Ülök a képernyő előtt

Kedves unokaöcsémmel ülök a képernyő előtt, és türelmetlenül váltogatom a csatornákat – valamilyen elfogadható, jobb minőségű műsort kerestem volna. De csak horror, gyilkosság, ízléstelenség, durva erőszak, politika, s más igénytelenségek jelentek meg.

- Zárd el, mesélek én neked valamit, ami lehet nem vidám, de mégis más.

- Jó! – egyeztem bele, s kikapcsoltam a készüléket, ő pedig rákezdett:

Tudod, engem anyám úgy nevelt, hogy ne menjek el a szenvedés mellett érzéketlenül. Ha szomszédasszonynak kifogyott a cukra, édesanyám már küldött is, vigyek neki egy csuporral. Olyan fél liter körüli, fületlen, mázas csupor volt a konyhában a stelázsin, abban tartottuk a cukrot. Cukortartó? Ugyan, jó, hogy volt cukor! Máskor három tojással, vagy fél kiló kenyérrel küldött át valamelyik szomszédhoz.  Arra nem emlékszem, hogy valaha is visszahozták volna. Igaz, egyszer letörött a lépcsőfeljáró korhadt korlátja, s amikor ezt megtudták, átjött három szomszéd bácsi, anélkül, hogy édesapánk egy szóval is hívta volna őket. Hoztak magukkal szerszámokat, deszkát, lécet és gyorsan megjavították a letörött korlátot. Anyuka nagyon örült, mert félt, hogy a kicsik leesnek a lépcsőről a hitvány korlát miatt. Apuka pedig kihozott egy kisüveg háziszőttes pálinkát, s megkínálta a segítőkész szomszédokat. Köszönték, s már mentek is. Se fizetséget, se semmi egyebet nem vártak el, sőt még ők köszönték a pálinkát!

- Hogy törött le az a korlát? – kérdeztem.

- Az öcsém volt abban is a ludas. Jött haza az óvodából, s egy ott tanult mondókát szajkózott: „kicsi nekem ez a ház, kirúgom az oldalát!” De nem a ház oldalát rúgta ki, hanem a korhadt korlátot, hogy alig tudtam elkapni, le ne zuhanjon.

Ezek a háború utáni évek voltak. Városszerte sok hadirokkanttal lehetett találkozni: félkarú, féllábú emberekkel.  Vége volt a napomnak, ha ilyeneket láttam. Sírtam napestig, hogy anyám alig bírt belém lelket verni. Elgondoltam, milyen szenvedés lehet számukra, ha a lógó kabátujjra tekintenek, vagy párnélküli cipőjükre. Egyik nap éppen a kapu előtt tétlenkedtem, amikor észrevettem a házunkkal szemben, a parki padon egy félkarú embert üldögélni. Odamentem hozzá, s kértem még maradjon kicsit, csak amíg beszaladok és hozok neki valamit.

- Mit keresel, kisfiam?- kérdezte édesanyám, látva, hogy valami után kutatok.

Mondtam neki, hogy kint van egy félkarú ember és akarok neki vinni valamit. Az egész lakást levittem volna szívesen, csak enyhítsem a nyomorúságát.

- Vigyél neki egy szelet kenyeret. Most hoztam tíz perce a péktől.

Lenyestem egy nagy szeletet, s kiszaladtam vele a félkarúhoz. Még ott ült a padon – süttette magát a nappal. Odavittem neki a kenyeret. Köszönte, s egy önkéntelen mozdulatot tett a kezével, mintha meg akarna simogatni, de ott volt a kenyér a kezében.

- Jó gyerek vagy. Áldjon meg a Szűzanya! – mondta.

Megfordultam és elfutottam. Nem vagyok én jó gyerek! Mi az, hogy jó gyerek? Én csak nagyon megsajnáltam, s könny szökött a szemembe, mikor láttam, amint a megmaradt bal kezével elveszi a kenyeret.

