Levél Mátraházáról

Most hazai tájakról jelentkezem, pontosabban Mátraházáról.

Gyönyörű napsütéses idő fogadott, mikor megérkeztünk. Ahogy kapaszkodott az út felfele a Mátra meredek szerpentinjén, úgy változott, csökkent a levegő hőmérséklete. Kissé éles, de tiszta, ózon dús levegő! Az út szélén, s a fák alatt sok hó van – maradt a tegnapi havazásból.

Régi ismerősként lengeti ágait a zúgó fenyves, és ahogy kiszállunk a kocsiból madarak éneke köszönt. Cinkék pityegnek, harkály kopácsol, s erdei poszáta kiált az öreg bükk csupasz árhegyéről.

Itt megtelik az ember az első percektől életerővel pilulák és táplálék kiegészítők nélkül is. De nem is csoda, hiszen itt az évi napsütéses órák meghaladják a kétezer órát, és a hőmérséklet-ingadozások sokkal kiegyensúlyozottabbak, mint az ország más vidékein, nyáron nem haladja mg a 25 – 26 fok Celsiust. Ehhez járul a magas nedvességtartalom és alacsony páranyomás. Lássuk, mit ír 1930.ban a Mátra részletes kalauza: „A magyar címer hármas halmából Trianon elszakította a Tátrát, meg a Fátrát, s csak a legkisebbet, a Mátrát hagyta meg. Csonka hazánk csonka címerében most már a Mátra a legmagasabb, utolsóból lett elsővé. Azelőtt ügyet sem vetettünk rá. Annyi volt a szebbnél szebb hegységünk, hogy dúskálhattunk bennök. Ma alig maradt egynéhány, s ezért kell megbecsülnünk a hármas halom e harmadik halmát.”

A szanatórium kellemes csalódást okozott. A magas szintű szakmai ellátás mellett kényelmes, jól fűtött szobák fogadják a gyógyulni vágyókat. A napi háromszori étkezés, az ízletes ételek, a változatos menü teljesebbé a komfortot. Külön szót érdemel az egészségügyi dolgozok kedves, udvarias, magatartása, odaadó munkája.

Maga a szanatórium 1932-ben nyitotta meg a kapuit a Nagy-Somor réten 700 méter tengerszinten. Ez volt Magyarország első, a Horthy Miklós nevét viselő tüdőszanatóriuma, mely Közép-Kelet Európa legmodernebb közegészségügye volt. Ma a tüdőbetegségek gyógykezelésére szakosított osztály mellett kardiológiai rehabilitáció is működik

A II. Világháború borzalmai nem került el Mátraházát sem. A szanatóriumot a Vörös Hadsereg lefoglalta, a betegeket szélnek eresztették, a felszerelést elhurcolták, s az épület maga is jelentős károkat szenvedett. Dr. Szelőczey Dénes sebész főorvos az életével fizetett azért, mert ellene szegült a szanatórium kiürítésének.

A ragyogó idő sétára csábít – járjuk hát körül a Nagy-Somor rétet, ahol épült ez a gyógyintézet. Jó félórás séta a kitaposott ösvényeken. természetesen, ha csak nem állunk meg közben ezt-azt alaposabban megnézni. Például a kora tavaszi virágokat az erdőszélen, mint a kedves májvirág, továbbá a fenyőfák között futkározó mókusok. Egyikük utánunk is eredt egy kis csemege – dió, vagy mogyoró – reményében, de mivel nem kínáltuk, csalódottan felfutott az egyik törzsön, s eltűnt az ágak között. Az ösvény egyik kanyarjában feltűnik a bokrok között egy pad, melyen hárma előrehajolva ülnek. Vajon mit művelnek? – csodálkoztam. Aztán megláttam. Idejöttek cigarettázni, mert benn az épületben tilos. Nagy dolog a szenvedély! Aztán ott vannak az ide-oda vezető lépcsők a dimbes-dombos parkerdőben – lerövidítik a kanyargó ösvény íveit. Korosak, kopottak, látszik, hogy szinte száz éve használják őket.

Így nem csoda, hogy a félórás séta órányira hosszabbodik…

Érdemes hát ide feljönni nem csak a gyógyulni vágyóknak, hanem azoknak is, akik a modern élet fáradtságát óhajtják kissé kipihenni, akik regenerálódni vágynak.

Most lássuk, mit ír a hivatalos értesítő: „A 700 m-es magasságban, 18 hektáros területen elhelyezkedő, szubalpin klímájú mátraházai egység területén elhelyezkedő orvos-nővérszálló földszintjén 2, 3 és 4 ágyas részben pótágyazható, fürdőszobás, erkélyes, színes televízióval és hűtőszekrénnyel felszerelt szobákat bocsátunk vendégeink rendelkezésére, a második emeleten 4 ágyas közös zuhanyzós, mosdós szobák várják a túrázókat, kirándulókat.”

Ennyi jó pont után, lássuk az érem másik oldalát. A szakintézmény 50%-os kihasználtsággal működik a sorozatos átszervezéseknek köszönhetően. Így a több mint ötszázról 250-re csökkent az OEP által finanszírozott ágyak száma. A leépítések egyenes következményeképpen a személyzeti lakások és nővérszállók fele üresen áll. Üresen szomorkodik a turistaszálló is. „Tilos az átjárás” tábla és gyomos lépcsők fogadják a közeledőt. Üres az óvoda épülete, pedig mikor beindult itt oktattak először KRESZ-t óvodásoknak – a pálya most ott árválkodik a kerítésen belül. De a kis bolt polcai sem roskadoznak az árutól, csak a por lepi. Egyedül a kirakat üvegére festett Coca Cola felirat színe nem fakul.

Ez azonban mit se von le a táj, a Mátra szépségéből!

                                                                              Bige Szabolcs Csaba

Háromkirályok Itáliában

- Befana és Gubbio –

A szilveszteri fáradtságot már kiheverve sétáltam végig a kisváros utcáin. Igazából az ebédhez akartam vásárolni ezt-azt. A sarki kis boltot azonban zárva találtam. Sebaj, a nagyáruház nincs messze, arra felé fordítottam a lépteimet. Meglepődve tapasztaltam, az is zárva van. Nézek szét és látom, minden üzlet zárva tart. A kenyeres, a kalapos, a fűszeres, a textil – mind, mind. Nem értettem, Karácsony elmúlt, Újév is, hát persze Három Királyok napja van – Vízkereszt, január 6.. Olaszországban egyik legjelentősebb ünnep, Befana napja, általános munkaszüneti nap, a tanítás is szünetel a gyerekek nagy örömére. Ezen a napon is jó olasz szokás szerint ünnepségeket rendeznek, a gyermekek pedig az 5-ről 6-ra virradó éjszaka ajándékot, édességeket, karamellát kapnak. Természetesen csak a jó gyerekek, mert akik rosszak voltak az elmúlt évben csak szenet és hamut. Az ajándékokat Befana a jóboszorkány hozza. A monda úgy szól, hogy a három kelet bölcs nem találta a Betlehembe vezető utat. Megkérdeztek egy asszonyt, de az nem segített. A három bölcs végül ráakadt a barlangra, ahol megszületett Jézus. Az asszonyt bántotta a lelkiismeret, amiért nem segített, és készített egy kosár édességet, majd elindult megkeresni a három bölcset. Útközben minden gyereknek, akivel csak találkozott adott az édességekből, remélve, hogy közöttük lesz a Kisjézus. Befana azóta is járja a világot, és osztogatja az édességeit a gyerekeknek, hátha közöttük található Jézus is.

Nos, ennyit erről az ünnepről, de ha már vásárolni nem lehet, menjünk városnézőbe. Úti célunk legyen ma Gubbio.

Gubbioról azt írta Szerb Antal, hogy sokkal omladozóbb, mint a többi olasz város, s ez azért van így, mert a házakat terméskőből építik, és nem vakolják be. Szerb Antal ideje óta azonban sokat változott az épületek külső kinézete, mert bár manapság sem vakolják be, de simára vágott, csiszolt tömbökből építik, ami rendezett benyomást kelt.

„Gubbióban ezeknek a középkori házaknak két kapujuk van. Egy rendes kapu az élők számára és mellette egy másik, keskenyebb, a halottaknak. Ezt a kaput csak akkor bontják ki, mikor a koporsót kiviszik a házból. Azután megint befalazzák, hogy a halott ne jöhessen vissza.” – írja többek között Szerb Antal.

