Egy igaz barát

A számtan vizsgán történt talán, de lehet az orosz nyelvvizsgán, vagy a románon. Nem is ez a lényeg, hanem az, ami történt. Ami később történt – utána. Akarom mondani, a vizsga után.

A tanár úgy ültetett a padokba, hogy minden diák mellett legyen egy üres hely, ne tudjunk egymástól lesni. Persze azért mégis lestünk. Milyen diák az, aki nem próbál bele lesni a másik dolgozatába!

A hosszú, nyolc személyes pad közepére ültettek, tőlem balra Ödön és jobbra Kari ült. Megkaptuk a kérdéseket, s neki gyürkőztünk a munkának.

- Megy? – kérdezte súgva Kari.

Igent intettem folytatva a feladatot. Már a harmadik kérdésnél tartottam, mikor újra hallottam Kari halk hangját.

- A másodikkal kész vagy már?

Felemeltem a könyökömet és kissé arrább toltam a lapot. Csak óvatosan, nehogy feltűnjön a felvigyázó tanárnak. A következő tételnél bizony elakadtam. Semmi nem jutott eszembe a kérdésről. Tabula rasa!

- Ödönkém! A négyes hogy van?

Megbillentette a lapját, s ennyi elég volt, beugrott a válasz…

Mindez persze megszokott dolog diákkörökben, ennyit még a tanár is elnéz.

Amiért szóba hoztam ezt az egészet, az délután következett.

Ödön barátom ott lakott nem messze tőlünk, a harmadik utcában. Gyakran töltöttük náluk, a nagy udvarukon az időnket. Volt hinta, pingpongasztal, fák, padok. Négy-öt gyerek mindig ott játszottunk délutánonként. Legtöbbünk osztálytárs, kivéve talán egy-két szomszéd srácot.

A vizsga délutánján is átmentem hozzájuk. Ödön édesanyja kedvesen, sőt túl kedvesen fogadott.

- Gyere csak kicsit közelebb Lőrinc! Vegyél a süteményből, Ödönkének sütöttem a sikeres vizsgáért!

- Köszönöm – vettem ki egyet a tálból.

- Hogy ment a vizsga?

- Ment, menegetett…

- Hallom, ha Ödönke nem segít, megbuksz!

- Hogy? De hát, én… - dadogtam megdöbbenve, aztán nem szóltam többet csak kifordultam az ajtón.

Lám, lám milyen egy igaz barát!!!