Húsvét közeledtén
(Páter
Lucas emlékei - 4)
Elmúlt
a tél és lefolyt a hólé a déli oldalakról, de az észkos oldalakon a zord még
tartotta magát. A szorgalmas falusi nép ellepte a földeket. Tudták, hogy ha
idejében nem végzik el a munkát az éhkopp lesz részük!
Dénes
is látástól vakulásig túrta a földet. Jól láttam, mikor a faluba érkeztem.
A nap
kellemesen sütött, de a böjti szelek bizony kellemetlenek tudtak lenni, ha a
vándor nem burkolózott jól bele a köpenyébe. Magam is így tettem, ahogy
szaporáztam lépteimet a plébánia felé püspök uram üzenetével. Közben úgy
irányítottam lépteimet, hogy Jusztina házát szemügyre vehessem.
A
plébánián Gregor atya fogadott a szokásos szívélyességgel, s én örömmel
fogadtam a kínált jóféle törkölyt.
„Hmm!”
–mordultam fel elégedetten, s törültem meg a számat az itóka után.
„Most
már értem, páter, miért mondják errefelé az emberek, hogy papra morgó!” –
mosolyodott el Gregor atya.
„Ugye
jól tudom, atyám, hogy Bécsben látogattad az universitast?” – kérdeztem miután
elhelyezkedtünk az asztal mellett, bent a plébánia ebédlőjében.
„A
püspök úr kegyes támogatását élvezhettem!” – válaszolt.
„És
ott megismerkedtél a hét szabad művészet, a septem artes liberales
tudományával?” – folytattam a beszélgetést, melyre készültem – „Többek között
alaposan megismerted Boethius híres munkáját, a De musica címűt, ha ezt is jól
tudom.”
„Sokat
tudsz rólam, páter!”
„Érdeklődtem,
mert biztos akartam lenni abban, hogy jó földbe hull majd az elvetendő mag.”
„Csak
böjti elmélkedést vezetett hozzám, vagy mást is hoztál?”
„Tudod
– folytattam meg sem hallva a kérdését -, az üde gyermekhangok mily kedvesek az
Úr előtt? És azt is, hogy mily sokat segít a híveknek közelebb kerülni az
Igéhez? Olyanok mintha az angyalok énekelnének! Hívj ide minden 6-10 éves gyermeket
a faluból, fiúkat és lányokat. Kiválogatjuk a tiszta hangokat és énekeltetjük
őket Isten dicsőségére!”
Vasárnap
a mise után a plébános kihirdette a híveknek, hogy ebéd után küldjék el
gyermekeiket a templomba szenténekeket tanulni.
Több
mint harminc gyermek gyűlt össze, mind hat és tíz év között. Kiválogattunk
közülük nyolc fiút és tíz kislányt, a legtisztább hangúakat. Jusztina fia is
közöttük volt. Szépen csengő gyermekhanggal áldotta meg a Szentlélek, és elég
erőssel is, hogy őt választhattuk előénekesnek.
Megkezdődött
az énektanulás. Gregor atya jó tanítómesternek bizonyult – nem terhelte túl a
tanítványait, de amit lehetett megtanított nekik. Öt éneket választottunk ki,
de csak hármat tanultak meg rendesen. Ez is elegendőnek bizonyult. A gyermekek lelkesedésének
ébren tartása végett apró ajándékokat osztott szét közöttük: kis, pergament
lapocskákra rajzolt szentképet, almát, diót, sőt néha – ha jól teljesítettek –
még egy-egy rézpénzt is. Az előénekesnek persze mindenből több jutott, de ezt a
többiek természetesnek vették.
„Hogy
hívnak? – kérdeztem Jusztina fiát, mikor láttam, hogy a kapott ajándékot a
zsebeibe dugja ahelyett, hogy gyorsan megenné, mint a többiek.
„Dénes
fia Lukács!” – válaszolta hangos szóval, s a név szíven ütött, hogy el kellett
fordulnom a gyermektől nehogy észre vegye arcomon a lelki tusát.
„Jusztina,
Jusztina találd meg békédet legalább te, mert az enyém még nem jött el!”
–mondtam magamban.