De minket jobban érdekel a jelen, mint a középkor morbid hagyománya. Gubbióról tudniillik egy kedves TV sorozat jut az eszembe, a Don Matteo. Itt forgatták a film külső felvételeit, s így a várost járva minduntalan ismerős helyekre bukkanok. A Piazza Grande, a meredek via dei Consoli és a via Baldassini, a Palazzo Pretorio, mely a csendőrlaktanya tisztjét töltötte be a filmben. A palota maga gótikus stílusban épült, a XIV-ik században. Három egymás fölötti termet foglal magába. Ezekben rendezték be a filmbeli csendőrség hivatali helyiségeit. A látogatók tájékoztatására nagy plakátok és dioráma emlékeztet a sorozat kedvelt főszereplőjére, Don Matteora, de én most búcsúzom tőle, mert megláttam egy kis bolt kerámia kínálatát. Meglepően ismerősnek hatottak a minták, a színek. Mondják, hogy ezek az etruszk hagyomány részei, mert bár a várost magát Umbria őslakosai alapították és lakták, de a szomszédos etruszk kultúra mély hatást gyakorolt a városra. Más szóval a várost az umberek alapították, de kultúrájukra a szomszédos etruszk nép is hatással volt.

Merészen kezdett száguldani a fantáziám.

 Etruszk…

A nyelv kihalt, s rokona az ismert nyelvek között nincs, úgynevezett „szigetnyelv”. Az írásos leletek tanulmányozása meglepő eredménnyel jártak. Az etruszk nyelvtan nagyon hasonlít, mondhatnám azonos a magyarral. Néhány példa: agglutináló típusú, többszörös ragozás, a megszámolt elemek egyes számban szerepelnek, nem alkalmazta a hím-, nő-, és semlegesnemet. Természetesen ez komoly tanulmányozást igényel, s ez a rövid elmélkedés nem alkalmas erre. Megtette ezt Mario Alinei olasz történész az „Ősi kapocs” (Etrusco: una forma arcaica di ungherese) című könyvében.

Ide kívánkozik még egy megjegyzés erről az ősi nyelvről: A latin nyelv fokozatosan átvette az etruszk nyelv funkcióit, különösen a hivatalos szférában. A romanizációs folyamat végeredményeképpen az etruszk nyelv az Kr.e. 1. században kihalt (Ókori és keleti nyelvek és írások).

Van itt más is Gubbio városával kapcsolatban, ami nagyon megragadott. Szent Ferencről teszek említést, esetéről a farkassal. A gubbiói farkas néven ismert a legenda, mely így szól - Gubbio környékén egy rendkívül vad farkas garázdálkodott. Kegyetlenül pusztított, széttépett állatokat és embereket egyaránt, és az egész vidék rettegett tőle. Ferenc minden figyelmeztetés ellenére odament a vadállathoz, és így beszélt hozzá: „Igen nagy bajokat okoztál, megérdemelnéd, hogy úgy bánjanak el veled, mint a gonosztevőkkel, azaz kivégezzenek. Ellenségeddé tetted az egész várost. Én azonban szeretnék békét kötni közted és köztük.” Akkor a rettenetes vadállat magába szállt, követte Ferencet, és bement vele együtt a városba. Ott a piacon, az egész nép jelenlétében ünnepélyesen megkötötték a békét.

Valóság alapja is lehet a legendának. Természetesen valószínűleg nem négylábú farkas zaklatta a várost, hanem kétlábú, illetve egy haramia, akit meghódított Ferenc szelídsége és hite.

                                     

                               

Piroska

"Magával vitte lelkem felét" *

„Nincs már ki este jó éjt kívánjon

Egyedül maradtam, míg eljő halálom.

Lelkem fele, érzem, véle távozott,

Másik fele bolyong, mint az átkozott!”

Így kesergett János, a bizánci császár

Hogy Eiréné* mellőle sírjába alászállt

Békét hozott ő egy messzi hazából,

Ezt a nevet adta új hona hálából.

Egykor, Árpádházi Kálmán adta férjül

László leányát. Az áldozat megtérül,

Gondolta magában okosan és bölcsen.

Jámbor császárné lett, méltó Istenéhez.

A „magyar asszony”, Piroska nevét sokan áldják,

Csak itt e kishazában feledik az álmát:

Eiréné neve legyen igaz jelkép,

Béke uralkodjon, ne örök ellentét.

* így írta Komnenos János bizánci császár, mikor felesége

 Piroska (Eiréné), a „magyar asszony” meghalt 1134-ben.

* ειρήνη (gr) = béke

Éveline Pluchon, a penpal

Éveline levelet kapott egy távoli országban élő fiataltól. A Világ Ifjúsága nevű havilap társkereső rovatán keresztül ismerték meg egymás címét. Semmi különös nem volt a fiú levelében, de a lány mégis úgy érezte, mintha valami meghatározhatatlan kedvesség áradna a sorokból. Szívesen válaszolt, és tőle szokatlan módon, személyen dolgairól is említést tett a levelében: hogy milyenek az osztálytársai, a szülei, barátai. Levél levelet követett, s lassanként megismerték egymást, anélkül, hogy találkoztak volna valóban. Mindketten legtitkosabb gondolataikat, érzéseiket is megtárgyalták. A lány arra vágyott, hogy énekesnő legyen, a fiú, hogy felfedező, rákkutató. Bár egymás anyanyelvét nem ismerték, egy harmadik nyelv kötötte össze őket. Ez valami furcsa bizalmas légkört hozott létre – ez csak kettejüké volt.

A fiú fontosnak érezte, hogy a bemutatkozás formai merevsége mellett nevének jelentőségét, értelmét is közölje levelező társával.

Zoltán vagyok - írta a fiú -, és nagyon szeretem a nevemet, mert benne van népem története, s jelképe sok szép emberi tulajdonságnak. Magam is azt szeretném, hogy ilyen legyek: megértő, érdeklődő, olyan ember, aki másoknak hasznára van. Nevem nem véletlenül cseng össze a szultán szóval. Valóban eredetileg azonos volt vele, s mint ilyen uralkodásra, vezető szerepre utal.

A lány a válaszában a saját nevéről értekezett, mondván, hogy az ő neve is nagyon régi, valószínűleg kelta eredetű.  Az e nevet viselőkre is jellemző a segíteni akarás, a gondoskodás vágya.

Tenger parti városban élek – írta a továbbiakban. - A minap dolgom akadt egy távolabbi városban, s mikor visszafele jövet megéreztem a tenger illatát, erősebben kezdett dobogni a szívem, s alig vártam, hogy kimehessek a partra. Ott aztán leültem egy szikára, s úgy hallgattam a tenger lélegzését, a partnak csapódó hullámok zaját, a sirályok vijjogását. Öröm töltötte el a szívemet és dalra fakadtam. Egy régi dalt énekeltem, amit a kórusban, az iskolai kórusban tanultam. A szerelemről és a békéről szólt. Nem volt más közönségem csak sziklák, a tenger, a sirályok és a szél, s mikor abbahagytam sem csattan fel a lelkes nézősereg tapsa. Kis idő múlva egy hang szólalt meg a hátam mögött. „Köszönöm!” Egy fiatalember ült egy másik sziklán. Egy igazán különleges alak. Hosszú karjaira támaszkodva gunnyasztott, hegyes orra, s hegyes álla miatt úgy nézett ki, mint egy mesebeli boszorkány, kócos haja a szemébe hullt. Nem tűnt valami megnyerőnek. „Köszönöm, köszönöm!” – ismételgette. „Ne köszönje – válaszoltam -, magamnak énekeltem, s tengernek…” A furcsa alak pedig folytatta: „Azért köszönöm, mert megnyugtatott, felszabadított ez a dal. Megértettem, mennyi szépség van a világon, nem csak kín és nyomorúság.” „Úgy beszél – vettem át a szót -, mint egy megkeseredetett vénség!” „Úgy is érzem magam. Kínok gyötörnek, testi-lelki kínok. Tudja, festő vagyok… Jaj, még be sem mutatkoztam! Micsoda faragatlanság! De annyira elbűvölt a dala! Cyrille vagyok.” „Éveline” – válaszoltam.

Valahonnan egy vázlattömböt elővéve megkérdezte, lerajzolhat-e? Mondtam, hogy igen, de elég giccses kép lesz sziklán ülő lány, háttérben a tenger. „A pillanat hangulata teszi emlékezetessé a rajzot, s még lehet majd belőle kép is” – próbált kedvet csinálni a rajzhoz. Nem kellett azonban nagyon erőlködnie, mert egyből beleegyeztem. Kicsit hízelgett is a hiúságomnak.

Jöttek, mentek a levelek, s Zoltán rendre megismerte Éveline rejtett életét.

A rajz jól sikerült, s a festő elmondta, milyen nehezen, kínlódva fest, milyen megrázó számára az alkotás. A kép előkészítése, a téma felvázolása úgy történt, ahogy az akadémián tanulta, kiegészítve saját tapasztalataival, de amikor az ecsetet kézbe vette, minden megváltozott körülötte. Eltűnt a világ, megszűnt az idő, s csak a kép, a színek, a formák maradtak a tudatában. Szinte öntudatlanul dolgozott folyamatosan, s egyre türelmetlenebbül – órákig. Csak inni szakította félbe egy-egy pillanatra a munkát. Addig dolgozott, ameddig ájultan össze nem esett. Utána 2-3 órát mély álomba zuhant, majd törődötten, fejfájással ébredt. Napokba telt, amíg sikerült egyenesbe jönnie.

