Újból az univerzitás falai között (Pater Lucas emlékeiből - 7)

Stúdiumaink második évének felénél tartottam, amikor elért hozzám a levél Gregor atya kezétől. Igen megörvendeztetett vele, nem csak azért, mert hírt adott az otthoni dolgokról, hanem mert Kálnoky uram adományát is közvetítette. Jól jött most a biztos napi koszt, mikor már jócskán megfogyatkozott az otthonról hozott tallérok száma.

A nagyúr kérésének szíves örömest igyekeztem eleget tenni, hiszen a jeles művek megszerzése maga is kedves foglalatosság, és megszerzésük után, azok olvasása külön alkalom a lélek épülésére. Nem volt szándékom elolvasásuk előtt elküldeni azokat. A híres constutiokat, a törvényfüzeteket megszereznem könnyebb volt, de Szent Tamás teológiai művét sehol sem találtam meg itt Krakkó városában. Kértem Antonius de Waradino nevű társamat, aki Bécsbe indult, hogy ott folytassa filozófiai stúdiumait, küldené el onnan a könyvet, ha talál megbízható küldöncöt. Mivel pénzt nem mertem a veszélyes utak, rablók, zsiványok miatt a kezére adni, nem sok reményem van kérésem teljesítése irányában. Sikerült ellenben megvásárolnom az összes magyarázatot, amelyeket a diákok leírtak tudós professzoraink előadásai nyomán. Tractatus néven emlegették ezeket, és véleményem szerint egy komolyan készülni óhajtó diáknak alkalmasb a szent tudományok megismerésére és elsajátítására, mint a sokszor nehezen érthető autentica.

Mozgalmas élet folyt azon az években, Krakkó városában. A diákok megtöltöttek minden szabad szállást, a tanulóházakat, fogadókat. A gazdagabbak jobb helyeket foglaltak el, de a szegények, a nincstelen diákok is találtak maguknak szállást a nációk saját szálláshelyein. Nekik már a beiratkozásnál elengedtek minden fizetséget, s később is ingyen lakhattak a bursákban. Beírták a könyvbe: pauper. Igaz, ezt igazolniuk kellett, de nem vették túl szigorúan. Aki otthonról, a plébánostól, vagy a földesúrtól hozott egy akármilyen igazolást, ami bizonyítja nincstelen státusát, jó volt ezenegy célra. Mi többiek tehetségünk szerint fizettünk. Én magam 8 garast fizettem az univerzitásnak és 4 dénárt a nációnak. István úrfi, aki velemmel együtt érkezett, és gazdag nemesember fia a rektornak 20 garast és a nemzetnek 5 garast. Ezekből a nemzetnek fizetett dénárokból és garasokból fizették a nincstelen diákok szállását, és vizsgadíját, mikor majd eljön annak az ideje.

A pauper diákok más kedvezményt is élveztek – a gyakorló délutánokra ingyenesen vette fel a magister a többiek közé. Nekem is volt öt diákom, bár még csak baccalaureatus címmel rendelkeztem, s közülük egyikük nem fizetett leckedíjat. Az a néhány dénár, amit a leckedíjakból összejött jól fogott a szűkösen csorgó otthoni segélyek mellett.

Vidám diákélet folyt az öreg város falai közt, a csapszékek környékén mindig hangos énekszó, duhaj vidámság uralkodott, különösen estefelé. Panaszkodtak is a polgárok eleget, de végül is nekik hozott hasznot mindez, s ha mégis az elöljáróságnál panasszal éltek, annak oka többnyire a meg nem fizetett tartozás volt.

Mint felszentelt pap nem vettem részt és nem is vehettem részt ezekben a nyilvános tivornyákban. Ezzel is kíméltem „pénzes ládámat”. Igaz, hogy szó sem lehetett ládáról, legfeljebb egy kis bőrtarisznyáról, de diáktársaim így mondták, és én ebben az egyben utánozom őket.

De félre téve a tréfát, bizony sokszor megkísértett a bor ördöge! A sarkon álló alacsony homlokú házban éjjel-nappal mérték a sovány, lengyel bort. A diákok szívesen látogatták a fogadót, mert olcsó pénzért adták pintjét, és felíratni is lehetett. A nemes urak mást ittak, volt elég jövedelmük, hogy magyar borokat tartsanak a pincéikben. Úgy mondták, Tokajból hozatták. Soha nem kóstoltam, milyen lehet, pedig sokszor magam előtt láttam csillogó aranyát, ahogy villan a kupa alján. Apage satanas!

