„Vigyél
magaddal egyszer, ha mész Erdélybe!”
- jött át hozzánk egyik este a barátom
Elvittem, s ez a történet kerekedett ki
a látogatásból.
- Segítsen valaki – kiáltotta Bea – nem tudok kimenni,
sodor a víz, csúsznak a kövek.
A patakhoz legközelebb Béla botladozott a parton, ő
futott oda és nyújtotta segítőkészen a kezét Beának.
- Köszönöm, köszönöm! – hálálkodott, és alig akarta
elengedni a Béla kezét, miután kimásztak.
Béla kissé
restelkedve lépett arrább, de még a szeme sarkából visszanézett. Nem volt szokva
az ilyen túlzott hálálkodó megnyilvánulásokhoz.
A csobogó patak
partján mentünk tovább néhány métert. A víz kristálytisztán csillogott. A sima,
lapos kövek hívogattak, hogy gázolj át a túlsó partra. Mindkét parton füzek
bólogattak, s lógatták ágaikat a víz fölé. Nehezen szakadtunk el a látványtól,
de az autókat ott hagytuk fenn az úton, és szerettünk volna minél hamarább
felérni a telepre. A marton kikapaszkodva még egyszer visszanéztünk a hatalmas
sziklák közt örvénylő patakra.
Mielőtt beültünk
volna az autókba Bea, odalépet Bélához, és kezét a karjára téve újra
megköszönte, hogy segített neki kimászni a vízből. Béla nem szólt, csak beült
az autóba. Felesége Anna már bent ült, és kérdően nézett a férjére, de az csak
megvonta a vállát, s indított. Ők is négyen ültek a kocsiban, mi is négyen a miénkben.
Az út meredeken kapaszkodott, gödrök, átfolyások lassították a haladást. Ahogy
emelkedett az út, úgy fogyott a patak, s mire a sátortáborhoz értünk, akkorára
zsugorodott, hogy akár át is lehetett volna ugrani.
A
tábornál megálltunk, és a kocsikat az út mellett kialakított parkolóban
állítottuk le a fenyőfák alatt. A havasi legelő úgy terült el előttünk, mint
hatalmas zöld paplan. A napsütéstől felmelegedett fű közt havasi virágok
nyújtogatták fejüket a fény felé, tücsök hadak ciripeltek, és kakukkfű illata
úszott a levegőben. Távolabb juhnyáj legelészett hatalmas komondorok
védelmében. A juhok mellett filozofikus nyugalommal merengett egy szürke
csacsi, s a pásztor botját lóbálva járta körül az állatait.
Az erdő szélénél felállított sátrak,
körülöttük lelkes, hangoskodó turistacsoportok tüsténkedtek. Tőlük érdeklődtük
meg az utat a barlanghoz, úti célunkhoz, miután felállítottuk saját sátrainkat.
Az elkeskenyedett patakon átlépve ott volt a
jel a fatörzsén. Sejtelmes homály uralkodott a fák alatt. Az ösvény mentén
mohával borított különleges alakzatokat fedezett fel a szokatlanra, az újra rácsodálkozó
tekintet.
- Nézzétek, mekkora odú! – kiáltott fel egyikük.
- Amott meg biztos manók laknak a mohakunyhóban! –
gyerekeskedett Bea – Gyere Béla, nézd meg. Igazam van?
Fejüket összedugva csodálták a természet
játékos formáit. Egymást túllicitálva merültek bele a mese világába.
- Látod ezeket? – fogta meg a karomat Anna – Mit akar ez
a nő?
- Semmit, Anna, semmit – nyugtattam –, csak játszanak,
mint a gyerekek.
- Nem szeretem, hogy Bélával játszik.
- Gyerünk, emberek! Még van menni valónk! – tereltem el
Anna gondolatait a nyilvánvaló flörttől, és tereltem a csapatot tovább,
felfelé.
Hamarosan feltűnt előttünk a szikla csúcs.
Még egy nekirugaszkodás, és fenn vagyunk. Gyönyörű panoráma tárult elénk. A Galbena folyó völgye. A bérctől lezuhanó
meredély, a patakok szeldelte hegyoldalak, a sűrű erdők, a lábunk alatt
elterülő táj csodás perspektívája megilletődött csendet váltott ki a
társaságból. Néhány percig sugdosódni se mertünk. Aztán hirtelen holló pár
repült át a völgy felett, de különös módon alattunk. Rekedt kiáltásuk hosszan
visszhangzott. Megtört a varázs, mindenki egyszerre kezdett beszélni.