Éveline megsajnálta, naponta felkereste a műtermében és igyekezett segítségére lenni. Rendet rakott, kitakarított, ha festeni leült Cyrille, keze ügyébe tette a vizes kancsót – alkoholt festés közben soha sem ivott -, és a krízis bekövetkezésekor betakarta, feje alá párnát tett és vigyázta az álmát. Művészi ambícióit azért nem adta fel, továbbra is énekesnői jövőről ábrándozott. Cyrille biztatta, hogy tanuljon, jelentkezzen a Zeneakadémiára, biztosan felveszik. Zoltán a levelein keresztül bátorította. A sok biztatásra nekidurálta magát és sikerült is bejutnia.

Úgy el volt foglalva saját magával, vágyaival, lehetőségeivel, festő barátja iránti nagy segíteni akarásával, hogy alig értette meg Zoltán levelét. Már az is zavaró volt, hogy idegen, ismeretlen bélyeg volt a borítékon, s nem Zoltán hazájában, hanem a szomszéd országból postázták.

Írta, hogy nem biztonságos náluk a levelezés, az államvédelmisek elolvassák, és könnyen bajba juthat a levélíró, ezért adatta fel egy ezerismeretlen révén a szomszéd országban. Sokan kimennek a vasútállomásra és akár vadidegeneket is megkérnek, vigyék a levelüket magukkal, és ott adják fel, ahova utaznak. Nem szokták ezeket a kéréseket visszautasítani. Évelint megdöbbentette, amit a továbbiakban olvasott. A karhatalmi erők belelőttek a tüntetőkbe és sokan meghaltak, az államvédelmisek összeszedték a halottakat és eltűntették őket. Nem lehetett tudni, hova. Hozzátartozóik még el sem temethették őket.

„Sok ezren voltunk a téren, hogy tiltakozzunk a város népszerű papjának elhurcolása ellen, de a tömeghangulata egyre erősebben a kormány és a Párt ellen fordult. Letépték a vörös zászlót, a mindenütt díszelgő hatalmas Ceausescu-képeket, címereket. A katonaság sortüzet nyitott. Mellettem is összeesett egy lány, és nem mozdult. Menekült, ki hogy tudott, s aki elesett eltaposták. Megragadtam a lány karját és magammal hurcolva menekültem kifele a tömegből. A bal karját fogtam, a jobb karjából csöpögött a vér. Valahogy eljutottunk a házakig és behúztam egy kapu alá. Eddig a menekülő emberek között nem lehetett megállni, mert elsodortak. A zsebkendőmmel elkötöttem a seb felett a karját, aztán mentünk tovább hozzánk haza. Annyit szólt halkan, hogy „mulțumesc” (köszönöm), de utána nem szólt egyetlen szót sem egész úton, még csak nem is jajgatott. Otthon édesanyám kifertőtlenítette, bekötözte a sebet. Jó darabot kiszakított a golyó, de csontot nem ért. Anya értett a sebekhez, mert dolgozott a baleseti sebészeten, mint segédnővér, mielőtt apa elvette volna. Nem mertük a kórházba elvinni a lányt, mert féltünk a securitate (román titkosszolgálat) emberitől. Milyen igazunk volt! Megtudtuk később, hogy bementek a kórházakba, és az orvosok tiltakozását semmibe véve a sebesülteket kirángatták és elhurcolták, elvitték még a halottakat is hullaházból. Féltünk, de másnap újra ott voltunk a téren. Imádkozz az életünkért!”

Éveline sírva olvasta a sorokat, s nem tudta mivel segíthetne kedves levelezőtársán. Ki vagyok én? Ülök a saját kis életem közepén. Pátyolgatok egy bolond festőt – lehet, tehetséges. Közben a világ, nem is olyan távoli részén, emberek küzdenek saját méltóságukért. És ezért akár meghalni is hajlandók.

- Miért szomorú ez én mentőangyalom? – kérdezte Cyrille könnyet látva a lány szemében.

- Olvasd! – nyújtotta felé a levelet.

- Szót sem értek belőle – forgatta a lapokat a férfi.

- Persze, hát nem franciául írták!

Cyrille arcári kiült a döbbenet, miután a lány lefordította a levelet.

- Szegény emberek! – suttogta és elővette a vázlatfüzetét.

Aznap éjszaka le sem hunyta a szemét, dolgozott megszállottan, hosszú órákon keresztül, addig ameddig a kimerültségtől össze nem esett. Évelin ott volt mellett, s mikor elterült a padlón, betakarta és párnát tett a feje alá. A kép kész volt, alig maradt javítani való egy-két ecsetvonás.

Micsoda kép! Benne lüktetett a festő döbbenete - a színek kavarogni, hullámzani látszottak, az alakokról, arcokról fájdalom sugárzott, s valami földöntúli rajongás. Eddigi képei között egy sem volt ilyen megrázó. Megviselte nagyon a munka, alig tudott órák múlva magához térni, s azután is csak kábán lézengett a műteremben.

- Énekelj nekem! – kérte a lányt.

Éveline kézen fogta a férfit és kisétált vele a tengerpartra, ahol először találkoztak. Cyrille leült egy sziklakőre, s a lány a hullámoknak háttal énekelte kedvenc dalát a reményről, és természet csodáiról, a békéről.

- Köszönöm, köszönöm! – szólt a férfi, mikor elhalt a dal, éppen úgy, mint az első alkalomkor.

- Szép volt?

- Lehullt rólam a bilincs. Újra élek! Gyere, sétáljunk végig a parton. Remek ötleteim vannak.

- Halljuk, halljuk!

A festő nem válaszolt azonnal, elgondolkozva ballagott tovább.

- Még nincs kialakulva az ötlet. Kell még rágódom rajta – s hazáig nem szólt többet.

Otthon jött, ment a műteremben, előszedte a régebbi képeit és sorba rakta a fal mellé, nézegette a képeket, s itt-ott javított egyik másikon néhány ecsetvonásnyit. Másnap felkerekedett és ellátogatott Pierre barátjához egy galéria tulajdonosához. Mit tárgyaltak, mit nem, nem lehetett tudni, a lánynak nem mondott semmit.

Közben a temesvári, romániai hírek a sajtó főcímére kerültek. Az emberek részvéttel követték az események alakulását és együtt örültek az ország lakosaival, hogy elkergették a parancsuralom, a diktatúra embereit.

- Majd megtudod időben! – válaszolta Cyrille, ha Éveline kérdezte, min munkálkodik. – Meglepetés lesz. Legyen türelmed!

Néhány nap múlva Pierre eljött a műterembe és kritikus szemmel végig nézte a kirakott festményeket. A legutoljára készült előtt megállt fölbegyökerezett lábbal.

- Ez kép! – summázta.

- Mit akart itt a barátod? – érdeklődött Éveline, mikor a galériatulajdonos Pierre elment.

- Na, ha annyit gyötörsz a kérdéseiddel, megmondom. Kiállítást készítünk elő nála. Veletek vagyunk! Ez lesz a címe. Beszállt még három másik festő is. A bevételből egy segélyszállítmányt szerelünk fel a romániai forradalmárok és nélkülözők részére. Na?

- Csodás vagy!

…

A köszönő levél Zoltán részéről nem késett. Részletesen ismertette, mi minden érkezett, de különösen annak örvendett, hogy Cyrille személyesen is eljött. Rendben levő volt ez a levél, csak az volt a gond, hogy hamarabb megérkezett, mint M. Cyrille. Illetve egyelőre nem jött meg a festő, csak egy értesítés, hogy Salzburg közelében, hazafelé jövet karamboloztak. Súlyos agyrázkódást és többszörös csonttörést szenvedett, napokig volt kómában, de túlélte. Egy megrokkant, magába zárkózott ember érkezett vissza hetek múlva. Teljesen más ember lett. Jött-ment a műteremben, de nem nyúlt az ecsethez.

Éveline aggódott érte, és mindenben igyekezett segíteni neki, orvoshoz vitte, főzött rá, sőt oda is költözött hozzá. Énekesnői ambícióit háttérbe szorította a segíteni akarás. Minden energiáját Cyrille felé fordította, és eldöntötte, hogy hivatalossá is teszik frigyüket.

- Nem szeretem a nagy hajcihőt…

- Én sem.

- Akkor?

- Esküdjünk meg egy eldugott vidéki templomban.

Fel is kerestek egy vidéki plébániát, nem messze a várostól, de a forgalomtól félreesőt.

- Miért hozzám jöttetek, gyermekeim? Közelebb is találtatok volna papot, aki összead.

- Kerülni akartuk a városi hivalkodó pompát, atyám!

- De hogy találtatok ránk?

- Őszintén, megmondom, atyám, véletlenül. Behunyt szemmel ráböktem a térképre!

- Isten útjai kifürkészhetetlenek.

Megbeszélték, hogy az esti mise után, még aznap megtartják a szertartást. A szükséges irataik megvoltak, a sekrestyés hozott két embert tanúnak: a mészáros unokaöccsét, aki most tanulja a hentes szakmát, és a megyei lap helyi tudósítóját, aki újságírói karrier reményét dédelgeti magában.

