekrestyés hozott két embert tanúnak: a mészáros unokaöccsét, aki most tanulja
a hentes szakmát, és a megyei lap helyi tudósítóját, aki újságírói karrier
reményét dédelgeti magában.
- Évelin Plushon, akarod-e
az itt jelenlevő Cyrille …
- Akarom!
A szertartás után
meghívták a helyiség egyetlen vendéglőjébe a plébános urat, a két tanút és a
sekrestyést. A tudósító fényképet készített az eseményről, és lelkes hangú
beszámolót írt a lapjának, de nagy visszhangot nem keltetett, hisz nem ismerték
a fiatalokat ezen a vidéken.
Cyrille ugyan nem nyúlt a
palettához, ecsethez, de rajzolgatni továbbra is szeretett. Vázlatfüzete mindig
kéznél volt. Most is lerajzolta a kis templomot kívül, belül, magát a
szertartást is és a vacsorázó társaságot, ahogy a tudósító éppen fényképet
készít az eseményről.
A rendezettebb élet
jótékony hatással volt a festőre. Egyre gyakrabban nézegette a képeit, amiket
régebben festett, de újabbnak azért nem fogott neki. Mikor Éveline
kirakatrendező lett, Cyrille sokat segített neki. Együtt tervezték, együtt
kivitelezték a megrendelt kirakatokat és meglepően jól sikerültek a szín és
forma harmóniát mutató „alkotások”. hamarosan divatba jöttek és egyre több
megbízatást kaptak. Semmi nem zavarta meg a harmóniájukat, ami Éveline odaadó
türelmének volt köszönhető. A festő újra kézbe vette az ecsetet, ha nem is
alkotott, de a kirakatok hátterét a hangulathoz illó módon kiszínezte. Néhány
hónap telt el így, s mintegy derült égből a villámcsapás jött meg Zoltán
felkavaró levele.
„Néma tüntetést szerveztek
a városban – írja a levél - az anyanyelv használatának elfogadásáért. Este
indult a menet végig a városon egy könyvvel és egy égő gyertyával. Csendben,
szótlanul. Eleinte nem is volt semmi gubanc. A város lakói a járdáról nézték, s
egy-egy gúnyos megjegyzéssel kísérték, de ez már megszokott dolog volt.
A központ fele haladva egyre
durvultak a megjegyzések, bekiabálások. Lökdösődni is kezdtek az eddig békés
nézők. A vonulók igyekeztek kitérni, nem viszonozták a provokációt. De hiába! A
mellékutcákból felhergelt, bedrogozott, részeg csürhe tőrt rá a békés
tüntetőkre. Botokkal felszerelkezve rontottak rájuk az kiabálva, hogy „unde e Kossuth?” (hol van Kossuth?). Bár
százötven évet tévedtek, de az ütlegeléseik jelen idejűek voltak. A kirendelt
rendőrök meg csak nézték a kirobbant tömegverekedést. A megtámadottak a
támadóktól elszedett husángokkal viszonozták a támadást, de a támadók
erőfölényben voltak. A tüntetők próbáltak menekülni, de a mellékutcákból újabb
támadók özönlöttek ki.
Egyszerre felhangzott a
kiáltás: „Ne féljetek magyarok, jönnek a cigányok!” És valóban a cigány
negyedből megjelent egy fiatal férfiakból álló csoport, és rövidesen megtörte a
támadók lendületét, akik most már menekülésre fogták a dolgot.
Na, ekkor beavatkoztak a
rendőrök! Letartóztattak három magyart és öt cigányt…
A földön, a járdán több
sebesült is nyögött, jajgatott. Őket gyorsan összeszedte a mentő. Volt közöttük
egy zöld kabátos román férfi is, akit a kabátja miatt magyarnak néztek és
nagyon megvertek”.
- Elszabadult a pokol, az
elfojtott indulatok – jegyezte meg Cyrille, miután elolvasta neki a lány a
levelet.
- Vagy a hatalomra
áhítozók manipulálják az embereket, s észre sem veszik.
Egy darab ideig csak
nézték a papírra írt sorokat, majd felállt a férfi és zaklatottan jönni-menni
kezdett a műteremben. Felkapta a vázlatfüzetét és leült a sarokban, s gyors
mozdulatokkal elkezdett rajzolni. Éveline nem zavarta, csak nézte, figyelmesen
nézte, mit alakítanak ki a rajzlapon a ceruza vonalak. Dudorászva figyelte
Cyrille mozdulatait.