„Miért
nem eszed meg az almádat, Lukács?” – fordultam vissza gyermek felé, kissé
megnyugodva.
„A
kicsi testvéremnek viszem.” – nézett rám csillogó szemekkel.
Az
adakozás öröme csillogott bennük.
„Szép
a hangod és jól is énekelsz!” – folytattam a beszélgetést, gondolván, ennyit
megtehetek nyugodt szívvel, hiszen nincsen abban semmi feltűnő, ha egy-egy
gyereket megszólítok, máskor úgyis igyekszem távol maradni Jusztina fiától.
„Köszönöm,
atyám!” – válaszolta jól nevelten, s én arrább léptem a többiek felé, váltsak
velük is néhány kegyes szót.
Húsvét
vasárnapján mutatkozott be a hívek előtt kicsiny kórusunk, s az anyák nem
győzték törülgetni a meghatottságtól könnyező szemeiket, mikor meglátták, s
meghallották gyermekeiket, amint kedves hangjuk megtölti szerény templomukat.
Lehullott a Jézus vére
Szent keresztfa tövére
Drágalátos szent testibű
Mélységes mély sebeibű
Angyalok
szárnyának suhogását véltem hallani, ahogy ott térdepeltem a Szent Szűz
oltárképe előtt.
„Láttam
az énekeskönyvedet mutogattad a gyermekeknek. Talán valamelyiket érdekli a betűk
világa?” – figyeltem fel Gregor atyára, aki lelkesen magyarázott a köréje gyűlt
három gyereknek.
Elgondolkozva
néztem a jelenetet. Majd közelebb léptem hozzájuk, s láttam, Lukács is köztük
van. Hagytam őket a könyvet nézegetni – újabb éneket kerestek a következő
vasárnapi miséhez.
Letelt
az időm, s készülődtem visszatérni a püspökségre, folytatni ottani munkámat.
„Mit
mondjak a püspök úrnak, ha holnap visszamegyek?” – Kérdeztem Gregor atyát.
„Mondd,
hogy akit a figyelmembe ajánlott általad, megfelel a várakozásnak, és ősztől
mehet a kolostor iskolájába.” – válaszolta, s szavaitól könnyebb lett a szívem.
A nyár
hamar véget ért sok munkával, törődéssel a paraszt emberek számára, s ami
számunkra is, akik a kancelláriák dohos szobáiban forgatták a régi fóliánsokat,
s az újabb leveleket, egyházi és világi iratokat. Dénes számára is úgy láttam,
hasznos volt az évnek ezen része, hiszen ahogy a püspök úr elengedte neki a
robotot, több időt tudott saját dolgaira fordítani, még fuvart is vállalhatott
saját hasznára, aminek meglett az eredménye: egy jó fejős tehénnel gyarapodott
a jószág.
A
plébános, Gregor atya magához hívatta Dénest, és megmondta neki, engedje
Lukácsot ősztől a kolostori atyákhoz, neveljék ők tovább Istennek tetsző módon,
mert élénk szellemmel áldotta meg őt a Szentlélek.
„Legyen
meg az Úr akarata!” – válaszolta Dénes, bár nem volt könnyű lemondani egy
segítő kézről a családban.
Nekem
ellenben remény töltötte el a lelkemet, és imára kulcsolt kézzel adtam hálát a
Mindenhatónak, hogy eddig juthattam a rám hárult kötelesség teljesítésében.
Nyugodt szívvel indulhattam vissza püspök uramhoz, akinél szolgálatba álltam,
miután hathónapos kolostori magányom után visszatértem a mindennapokhoz.
Plébániám javadalma biztosított annyi jövedelmet, hogy elvállalhattam ezt a
secretariusi hivatalt. A fiatal Zacharias atya, akit nem rég szenteltek pappá,
örömmel elvállalta helyettem a szolgálatot a hívek körében, megfelelő
javadalmazás ellenében.
Ez a
secretariusi munka sokrétű hivatali feladattal jár, de mind e mellett alkalmam
nyílott a rám bízott gyermek sorsának jobbrafordulását irányítanom, ügyelve
nehogy a hirtelen jövő változások rossz irányba térítsék lelki fejlődését. Ne
kapjon semmit könnyen, hanem küzdjön meg a maga módján minden lépésért.