- Évelin Plushon, akarod-e az itt jelenlevő Cyrille …

- Akarom!

A szertartás után meghívták a helyiség egyetlen vendéglőjébe a plébános urat, a két tanút és a sekrestyést. A tudósító fényképet készített az eseményről, és lelkes hangú beszámolót írt a lapjának, de nagy visszhangot nem keltetett, hisz nem ismerték a fiatalokat ezen a vidéken.

Cyrille ugyan nem nyúlt a palettához, ecsethez, de rajzolgatni továbbra is szeretett. Vázlatfüzete mindig kéznél volt. Most is lerajzolta a kis templomot kívül, belül, magát a szertartást is és a vacsorázó társaságot, ahogy a tudósító éppen fényképet készít az eseményről.

A rendezettebb élet jótékony hatással volt a festőre. Egyre gyakrabban nézegette a képeit, amiket régebben festett, de újabbnak azért nem fogott neki. Mikor Éveline kirakatrendező lett, Cyrille sokat segített neki. Együtt tervezték, együtt kivitelezték a megrendelt kirakatokat és meglepően jól sikerültek a szín és forma harmóniát mutató „alkotások”. hamarosan divatba jöttek és egyre több megbízatást kaptak. Semmi nem zavarta meg a harmóniájukat, ami Éveline odaadó türelmének volt köszönhető. A festő újra kézbe vette az ecsetet, ha nem is alkotott, de a kirakatok hátterét a hangulathoz illó módon kiszínezte. Néhány hónap telt el így, s mintegy derült égből a villámcsapás jött meg Zoltán felkavaró levele.

„Néma tüntetést szerveztek a városban – írja a levél - az anyanyelv használatának elfogadásáért. Este indult a menet végig a városon egy könyvvel és egy égő gyertyával. Csendben, szótlanul. Eleinte nem is volt semmi gubanc. A város lakói a járdáról nézték, s egy-egy gúnyos megjegyzéssel kísérték, de ez már megszokott dolog volt.

A központ fele haladva egyre durvultak a megjegyzések, bekiabálások. Lökdösődni is kezdtek az eddig békés nézők. A vonulók igyekeztek kitérni, nem viszonozták a provokációt. De hiába! A mellékutcákból felhergelt, bedrogozott, részeg csürhe tőrt rá a békés tüntetőkre. Botokkal felszerelkezve rontottak rájuk az kiabálva, hogy „unde e Kossuth?” (hol van Kossuth?). Bár százötven évet tévedtek, de az ütlegeléseik jelen idejűek voltak. A kirendelt rendőrök meg csak nézték a kirobbant tömegverekedést. A megtámadottak a támadóktól elszedett husángokkal viszonozták a támadást, de a támadók erőfölényben voltak. A tüntetők próbáltak menekülni, de a mellékutcákból újabb támadók özönlöttek ki.

Egyszerre felhangzott a kiáltás: „Ne féljetek magyarok, jönnek a cigányok!” És valóban a cigány negyedből megjelent egy fiatal férfiakból álló csoport, és rövidesen megtörte a támadók lendületét, akik most már menekülésre fogták a dolgot.

Na, ekkor beavatkoztak a rendőrök! Letartóztattak három magyart és öt cigányt…

A földön, a járdán több sebesült is nyögött, jajgatott. Őket gyorsan összeszedte a mentő. Volt közöttük egy zöld kabátos román férfi is, akit a kabátja miatt magyarnak néztek és nagyon megvertek”.

- Elszabadult a pokol, az elfojtott indulatok – jegyezte meg Cyrille, miután elolvasta neki a lány a levelet.

- Vagy a hatalomra áhítozók manipulálják az embereket, s észre sem veszik.

Egy darab ideig csak nézték a papírra írt sorokat, majd felállt a férfi és zaklatottan jönni-menni kezdett a műteremben. Felkapta a vázlatfüzetét és leült a sarokban, s gyors mozdulatokkal elkezdett rajzolni. Éveline nem zavarta, csak nézte, figyelmesen nézte, mit alakítanak ki a rajzlapon a ceruza vonalak. Dudorászva figyelte Cyrille mozdulatait.

- Mi ez a dal? Valami új szerzemény?

- Nem tudom, csak úgy jön…

- Folytasd! Szeretem, amikor dúdolsz, énekelsz. Mint eddig is már mondtam, felszabadít bennem valamit és jobban megy a rajzolás. Emlékszel, az éneked ihletett egy képre, s e miatt ismerkedtünk össze? Sokat jelent nekem a jelenléted, a vidámságod, törődésed, dalos kedved.

A dal úgy alakult, ahogy készültek a vázlatok, rajzok. Egyik lapon békésen sétáló emberek arcukon derű, a másikon már furkós botot ragadó dühödt arcú alakok ádáz arccal merednek a többiekre. Ezt követte a dallam és szöveg. S refrénként felhangzott „Testvér, ne bánts!”

Meglepően hamar elkészült a dal.

- Írd le, amíg észben tartod!

- Nem tudok kottát írni!

- Vegyük fel magnóra.

A felvétel sikerült, ahogy sikerült, de a férfinek nagyon tetszett, egészen felvillanyozódott.

- Egy igazi tehetség vagy! – lelkendezett.

- Kedves vagy. Köszönöm!

Elvarázsolódva hallgatták meg újra meg újra a felvételt és nagyon meg voltak magukkal elégedve. Másnap pedig megegyeztek, hogy megmutatják valaki olyannak, aki ért a zenéhez.

- Az iskolai zongoratanárnőmet megkérhetjük, hallgassa meg és mondjon véleményt.

Madame Iris nagy örömmel fogadta a fiatalokat és tetszett neki a dal.

- Remek! – kiáltott fel – Most énekeld el nekem úgy, hogy zongorán kísérelek, csak kérem a kottáját.

- Olyan nekünk nincs. Finoman szólva nem erősségem a kottaírás.

- Akkor, munkára fel!

Éveline énekelt, Mme Iris zongorázott, állj-t parancsolt, újra kezdték.

Tovább! Előröl! Újra! Körbe-körbe, mint egy perpetuum mobile, órákon keresztül.

- Kész! Jöhet a házi felvétel zongorával.

- Csodás lett így a dal – örvendezett Cyrille. – Ezt a felvételt bemutathatjuk a rádiónál.

- Várjatok, várjatok! Tisztázzam le a kottát.

- Így, ni! – szólt, ahogy befejezte – Most szépen ide felírjuk, hogy „Testvér, ne bánts!”. Zenéjét szerezte és szövegét írta: Éveline Plushon, rögzítette: Iris. Ezzel már elmehettek a rádiós ismerőshöz.

Nem volt hiábavaló felkeresni az ismerőst. Tetszett neki a produkció és segítséget ígért. Rövid néhány nap múlva hívták is Éveline-t stúdiófelvételre.

 - Ha a felvétel sikerül, leadjuk a rádióban – mondta Cyrille ismerőse. – Készítünk kottafüzetet is, amit ezzel egy időben dobunk piacra. Kellene hozzá tőled egy grafika a címlapra.

A grafika elkészült. Egy husángot szorongató kezet ábrázolt háttérben egy eltorzult arc körvonalaival. A bal sarokban a szignó: cyrille.

Meglepődve vették tudomásul, hogy sikert hozott a rádióban való szereplés, még a kottafüzetet is vásárolgatták.

Elindultak a siker útján.

És Zoltán?

Váratlanul eltűnt Éveline látóköréből. Nem válaszolt a leveleire, írt pedig három-négyet is, de nem jött semmi válasz. Bántotta a dolog a lányt, mert úgy érezte sikereit, ha nem is közvetlenül, de Zoltánnak köszönhette. Az ő levelei mozdították ki a mindennapok egyhangúságából. Most pedig semmi hír róla. Ismerősöktől érdeklődtek, mit tudnak az ottani viszonyokról, de semmi használható adatot nem sikerült megtudni. Csak egyetlen kapocs maradt meg közöttük – Éveline minden este imát mondott a távolba veszett levelező társáért.

Giatrosz Agrotikosz: A nimfa bosszúja

Történetem a régmúlt időkbe visz, amikor még nimfák és faunok népesítették be az erdőket, ligeteket, völgyeket. A Helikon hegy lábánál a dús mezőkön legeltek Képhiszosz király nyájai. Béke uralkodott Boiotia földjén, a föld adományai, az erdők, folyók, a tenger állatai ellátták az emberek igényeit. Tejet, sajtot adtak a nyájak, a szelíd lejtők szőlőt, gyümölcsöt és olajbogyót teremtek, a szorgos mesteremberek a hegyen kibányászott agyagból hasznos tárgyakat formáztak, meg az isteneknek tetsző tárgyakat, szobrokat. A király népes családdal büszkélkedhetett, három fia és két lány élt vele, valamint népes rokonsága. a még mindig mutatós,  szorgalmas felesége Leiriópé tizenegy gyermeke szült neki, de közülük hatot elragadott a mocsarakból elősettenkedő gonosz köd.