Másnap nem láttam, de két nap múlva újra ott ült. Vittem neki gyorsan egy szelet kenyeret, nehogy tovább álljon, ameddig kihozom. Csak odanyújtottam, s most is elszaladtam. Nem bírtam elviselni a látványt, ahogy egy kézzel teszen mindent…

Ettől kezdve szinte mindennap eljött, de nem szólt, csak egy halk köszönömöt. Később kezdtem megszokni a mozdulatait, s nem futottam el, csak néztem, ahogy majszolja kenyeret. Eltelt így egy jó hét is, amikor megkérdezte szégyellősen, volna-e egy kis zsírunk? Futottam, és hoztam egy fakanálban zsírt, amit aztán rá is kentem a kenyerére. Másnap már zsíros kenyeret vittem, s ő halkan egy kis sót is kért.

- Mi kéne, ha volna? – kérdezte anya, mikor látta, hogy a polcon keresgélek.

- Sót kért a félkarú bácsi.

- Na, tessék! Előbb kenyeret, aztán zsírt, most még sót is! – morgolódott anya.

- De mindenki sóval szereti a zsíros kenyeret!

- Vigyed, na!

Egy kis papírba tettem a sót, és siettem vissza. Megsóztam a zsíros kenyeret, s lekuporogtam én is a padra, úgy figyeltem, ahogy megelégedetten eszik.

- Hogy hívják a bácsit? – bátorodtam meg.

- Márton vagyok. Marci bácsi.

Másnap nem volt ott a padon, s harmadnap sem láttam. Nem jelentkezett többet. Nagyon bántott, mert azt gondoltam, biztos megbántottam azzal, hogy bizalmaskodtam vele: megkérdeztem a nevét.

Hiába nézegettem a környező utcákat is, nem sikerült találkoznom vele. Körülbelül két hét múlva vasárnap reggel aztán megpillantottam, amint a templomhoz vezető kőlépcsőkön kapaszkodott felfelé.

- Marci bácsi, Marci bácsi! - futottam utána.

- Ó, hát te vagy az? – nézett rám mosolyogva.

- Mi történt? Miért nem tetszett többet eljönni a parkba? - rohantam le a kérdéseimmel.

- Ne haragudj, de nem volt időm! Hallod? Nem volt rá időm!

Nem értettem miért jött olyan izgalomban attól, hogy nem volt ideje eljönni?

- Hát, nem érted? – rövid hatásszünetet tartott, aztán kimondta. – Mert dolgozom.  Hallod? Dolgozom! Felvettek a nyomdába, a könyvkötő részlegre.

- Jaj, de örülök!

- A Szűzanya megsegített! Meg a te zsíros kenyereid. Nem hagyták, hogy elmerüljek a kilátástalanság, a kétségbeesés mocsarában. Most megyek, mert mindjárt kezdődik a mise. Isten áldjon!

Nézem utána, ahogy serényebben szedi a lábát, szinte szökdösve halad a kőlépcsőkön felfelé…

Május ünnepe olasz módra

 (Calendimaggio)

A tavasz beköszöntét ünneplik május első napjaiban Itália szerte, és különösen itt Umbriában, Assisiben. Ez az ünnep, egy élő tradíció - a dal, a tánc, az öröm ünnepe. Ezen napok alatt szokás felkeresni az ismerősöket, rokonokat, amikor is „engesztelő” ajándékot illik adni, verset mondani, vidám dalokat énekelni. Hogy kellő díszt és tiszteletet adjanak az eseménynek zászlókkal, virágokkal, faágakkal díszítik a házakat, erkélyeket. Az „engesztelő ajándékok” abból az ősi keresztény szokásból ered, hogy annak idején adománygyűjtő szerzetesek jártak házról házra bűnbánatot hirdetve.

A „májusi dalok” már elseje előestéjén felhangzanak. Gyakori a gitár-, vagy hegedűkíséret, valamint az ütőhangszerek használata. Bizony elég hangosak! De hát itt a tavasz, megújult a természet, örüljünk, vigadjunk, áldozzunk a bor és a szerelem isteneinek! Ez dalaik ősi témája.

Annyira ősi gyökerű ez az ünnep, hogy már a kelták, etruszkok, ligurok idejében is megtartották.

Ez a május elseje előestéjén történő éneklés egy kicsit emlékeztet engem arra a székelyudvarhelyi szokásra, hogy a májusfaállítás után megjelennek - úgy éjféltájon – a zenészek, és víg májusi napokat kívánva húzták a nótát a ház népe és vendégei örömére.