Tíz, húsz
percet pihentünk, falatoztunk, csodáltuk a tájat, hallgattuk a hollók
kiabálását, aztán indultunk lefelé egy másik ösvényen, ami a barlanghoz, az Eszkimó barlanghoz vezetett. Béla ott serénykedett
Bea körül, segített neki a leereszkedésnél, ami sokszor nehezebb, mint a
felfelé kapaszkodás. Fogta a kezét, lesegítette a meredekebb helyeknél, és a könnyebb
szakaszokon mutogatta az erdő érdekességeit, szépségeit, Anna meg úgy
szorította a karomat, látva őket, hogy csupa kék folt lett.
A barlang bejáratát megtaláltuk, s a
közelében fáradtan letelepedtünk.
- Öltözzetek fel, vegyetek pulcsit, kabátot, mert a
jégbarlangban hideg van! – figyelmeztettem a társaságot – Ez egy furcsa
természeti jelenség. A legmelegebb nyárban sem olvad el a jég, csak zsugorodik.
– magyarázkodtam –, a jégtömb vastagsága több mint 14 méter. A világosságot
egy kürtőn keresztül kapja, s ha ezen besüt a nap, a jég, mint a szivárvány
minden színében szikrázik. A helybeliek úgy is nevezik „élő tűz”.
- Menjünk, nézzük meg! – kiabáltak
- Mi a kürtőt keressük meg – szólt Bea, és Bélával
elindultak a barlang feletti oldalon.
Anna aggodalommal a szemében nézett utánuk.
Kérdően rám tekintett, de én csak a vállamat vonogattam. Leérve barlang
bejáratához, egy tábla fogadott, hogy csak barlangász felszereléssel szabad
bemenni. Ott toporogtunk a csúszós köveken, és tényleg hideg áramlat csapott ki
a barlangból. Egyszerre kétségbe esett kiáltás hangzott fel bentről. Nem
törődve a táblával csúszva, bukdácsolva rohantunk befele, és lefele. Legtöbben
nadrágféken érkeztünk az aljába, és ott találtuk Bélát a kürtőn lehullott ágak,
törmelékek tetején. Anna egy szempillantás alatt ott termett mellette. Fejét
megemelte, körbe tapogatta, simogatta, becézgette „Béluskám, Béluskám!” - szólongatta,
„nyisd ki a szemed, nézz rám!” És Béla kinyitotta a szemét, szétnézett,
megmozgatta a kezeit, lábait, óvatosan tekergette a nyakát.
- Úgy látszik, lecsúsztam a kürtőn – szólalt meg –, de mindenem
működik. Legalábbis remélem. Segítsetek kicsit, másszak le innen.
Hárman is ugrottunk,
hogy óvatosan lemászhasson a kupacról, ami megmentette. Anna nem engedte el, fogta
a kezét, ölelte a derekát, sugdosott a fülébe. Percen belül sápadtan megjelent
a barlang szájánál Bea is.
- Béla eltűnt, lezuhant! – dadogta, majd hirtelen
elhallgatott, ahogy meglátta a Béla körüli csoportosulást, és Annát, ahogy a
férjét becézgeti. – Ó! – sóhajtotta.
Megkönnyebbülve néztünk körül, és most
megláttuk a fehéren tündöklő jégtömböt, és felettünk az égre nyíló körtőn át a
besütő napsugarakat. Kitódultunk a szabad levegőre. Béla még kissé szédelgett
az ijedségtől, de derekasan tartotta magát, Anna vállára támaszkodva.
Holmiinkat összeszedve, ereszkedtünk lefele a
sátortáborhoz vezető ösvényen. Bea duzzogva szaporázott az élen. Késő délutánra
értünk le. Gyors vacsora, egy, két korty itóka, s már csak a fáradt szuszogásunk
hallatszott, meg néhányunk horkolása.
Reggel, a patakra menet, szembe találkoztam Beával.
Ránéztem. Kisírt szemekkel nézett vissza rám, s szomorúan elmosolyodott.
Bige Szabolcs Csaba