A nyájakat a legkisebb fiú, Nárkisszosz testvéreivel együtt terelgette nap, mint nap. Reggel kihajtották a karámokból, elhajtották a patakhoz, végig terelgették a tágas mezőn, délben pihentek az árnyas ligetekben, s este hazatértek.

A déli pihenés ideje alatt, amíg állataik nyugodtan hevertek a bokrok árnyékában a fiú gyakran átkíváncsiskodott a szomszéd király területére. Ott is csak legelésző nyájakat látott, melyeket korabeli fiúk terelgettek és mérges kutyák vigyáztak. Patak választotta el egymástól a két birtokot, s így mikor itatni mentek mindig összetalálkozott az ottani pásztorfiúkkal.

Egyik délben, amikor a szomszédokat figyelgette, észrevette, a pásztorokkal egy szép, aranyszőke hajú ifjú lány is időzött. A csínos Nárkisszosz könnyen magára vonta a figyelmét ügyes furulyajátékával. Leült a vízparton egy kidőlt fatörzsre, s fújta a dalt, amit Pán istentől tanult ő is, mint Daphnisz. Igaz, hogy neki nem hozott csak szenvedést ez a tudás, de Nárkisszosz erről mit sem tudott. A szép leány felfigyelt a furulyaszóra, s a göndör fürtű pásztorfiúra.

Azt, hogy a furulyaszó, a patakcsobogás, a lombok közt fütyörésző madarak, a pásztorfiú megnyerő alakja okozta, vagy a pajkos Érosz nyila sebezte meg őket, ki tudná eldönteni, de lángoló szerelem lett a találkozásuk eredménye. Narkisszosz a testvéreire hagyta a nyájat, s egész nap az erdőt, a ligetet bújta szerelmesével.

- Hé, fiú! Hova futsz már ilyen kora reggel? – kiáltott haragosan Árión, a legidősebb testvér.

- Hagyd menni! – kelt védelmére Pamphilosz, aki természetéből adódóan minden viszályt igyekezett elhárítani. – Szerelmes a gyerek, s még nem tudja, hogy mennyi baj éri majd emiatt.

A szerelmesek pedig egész nap az erdőben, ligetekben csatangoltak, s csodálták egymás testét, szépségét, de nem tudtak mit kezdjenek izzó érzéseikkel, ismeretlen vágyaikkal. Tapasztalatlan fiatalok voltak, akik alig nőttek ki a gyermekkorból.

- Mitől dalol a furulyád, agapétosz*? – szólott egy hang a háta mögül.

Meglepődött, mert senkit nem hallott közeledni, s hogy megfordult egy gyönyörű nőalakot látott egy kövön ülve.

- Szerelmes dalt játszom, várom a kedvesem – válaszolta. - De te ki vagy? Sohasem láttalak ezen a tájon.

- Itt lakom a forrás melletti barlangban, de nem szívesen mutatkozom az emberek előtt.

- Ó, akkor te nimfa vagy!

- Igazad van, agapétosz! És ha eljössz most velem a barlangomba, megtanítalak, hogyan szeresd a kedvesedet.

Az oktatás olyan jól sikerült, hogy a nimfa beleszeretett a szép pásztorfiúba, de ő visszatért a kedveséhez, és többet nem törődött a „tanítómesterével”. Nap, mint nap ott várt a fiúra a forrás mellett, kedveskedett neki, ölelgette, csókolta, de Narkisszosz ellökte magától.

- Nem vagyok neked elég szép, agapétosz?

- Inkább nézem most a forrásban úszkáló békákat, mint téged!

- Mit mondasz? – sikoltotta a nimfa.

- Bocsánat, nem mondtam komolyan, de igazán nincs már rád szükségem!

- Akkor csak nézd a békákat! – és fejjel lefelé beletaszította forrásba…

-.-

* αγαπητός - kedvesem

Válaszlevél Gregor atyának (Pater Lucas emlékei - 8)

Kelt levelem anno Domini MCCCCCII, Nagyboldogasszony napján, dies XV mensibus Augusti pater Lucas által Krakkó városában.
Laudetur Jesus Christus!
Kedves testvérem az Úrban, Pater Gregorius!
Örömmel vettem kézhez az otthoni dolgokról írott leveledet. Az Úr kegyelme kísérje áldásos munkádat!
A kért könyveket beszereztem, és magam viszem el nemes Kálnoky Gergely uramnak, miután letelik itteni tartózkodásom ideje, és én is a magasztos tudományok doktora leszek. Vagy elküldöm valamely bizalmas emberrel.
Kedves testvérem az Úrban! Tudom, hogy kedvedet találod a nemes borok beszerzésében, szakszerű tárolásában és élvezetében. Láttam, midőn nálad időztem, hogy pincédben pókhálós korsók őrizték a legjobb óborokat és tölgyfa hordók a frissen szüretelteket. Jómagam nem élek ezekkel, nem szenvedi a természetem, és különben is ezen a vidékén Lengyel honnak igazi jó borok nem teremnek. A gazdagabb nemes urak és klerikus méltóságok Tokaj híres pincéiből hozatnak maguknak igazi jó bort. Amit a tavernákban árulnak hitvány vinkó.
Van azonban az értők által dicsért pálinkájuk, melyet ők wodka névvel illetnek, különféle erjesztett gabonákból készítik elég sok munkával. Háromszor tisztítják, párolják csöves hűtőedények segítségével, és a végén tiszta forrásvízzel, mit a hegyekből hoznak, hígítják ihatóvá és ízesítik némely gyümölcsökön érlelve. Megtöltöttem ebből számodra egy öblös butykost, s küldöm eme levelemmel együtt hű társam által, aki már végzet itteni studiumaival, kóstold meg ez újfajta italt. Itt régóta készítik, főzik, de hazánk táján még nem ismerik.
A jó borhoz jó étel illik, s te Gregor atya azt sem veted meg. Konyhádat dicsérik az étkek, melyektől roskadozik asztalod, ha vendég jön a házhoz. Nekem is volt részem benne valahányszor nálad időztem. Emlékezetesek maradtak számomra az almával, s gesztenyével töltött sült kappanok! Erre gondolva említem itteni étkeinket, mert bizony a krakkói diáknak kása a fő eledele. A rigmus is imígyen szól:
„Reggel, estve kása,
Diák táplálása.
Italod tiszta víz,
Bűnbe ez nem visz.
Sose kérj kölcsön,
Élj mindég bölcsön!”
Vízben főt kása napjában kétszer jár, de ha ünnepet ülünk, tehénhús levében főzik, s a húst is feladják utána. Ludaskása helyett legtöbbször likaskása a vacsora. Elmondom, mitől likas ez a kása? A szakátskönyvben is olvashatod, íme: „Főzd meg a köleskását vizben, sóban, szokás szerint, és mikor megfőtt, add fel a tálban, és a tál karéjára mind körül csináld ki, és hideg édes tejet önts a közepire. Sót, vajacskát is vethetsz, azokkal főzzed, mert noha kása, de ugyan jó ézű vajjal.”
Igen kedves étke ez a diákgyomornak!
Tudatlak továbbá, hogy ezen semester végén nagy examenek lesznek, melyek végeztével megkapom a juris canonici doctor megtisztelő címet, minekutána egy évig maradok az universitas falai között, hogy a szent tudományokra oktassam az ifjakat, akik ennek szentelték életüket. Ezért rendszeres járandóságot kapok, ami elegendő az itteni szerény élethez. Mégis várom a napot, hogy útra kelhessek, és újra hallhassam az égbe szálló pacsirta hangát szülőföldem határában!
Kérem a Fennvalót, hogy soraim jó egészségben találjanak!

Signed propriam manibus
Magister Licentiatus Pater Lucas

Újból az univerzitás falai között (Pater Lucas emlékeiből - 7)

Stúdiumaink második évének felénél tartottam, amikor elért hozzám a levél Gregor atya kezétől. Igen megörvendeztetett vele, nem csak azért, mert hírt adott az otthoni dolgokról, hanem mert Kálnoky uram adományát is közvetítette. Jól jött most a biztos napi koszt, mikor már jócskán megfogyatkozott az otthonról hozott tallérok száma.

A nagyúr kérésének szíves örömest igyekeztem eleget tenni, hiszen a jeles művek megszerzése maga is kedves foglalatosság, és megszerzésük után, azok olvasása külön alkalom a lélek épülésére. Nem volt szándékom elolvasásuk előtt elküldeni azokat. A híres constutiokat, a törvényfüzeteket megszereznem könnyebb volt, de Szent Tamás teológiai művét sehol sem találtam meg itt Krakkó városában. Kértem Antonius de Waradino nevű társamat, aki Bécsbe indult, hogy ott folytassa filozófiai stúdiumait, küldené el onnan a könyvet, ha talál megbízható küldöncöt. Mivel pénzt nem mertem a veszélyes utak, rablók, zsiványok miatt a kezére adni, nem sok reményem van kérésem teljesítése irányában. Sikerült ellenben megvásárolnom az összes magyarázatot, amelyeket a diákok leírtak tudós professzoraink előadásai nyomán. Tractatus néven emlegették ezeket, és véleményem szerint egy komolyan készülni óhajtó diáknak alkalmasb a szent tudományok megismerésére és elsajátítására, mint a sokszor nehezen érthető autentica.