Térjünk azonban vissza az itáliai ünnepre. A városban minden napra jutott valamilyen előadás, gyermekeknek körhinta, sátorokat állítottak édességeknek, csemegének. Csúcspontja pedig az utolsó délutánra esett, amikor a vendégek, gyerekek, felnőttek üdvrivalgása közben felvonult a két városrész jelmezbe öltözött polgársága.

Már napokkal az ünnep előtt a város határában, az olajfa ligetekben gyakorolnak a muzsikusok, s olyan hangerővel, hogy zeng bele a környék. Több korosztály is szerepel az óvodásoktól a tizenévesekig. Technikában bár van közöttük különbség, de hangerőben nem sok. Ők a dobosok. Nekik majd a felvonulók kíséretében lesz szerepük. A többi hangszerek szerényebb hangja ebben a nagy dobolásban alig érvényesül. Igaz, hogy a gitár és hegedű a dalok előadásában jut szerephez, s nem annyira a menet kíséretében.

A dalok Szent Ferenc idejében, a korabeli krónikák tanulsága szerint francia eredetűek és hangzásúak voltak. A fiatalok csoportokba verődve járták a város kerületeit, táncoltak és énekszóval éltették a tavaszt, a természet újraéledését, a vidámságot, a szerelmet. Sokszor pajzán-gunyorosak voltak a dalok, de senkit nem botránkoztattak meg. Maga Szent Ferenc is kitűnt fiatal korában, ezekben a táncokban, dalokban.

Assisiben az ünnepi játékok megidézik a város történelmét, mikor a város befolyásos családjai véres háborút vívtak egymás ellen, s a várost is kettészakították – az alsóvárosra (parte de sotto) és felsővárosra (parte de sopra). A májusi ünnepek azonban annak idején alkalmat adtak a város polgárainak, hogy félretegyék az ellenségeskedést és együtt vigadjanak. Az éjféli Ave Maria elhangzása után kitódultak az utcára és a terekre, meghallgatni az énekeseket. Az énekesek a házaktól, ahol daloltak természetbeni ajándékot kaptak: tojást, bort, süteményeket és más élelmet, mint máskor a kolduló barátok.

Az ünnepi játékok sok látványossággal szolgálnak: célba lövés nyílpuskával, fakutya verseny, kötélhúzás, kórusverseny és rengeteg más mulattató műsor. Végül az ünnepség a győztes kihirdetésével zárul. Az idén az alsóváros nyerte el a pályadíjat, egy gazdagon díszített selyemzászlót, melyen a Szűzanya arcképe látható. Most egy évig ők birtokolják, s jövőre majd azok kapják, akik megnyerik a versenyeket.

Ezek alatt a napok alatt a várost elözönlik a látogatók, a turisták és a zarándokok. Nem csak világiak, hanem különböző rendházakhoz tartozók is. Na, igen a zarándokok… Egész évben jönnek nem csak most az ünnepek alatt, és Szent Ferenc iránti tiszteletből legtöbbjük mezítláb, saruban jár télen, nyáron. Egyszerű két bőrpántos lábbeliről van szó, ami persze divatba jött, mint mindennapi viselet is. Potom 10 000 forintnak megfelelő áron kínálják a boltok.

Ahogy nézelődöm a tömegben, meglátom a templom fala mellett Szent Ferenc egyik elkötelezett, megszállott követőjét. Szerényen álldogál az őt körülvevő kíváncsiak gyűrűjében saru nélkül, mezítláb. Testét csak egy szürkésbarna köpenyféle fedi, derekán kötéllel. Derűs arccal magyarázza fogadalmát, az evangéliumi életet. Nem akartam megbámulni, de alakja így is rögzült bennem, különösen vöröseslilára elszíneződött lábfeje, melyen még a téli fagyok alatt „beszerzett” fekélyek is látszottak.

- Télen is mezítláb jár? – kérdezi döbbenten egy valaki a körben állók közül.

A kérdezett nem válaszol, csak csendesen elmosolyodik és bólint.

Nekünk mai embereknek felfoghatatlan magatartás!

Assisi 2013. 05. 05