- Mi ez a dal? Valami új
szerzemény?
- Nem tudom, csak úgy jön…
- Folytasd! Szeretem,
amikor dúdolsz, énekelsz. Mint eddig is már mondtam, felszabadít bennem valamit
és jobban megy a rajzolás. Emlékszel, az éneked ihletett egy képre, s e miatt
ismerkedtünk össze? Sokat jelent nekem a jelenléted, a vidámságod, törődésed,
dalos kedved.
A dal úgy alakult, ahogy
készültek a vázlatok, rajzok. Egyik lapon békésen sétáló emberek arcukon derű,
a másikon már furkós botot ragadó dühödt arcú alakok ádáz arccal merednek a
többiekre. Ezt követte a dallam és szöveg. S refrénként felhangzott „Testvér,
ne bánts!”
Meglepően hamar elkészült
a dal.
- Írd le, amíg észben
tartod!
- Nem tudok kottát írni!
- Vegyük fel magnóra.
A felvétel sikerült, ahogy
sikerült, de a férfinek nagyon tetszett, egészen felvillanyozódott.
- Egy igazi tehetség vagy!
– lelkendezett.
- Kedves vagy. Köszönöm!
Elvarázsolódva hallgatták
meg újra meg újra a felvételt és nagyon meg voltak magukkal elégedve. Másnap
pedig megegyeztek, hogy megmutatják valaki olyannak, aki ért a zenéhez.
- Az iskolai
zongoratanárnőmet megkérhetjük, hallgassa meg és mondjon véleményt.
Madame Iris nagy örömmel
fogadta a fiatalokat és tetszett neki a dal.
- Remek! – kiáltott fel –
Most énekeld el nekem úgy, hogy zongorán kísérelek, csak kérem a kottáját.
- Olyan nekünk nincs.
Finoman szólva nem erősségem a kottaírás.
- Akkor, munkára fel!
Éveline énekelt, Mme Iris
zongorázott, állj-t parancsolt, újra kezdték.
Tovább! Előröl! Újra!
Körbe-körbe, mint egy perpetuum mobile, órákon keresztül.
- Kész! Jöhet a házi
felvétel zongorával.
- Csodás lett így a dal –
örvendezett Cyrille. – Ezt a felvételt bemutathatjuk a rádiónál.
- Várjatok, várjatok!
Tisztázzam le a kottát.
- Így, ni! – szólt, ahogy
befejezte – Most szépen ide felírjuk, hogy „Testvér, ne bánts!”. Zenéjét
szerezte és szövegét írta: Éveline Plushon, rögzítette: Iris. Ezzel már
elmehettek a rádiós ismerőshöz.
Nem volt hiábavaló
felkeresni az ismerőst. Tetszett neki a produkció és segítséget ígért. Rövid
néhány nap múlva hívták is Éveline-t stúdiófelvételre.
- Ha a felvétel sikerül, leadjuk a rádióban –
mondta Cyrille ismerőse. – Készítünk kottafüzetet is, amit ezzel egy időben
dobunk piacra. Kellene hozzá tőled egy grafika a címlapra.
A grafika elkészült. Egy
husángot szorongató kezet ábrázolt háttérben egy eltorzult arc körvonalaival. A
bal sarokban a szignó: cyrille.
Meglepődve vették
tudomásul, hogy sikert hozott a rádióban való szereplés, még a kottafüzetet is
vásárolgatták.
Elindultak a siker útján.
És Zoltán?
Váratlanul eltűnt Éveline
látóköréből. Nem válaszolt a leveleire, írt pedig három-négyet is, de nem jött
semmi válasz. Bántotta a dolog a lányt, mert úgy érezte sikereit, ha nem is
közvetlenül, de Zoltánnak köszönhette. Az ő levelei mozdították ki a mindennapok
egyhangúságából. Most pedig semmi hír róla. Ismerősöktől érdeklődtek, mit
tudnak az ottani viszonyokról, de semmi használható adatot nem sikerült
megtudni. Csak egyetlen kapocs maradt meg közöttük – Éveline minden este imát
mondott a távolba veszett levelező társáért.