Mozgalmas élet folyt azon az években, Krakkó városában. A diákok megtöltöttek minden szabad szállást, a tanulóházakat, fogadókat. A gazdagabbak jobb helyeket foglaltak el, de a szegények, a nincstelen diákok is találtak maguknak szállást a nációk saját szálláshelyein. Nekik már a beiratkozásnál elengedtek minden fizetséget, s később is ingyen lakhattak a bursákban. Beírták a könyvbe: pauper. Igaz, ezt igazolniuk kellett, de nem vették túl szigorúan. Aki otthonról, a plébánostól, vagy a földesúrtól hozott egy akármilyen igazolást, ami bizonyítja nincstelen státusát, jó volt ezenegy célra. Mi többiek tehetségünk szerint fizettünk. Én magam 8 garast fizettem az univerzitásnak és 4 dénárt a nációnak. István úrfi, aki velemmel együtt érkezett, és gazdag nemesember fia a rektornak 20 garast és a nemzetnek 5 garast. Ezekből a nemzetnek fizetett dénárokból és garasokból fizették a nincstelen diákok szállását, és vizsgadíját, mikor majd eljön annak az ideje.

A pauper diákok más kedvezményt is élveztek – a gyakorló délutánokra ingyenesen vette fel a magister a többiek közé. Nekem is volt öt diákom, bár még csak baccalaureatus címmel rendelkeztem, s közülük egyikük nem fizetett leckedíjat. Az a néhány dénár, amit a leckedíjakból összejött jól fogott a szűkösen csorgó otthoni segélyek mellett.

Vidám diákélet folyt az öreg város falai közt, a csapszékek környékén mindig hangos énekszó, duhaj vidámság uralkodott, különösen estefelé. Panaszkodtak is a polgárok eleget, de végül is nekik hozott hasznot mindez, s ha mégis az elöljáróságnál panasszal éltek, annak oka többnyire a meg nem fizetett tartozás volt.

Mint felszentelt pap nem vettem részt és nem is vehettem részt ezekben a nyilvános tivornyákban. Ezzel is kíméltem „pénzes ládámat”. Igaz, hogy szó sem lehetett ládáról, legfeljebb egy kis bőrtarisznyáról, de diáktársaim így mondták, és én ebben az egyben utánozom őket.

De félre téve a tréfát, bizony sokszor megkísértett a bor ördöge! A sarkon álló alacsony homlokú házban éjjel-nappal mérték a sovány, lengyel bort. A diákok szívesen látogatták a fogadót, mert olcsó pénzért adták pintjét, és felíratni is lehetett. A nemes urak mást ittak, volt elég jövedelmük, hogy magyar borokat tartsanak a pincéikben. Úgy mondták, Tokajból hozatták. Soha nem kóstoltam, milyen lehet, pedig sokszor magam előtt láttam csillogó aranyát, ahogy villan a kupa alján. Apage satanas!

Mégis, mégis megtört az ellenállásom, amikor Andreas hazámfia a köpenyege alatt, titokban behozott a szobánkba egy kulacsban úgy bő kétmesszelynyi bort. „Igyál ebből páter!” – biztatott – „Ha nem is tokaji, de jó magyar bor, most küldték otthonról.” „Andreas testvérem, tudod, nem iszom, meg ide nem is szabad bort behozni!” – tiltakoztam. „Pater, te ne tudnád, hogy a bor Isten ajándéka?”  A biztatás nem maradt eredménytelen, s derekasan nekiláttunk „Isten ajándékának”. Másnap aztán a boszorkányok sivalkodására ébredtem, minden bensőmet csavargatták, tekergették, míg csak meg nem szabadultam a fekete epétől is. Ittam a hideg vizet, dézsába dugtam fejem, s fetrengtem a földön. Andreas meg csak kacagott rajtam, s ajánlotta, igyam egy kupával a tegnapi borból, mert az majd meggyógyít. Ráztam a fejem, hogy nem kell, de a heves mozdulattól úgy elszédültem, mint egy kába birka. Letérdeltem a feszület elé, és hosszan imádkoztam bocsánatért, és fogadkoztam, hogy többet nem engedek a bor kísértésének. Ott nyomott el az álom, s csak késő délután eszméltem fel, mikor kezdtek gyülekezni az esti tanulásra a diáktársaim.

.. .Fogadalmamat, a borivást illetően híven betartottam…

Levél jött Gregor atyától (Páter Lucas emlékeiből - 6)

Kelt levelem pater Gregorius által anno Domini MCCCCCI, Urunk menybemenetele utáni vasárnap, hora diei duodecimi.

Kedves testvérem az Úrban, tisztelendő pater Lucas! Laudetur Jesus Christus!

Elutazásod előtt ígéretemet vetted, hogy ha időm engedi, néha tudassam veled, mi minden esett meg plébániámban, a faluban, s az egyház dolgaiban. Felkértél, kövessem a kolostori iskolába küldött zsenge korú gyermekek sorsát.

Tudatom veled, hogy Dénes gazda szerencsésen megérkezett, Isten segítségével, a tél beállta előtt. Talpraesett, ügyes gazdaember. Nem jött üres kézzel haza, hanem a fuvarozásért kapott dénárokkal vásárolt három ürüt. Ott bégettek a szekérben, amikor befordult az udvarára. Tudom, mert éppen családlátogatáson voltam a szomszéd portán, mivel haldoklott Ábris édesanyja. Feladtam neki az utolsó kenetet, s reggel meghúzattam neki a harangot. Azt, amelyiket jó urunk Kálnoky Gergely adományozott a plébániánknak. Áldja meg érte a Mindenható!

Dénes gazda számár más jó is származott a távoli vidéken tett utazásából, mivel a püspök úr magához hívatta, és alaposan kivallatta az utazásról – merre járt, kikkel találkozott, kinek milyen árut fuvarozott miután kegyedtől megvált. Meg lehetett elégedve püspök urunk a válaszokkal, mert az árenda bérét öt esztendőre elengedte neki.

Felkérésed okán tudatom veled, hogy miután eltávoztál Krakkó városába, nyolc temetésnél szolgáltam, volt tizenöt keresztelő és öt esküvő. A keresztelők közül három cito-citissime történt a gyermek életének első napján, mivel szülei nem akarták, hogy kereszteletlenül, pogányként haljon meg.

Érdeklődtem jövő-menő emberektől, pater Zacharias felől is. Derék fiatalember, jó munkát végez a hívek körében, plébániád nem sínyli meg távollétedet.

Meglátogattam a barátokat a klastromban. Az apát úr, Gaspar atya szívélyesen fogadott. Három gyermekünk van a rendházbeli testvérek kezére adva. Közülük korban Dénes fia a legkisebb, de a legtörekvőbb. Jó kedélyű gyermek és éneklésével sok kegyes órát szerez a barátoknak. A latin nyelv tanulása sem okoz neki nehézséget. Megáldotta őt a Szentlélek fogékony elmével.         

Tudatom veled még azt a továbbiakban, hogy kegyes urunk Kálnoky Gergely, akiről szólottam előbb a harang alkalmából, küldött számodra egy levelet, melyet Albert fogadósnak adnál által, miben egy esztendeig való élelmezésedről kíván gondoskodni. Adakozó kedvét áldja meg az Úr! Azt írja benne továbbá, hogy adjon át neked a fogadós húsz jó rajnai forintot, avagy tíz tallért, ami pénzből vásárolj Gergely uram számára könyveket az itt írottak szerint. Summa Theologiae, melyet szent életű doctor angelicus Thomas de Aquino írt AD MCCLXV legyen az egyik, valamint a Codex Iustinianus néven összegyűjtött constitutiok ama másik könyv, melyek megvásárlására kér. Imigyen viszonozhatod fáradtságoddal kegyes urunk bőkezűségét irányodba. Úgy látom, a nagyúr másodszülött fiát egyházi pályára szánja, s már itthon komoly studiumokra szorítja, hogyha eljön az ideje, valamilyen nagyhírű itáliai universitason szerezze meg a doctor phylosophiae et ecclesiae címet. Ezzel nyerhet a királyi kancellárián majdan magas hivatalt.

Ezeket akartam tudatni veled, testvérem az Úrban, tisztelendő pater Lucas.

Levelemet itt bevégzem, és Isten áldását kérem az Úr dicsőségére folytatott studiumodhoz.

Sit nomen Domini benedictum!

Útra keltünk (Páter Lucas emlékeiből - 5)

  István úr lóháton poroszkált mellettünk. Megtehette, gazdag nemes ember az apjaura, nagy földbirtok felett rendelkezik, s másodszülött fiát, Istvánt egyházi pályára szánta. Legyen literátus ember, aki kiismeri majd magát a sokféle csalafinta viszonyokban, s megvédi a családot. Az úrfi szolgát is vitt magával, aki itt kuporgott velünkkel együtt a kóber alatt. Négyen ültünk a ponyva árnyékában - rajtam kívül, még két tanulni vágyó ifjúember. Mindketten Vajda urunk familiárisai, s mint ilyenek a nagyúr bőkezűségének köszönhették a stúdiumuk nem túl bőséges anyagi fedezetét. A negyedik társunk a már említett szolga volt, egy mosolygós képű, vidám ifjúember, Simon nevezetű.

Engem magamat is a püspök úr tett útra, mondván, hogy ha évekkel ezelőtt ő hívott haza, most ő küld, hogy folytassam félbeszakított stúdiumaimat, és szerezzem meg a magister artium címet. A borostyánkoszorúm már megvolt.

  Égig érő hegyek zárták le napnyugat felé a látóhatárt. Délutánra már egészen közelinek tűntek.

„Itt álljunk meg!  Alkalmas hely az éjszakázásra itt a patakpart.” - szólt fuvarosunk, Dénes.

  Őt fogattuk meg az útra, miután a püspök úr kegyesen pecsétes passzust adott, hogy fuvarozhat a püspökség egész területén, s még a szomszédos területeken is. Szállíthat bármit, csak lőport, fegyvereket és sót nem. A fegyverzet, s lőpor ugyebár a katonák dolga, a só pedig a só-tiszteké.

  István úr is leszállt a nyeregből, és unottan figyelte ténykedésünket. Tüzet raktunk, hogy készítsük el a vacsorát, pokrócokat, meg birkabőröket terítettünk le a fűre a szekér mellett, lovainkat kipányváztuk. Egyszóval felkészültünk az éjszakai nyugalomra.

  Vidáman pattogott a tűz, s a bográcsban rotyogott a fokhagymás hús. A patak túlpartjáról két lovas közeledett és kurjongatva üdvözlek bennünket. Vajda uram fegyveresei voltak. Oda hívtuk őket a tűz mellé, s ők szíves örömest elfogadták a meghívást.  Beszélgetve vártuk, készüljön el az étel. Még István úrfi is lejjebb adott a gőgjéből, s oda ült közénk.

„Honnan jösztök, és hová mentek?” – kérdezte a fegyveresek közül az idősebb.

  Mondtuk, hogy egyelőre Várad utunk célja, és hogy majd onnan indulnánk tovább Krakkóba.

„Ne keljetek át a hágón magatokra. Rablók garázdálkodnak arrafelé.” – figyelmeztetett – „Várjátok meg, ameddig egy népesebb kereskedő karaván érkezik, s csatlakozzatok hozzá. Hamarosan érkezik is egy Nagyenyed felől.”

„Csak a hegyi rablók kedvét növelik a kereskedők! Köztük nagyobb veszélyben vagyunk!” – jegyeztem meg.

„Akkor tudd meg, hogy mi éppen azért vagyunk itt, hogy segítsünk nekik átkelni a hegyen!”

„Ketten?”

„Jön utánunk a csapat. Mi csak az előőrsök vagyunk. Azért küldtek előre, hogy tudjuk meg mi a rablók szándéka.”

„Fogjatok el egyet közülük.” – kotyogott közbe István úr szolgája, Simon.

„Nem olyan könnyű dolog az!”

„Ha István uram megengedi, én kitalálok valamit!”

  A gazdája egy ágdarabbal a tüzet piszkálgatta, s elvigyorodva bólintott.

„Nagy gazember vagy, te Simon! De nem bánom, csak ügyelj, nehogy a lónak baja essék!” 

„Akkor most pihenjünk, s reggelig kitalálom, mi legyen.”

  Valóban csavaros eszű emberke volt Simon. Másnap reggel hárman jókor reggel útra keltek a hágó felé, de hogy mit sütöttek ki, csak két nap múlva tudtuk meg. Mi többiek ideiglenes táborhelyünkön maradtunk, ott vártuk vissza Simont és a katonákat, s vártuk a kereskedők, vagy a fegyveres csapat érkezését.  Ez utóbbiak futottak be hamarabb - már várakozásunk másodnapján, az esti órákban.

„Hol vannak az emberim?” – kérdezte köszönés helyett a csapat hadnagya.

  Mondtuk, hogy milyen kalandra indultak. Szitkozódott, mikor ezt meghallotta.

„Mondtam, pedig, hogy semmi esztelenséget ne kövessenek el!” – mérgelődött.

„Ne nyugtalankodj!” – szólalt meg István úr váratlanul. - „Ismerem Simont. Tudja, mit tesz!”

  Elmondta a hadnagy unszolására, hogy csikó korától Simon nevelte, ápolta a lovát, s úgy összeszoktak, mintha egy családba tartóznának. Megtanított a csikónak, hogy akármerre kóboroljon is el a sípszóra vágtasson vissza hozzá. Ez jó is volt így, mert nem kellett állandóan ügyelni rá, de ha a szükség úgy hozta vissza lehetett hívni, bármilyen messzire is elcsámborgott.

  A katonák letáboroztak, s berendezkedtek, már ahogy ők szokták: sátort vertek, őröket állítottak, körbenyargalták a helyet.

  Valóban fölösleges volt a hadnagy aggodalma, mert másnap kora délelőtt visszaérkeztek kiküldött katonái, és hozták magukkal a megkötözött toprongyos, bocskoros martalócot is.  Elmondták, hogy minden rendben úgy történt, ahogy eltervezték. Este elrejtőztek a parti füzesben, s István úr betanított lovát szabadon engedték. Amikor pedig az ott settenkedő tolvaj felpattant a nyeregbe, hogy ellopja, s kicsit eltávolodott, Simon megfújta a sípját. Az eredmény az lett, hogy a ló nyerítve felágaskodott, megfordult és Simonhoz vágtázott. A többi már simán ment.

  A hadnagy kikötötte a foglyot egy fához, s próbálta szóra bírni. Eleinte nem sok sikerrel. Mikor, aztán azt mondta, hogy visszaviszik az erdőbe, megeredt a nyelve. Attól félt, s joggal, hogy társai nem bocsájtják meg neki a sikertelen lólopást. Elmondta, hol tanyáznak, mik a szokásaik, hogy támadnak a kereskedőkre. Minden kérdésre készségesen válaszol, mondta, csak vigyük magunkkal a hegyen túlra. Ott majd beáll egy gazdához cselédnek-szolgának, s többé közelébe se megy a martalócoknak. Hittük is, nem is…

  Két nap múlva megérkeztek a kereskedők is. Tíz szekér, teherhordó állatok, s ötvennél is több ember. Olyan nyüzsgés támadt a patakparton, mint nagyvásárkor. Letáboroztak, de türelmetlenek voltak, minél hamarabb tovább akartak menni.  Úgy határoztak, csak az éjszakát töltik a táborhelyen.

  Még este a hadnagy magához hívott tíz fiatalembert a karavánból, közük volt Simon is, és István úr is. A jobb kiállásukat kiválasztotta, és velük együtt tervet dolgoztak ki, hogy a rablók szokásos támadását miként lehetne legjobban kivédeni.  Minden férfi, aki a védekezésben részvett kapott egy acélfejű fokost, jó kemény kőrisfa nyéllel. Megbeszélték, ki hol halad a karaván két oldalán, hol foglalnak helyet a katonák.  Tudták a fogolytól, hogy azt a módszert használták a martalócok, hogy lövöldözéssel lekötik a fegyvereseket, s ezen idő alatt a többiek elrabolják a kereskedők áruit, az állatokat is beleértve.

„Maradjatok rejtve, ne mutatkozzatok!” – oktatta az embereket –„Ha megkezdődik a lövöldözés, nagyon figyeljetek, és ha a haramiák odamennek a karavánhoz, hagyjátok egész közel jönni őket. Ott védtelenek lesznek, mert csak a zsákmánnyal törődnek, s ahogy megragadnak valamit, sújtsatok le, csapjátok le őket. Ne féljetek a katonáim is ott lesznek mellettetek. Na, most gyerünk aludni, reggel pirkadatkor indulunk!”

  Még napvilágnál értük el a hágót, s haladtunk lassan, mivel az állatok nehezen bírták a meredek utat. A foglyunkat az egyik szekér saroglyájába ültettük, jól megkötözve, nehogy elszökjön. Át akartuk adni az első faluban az elöljárónak. Már jól bennjártunk a bércek között, de nyoma sem volt a támadásnak. Egyszerre az erdő árnyában puskalövés dörrent, s utána zűrzavaros kiabálás. A menet megállt, s a szekéren ülő megkötözött fogoly, mint egy zsák, feldőlt.

„Hadnagy úr, jöjjön ide!” – kiáltott az erdőből valaki.

  Mikor a hadnagy visszajött azzal a három katonájával, akik a karavánt kísérték a fák között, egy halott embert cipeltek magukkal. Három lándzsa hatolta át a testét.

„De hisz ez Beste Tamás, az egyik védő, akinek az este adott a hadnagy úr fokost!” – kiáltott fel Simon.

  Valóban a többiek is felismerték a halottban egyik társukat, aki a rablók kémje lehetett, akik azért nem támadtak, mert tudták, milyen komoly védelmet biztosítottak a katonák, s az önkéntesek. Az ő dolga volt az árulónak nyilvánított fogoly lelövése is, de az erdő homályában, csöndben osonó fegyveresek meglátták, amint egy rönkfára támasztott szakállas puskával célba veszi a szekeret.      Rárontottak, de elkéstek, mert a puska elsült, mielőtt odaértek volna. A támadókat meglátva felpattant, de a ráhajított lándzsák leterítették.

  A további utunk eseménytelen volt, pedig rövidesen leszállt az éjszaka is. Fáklyák fénye világította meg a továbbiakban az utat, s éjfél előtt elértük az első falut.

Páter Lucas emlékei - 4

Húsvét közeledtén

(Páter Lucas emlékei - 4)

Elmúlt a tél és lefolyt a hólé a déli oldalakról, de az észkos oldalakon a zord még tartotta magát. A szorgalmas falusi nép ellepte a földeket. Tudták, hogy ha idejében nem végzik el a munkát az éhkopp lesz részük!

Dénes is látástól vakulásig túrta a földet. Jól láttam, mikor a faluba érkeztem.

A nap kellemesen sütött, de a böjti szelek bizony kellemetlenek tudtak lenni, ha a vándor nem burkolózott jól bele a köpenyébe. Magam is így tettem, ahogy szaporáztam lépteimet a plébánia felé püspök uram üzenetével. Közben úgy irányítottam lépteimet, hogy Jusztina házát szemügyre vehessem.

A plébánián Gregor atya fogadott a szokásos szívélyességgel, s én örömmel fogadtam a kínált jóféle törkölyt.

„Hmm!” –mordultam fel elégedetten, s törültem meg a számat az itóka után.

„Most már értem, páter, miért mondják errefelé az emberek, hogy papra morgó!” – mosolyodott el Gregor atya.

„Ugye jól tudom, atyám, hogy Bécsben látogattad az universitast?” – kérdeztem miután elhelyezkedtünk az asztal mellett, bent a plébánia ebédlőjében.

„A püspök úr kegyes támogatását élvezhettem!” – válaszolt.

„És ott megismerkedtél a hét szabad művészet, a septem artes liberales tudományával?” – folytattam a beszélgetést, melyre készültem – „Többek között alaposan megismerted Boethius híres munkáját, a De musica címűt, ha ezt is jól tudom.”

„Sokat tudsz rólam, páter!”

„Érdeklődtem, mert biztos akartam lenni abban, hogy jó földbe hull majd az elvetendő mag.”

„Csak böjti elmélkedést vezetett hozzám, vagy mást is hoztál?”

„Tudod – folytattam meg sem hallva a kérdését -, az üde gyermekhangok mily kedvesek az Úr előtt? És azt is, hogy mily sokat segít a híveknek közelebb kerülni az Igéhez? Olyanok mintha az angyalok énekelnének! Hívj ide minden 6-10 éves gyermeket a faluból, fiúkat és lányokat. Kiválogatjuk a tiszta hangokat és énekeltetjük őket Isten dicsőségére!”

Vasárnap a mise után a plébános kihirdette a híveknek, hogy ebéd után küldjék el gyermekeiket a templomba szenténekeket tanulni.

Több mint harminc gyermek gyűlt össze, mind hat és tíz év között. Kiválogattunk közülük nyolc fiút és tíz kislányt, a legtisztább hangúakat. Jusztina fia is közöttük volt. Szépen csengő gyermekhanggal áldotta meg a Szentlélek, és elég erőssel is, hogy őt választhattuk előénekesnek.

Megkezdődött az énektanulás. Gregor atya jó tanítómesternek bizonyult – nem terhelte túl a tanítványait, de amit lehetett megtanított nekik. Öt éneket választottunk ki, de csak hármat tanultak meg rendesen. Ez is elegendőnek bizonyult. A gyermekek lelkesedésének ébren tartása végett apró ajándékokat osztott szét közöttük: kis, pergament lapocskákra rajzolt szentképet, almát, diót, sőt néha – ha jól teljesítettek – még egy-egy rézpénzt is. Az előénekesnek persze mindenből több jutott, de ezt a többiek természetesnek vették.

„Hogy hívnak? – kérdeztem Jusztina fiát, mikor láttam, hogy a kapott ajándékot a zsebeibe dugja ahelyett, hogy gyorsan megenné, mint a többiek.

„Dénes fia Lukács!” – válaszolta hangos szóval, s a név szíven ütött, hogy el kellett fordulnom a gyermektől nehogy észre vegye arcomon a lelki tusát.

„Jusztina, Jusztina találd meg békédet legalább te, mert az enyém még nem jött el!” –mondtam magamban.

„Miért nem eszed meg az almádat, Lukács?” – fordultam vissza gyermek felé, kissé megnyugodva.

„A kicsi testvéremnek viszem.” – nézett rám csillogó szemekkel.

Az adakozás öröme csillogott bennük.

„Szép a hangod és jól is énekelsz!” – folytattam a beszélgetést, gondolván, ennyit megtehetek nyugodt szívvel, hiszen nincsen abban semmi feltűnő, ha egy-egy gyereket megszólítok, máskor úgyis igyekszem távol maradni Jusztina fiától.

„Köszönöm, atyám!” – válaszolta jól nevelten, s én arrább léptem a többiek felé, váltsak velük is néhány kegyes szót.

Húsvét vasárnapján mutatkozott be a hívek előtt kicsiny kórusunk, s az anyák nem győzték törülgetni a meghatottságtól könnyező szemeiket, mikor meglátták, s meghallották gyermekeiket, amint kedves hangjuk megtölti szerény templomukat.

Lehullott a Jézus vére

Szent keresztfa tövére

Drágalátos szent testibű

Mélységes mély sebeibű

Angyalok szárnyának suhogását véltem hallani, ahogy ott térdepeltem a Szent Szűz oltárképe előtt.

„Láttam az énekeskönyvedet mutogattad a gyermekeknek. Talán valamelyiket érdekli a betűk világa?” – figyeltem fel Gregor atyára, aki lelkesen magyarázott a köréje gyűlt három gyereknek.

Elgondolkozva néztem a jelenetet. Majd közelebb léptem hozzájuk, s láttam, Lukács is köztük van. Hagytam őket a könyvet nézegetni – újabb éneket kerestek a következő vasárnapi miséhez.

Letelt az időm, s készülődtem visszatérni a püspökségre, folytatni ottani munkámat.

„Mit mondjak a püspök úrnak, ha holnap visszamegyek?” – Kérdeztem Gregor atyát.

„Mondd, hogy akit a figyelmembe ajánlott általad, megfelel a várakozásnak, és ősztől mehet a kolostor iskolájába.” – válaszolta, s szavaitól könnyebb lett a szívem.

A nyár hamar véget ért sok munkával, törődéssel a paraszt emberek számára, s ami számunkra is, akik a kancelláriák dohos szobáiban forgatták a régi fóliánsokat, s az újabb leveleket, egyházi és világi iratokat. Dénes számára is úgy láttam, hasznos volt az évnek ezen része, hiszen ahogy a püspök úr elengedte neki a robotot, több időt tudott saját dolgaira fordítani, még fuvart is vállalhatott saját hasznára, aminek meglett az eredménye: egy jó fejős tehénnel gyarapodott a jószág.

A plébános, Gregor atya magához hívatta Dénest, és megmondta neki, engedje Lukácsot ősztől a kolostori atyákhoz, neveljék ők tovább Istennek tetsző módon, mert élénk szellemmel áldotta meg őt a Szentlélek.

„Legyen meg az Úr akarata!” – válaszolta Dénes, bár nem volt könnyű lemondani egy segítő kézről a családban.

Nekem ellenben remény töltötte el a lelkemet, és imára kulcsolt kézzel adtam hálát a Mindenhatónak, hogy eddig juthattam a rám hárult kötelesség teljesítésében. Nyugodt szívvel indulhattam vissza püspök uramhoz, akinél szolgálatba álltam, miután hathónapos kolostori magányom után visszatértem a mindennapokhoz. Plébániám javadalma biztosított annyi jövedelmet, hogy elvállalhattam ezt a secretariusi hivatalt. A fiatal Zacharias atya, akit nem rég szenteltek pappá, örömmel elvállalta helyettem a szolgálatot a hívek körében, megfelelő javadalmazás ellenében.

Ez a secretariusi munka sokrétű hivatali feladattal jár, de mind e mellett alkalmam nyílott a rám bízott gyermek sorsának jobbrafordulását irányítanom, ügyelve nehogy a hirtelen jövő változások rossz irányba térítsék lelki fejlődését. Ne kapjon semmit könnyen, hanem küzdjön meg a maga módján minden lépésért.