Mégis, mégis megtört az ellenállásom, amikor Andreas hazámfia a köpenyege alatt, titokban behozott a szobánkba egy kulacsban úgy bő kétmesszelynyi bort. „Igyál ebből páter!” – biztatott – „Ha nem is tokaji, de jó magyar bor, most küldték otthonról.” „Andreas testvérem, tudod, nem iszom, meg ide nem is szabad bort behozni!” – tiltakoztam. „Pater, te ne tudnád, hogy a bor Isten ajándéka?”  A biztatás nem maradt eredménytelen, s derekasan nekiláttunk „Isten ajándékának”. Másnap aztán a boszorkányok sivalkodására ébredtem, minden bensőmet csavargatták, tekergették, míg csak meg nem szabadultam a fekete epétől is. Ittam a hideg vizet, dézsába dugtam fejem, s fetrengtem a földön. Andreas meg csak kacagott rajtam, s ajánlotta, igyam egy kupával a tegnapi borból, mert az majd meggyógyít. Ráztam a fejem, hogy nem kell, de a heves mozdulattól úgy elszédültem, mint egy kába birka. Letérdeltem a feszület elé, és hosszan imádkoztam bocsánatért, és fogadkoztam, hogy többet nem engedek a bor kísértésének. Ott nyomott el az álom, s csak késő délután eszméltem fel, mikor kezdtek gyülekezni az esti tanulásra a diáktársaim.

.. .Fogadalmamat, a borivást illetően híven betartottam…

Levél jött Gregor atyától (Páter Lucas emlékeiből - 6)

Kelt levelem pater Gregorius által anno Domini MCCCCCI, Urunk menybemenetele utáni vasárnap, hora diei duodecimi.

Kedves testvérem az Úrban, tisztelendő pater Lucas! Laudetur Jesus Christus!

Elutazásod előtt ígéretemet vetted, hogy ha időm engedi, néha tudassam veled, mi minden esett meg plébániámban, a faluban, s az egyház dolgaiban. Felkértél, kövessem a kolostori iskolába küldött zsenge korú gyermekek sorsát.

Tudatom veled, hogy Dénes gazda szerencsésen megérkezett, Isten segítségével, a tél beállta előtt. Talpraesett, ügyes gazdaember. Nem jött üres kézzel haza, hanem a fuvarozásért kapott dénárokkal vásárolt három ürüt. Ott bégettek a szekérben, amikor befordult az udvarára. Tudom, mert éppen családlátogatáson voltam a szomszéd portán, mivel haldoklott Ábris édesanyja. Feladtam neki az utolsó kenetet, s reggel meghúzattam neki a harangot. Azt, amelyiket jó urunk Kálnoky Gergely adományozott a plébániánknak. Áldja meg érte a Mindenható!

Dénes gazda számár más jó is származott a távoli vidéken tett utazásából, mivel a püspök úr magához hívatta, és alaposan kivallatta az utazásról – merre járt, kikkel találkozott, kinek milyen árut fuvarozott miután kegyedtől megvált. Meg lehetett elégedve püspök urunk a válaszokkal, mert az árenda bérét öt esztendőre elengedte neki.

Felkérésed okán tudatom veled, hogy miután eltávoztál Krakkó városába, nyolc temetésnél szolgáltam, volt tizenöt keresztelő és öt esküvő. A keresztelők közül három cito-citissime történt a gyermek életének első napján, mivel szülei nem akarták, hogy kereszteletlenül, pogányként haljon meg.

Érdeklődtem jövő-menő emberektől, pater Zacharias felől is. Derék fiatalember, jó munkát végez a hívek körében, plébániád nem sínyli meg távollétedet.

Meglátogattam a barátokat a klastromban. Az apát úr, Gaspar atya szívélyesen fogadott. Három gyermekünk van a rendházbeli testvérek kezére adva. Közülük korban Dénes fia a legkisebb, de a legtörekvőbb. Jó kedélyű gyermek és éneklésével sok kegyes órát szerez a barátoknak. A latin nyelv tanulása sem okoz neki nehézséget. Megáldotta őt a Szentlélek fogékony elmével.         

Tudatom veled még azt a továbbiakban, hogy kegyes urunk Kálnoky Gergely, akiről szólottam előbb a harang alkalmából, küldött számodra egy levelet, melyet Albert fogadósnak adnál által, miben egy esztendeig való élelmezésedről kíván gondoskodni. Adakozó kedvét áldja meg az Úr! Azt írja benne továbbá, hogy adjon át neked a fogadós húsz jó rajnai forintot, avagy tíz tallért, ami pénzből vásárolj Gergely uram számára könyveket az itt írottak szerint. Summa Theologiae, melyet szent életű doctor angelicus Thomas de Aquino írt AD MCCLXV legyen az egyik, valamint a Codex Iustinianus néven összegyűjtött constitutiok ama másik könyv, melyek megvásárlására kér. Imigyen viszonozhatod fáradtságoddal kegyes urunk bőkezűségét irányodba. Úgy látom, a nagyúr másodszülött fiát egyházi pályára szánja, s már itthon komoly studiumokra szorítja, hogyha eljön az ideje, valamilyen nagyhírű itáliai universitason szerezze meg a doctor phylosophiae et ecclesiae címet. Ezzel nyerhet a királyi kancellárián majdan magas hivatalt.

Ezeket akartam tudatni veled, testvérem az Úrban, tisztelendő pater Lucas.

Levelemet itt bevégzem, és Isten áldását kérem az Úr dicsőségére folytatott studiumodhoz.

Sit nomen Domini benedictum!

Útra keltünk (Páter Lucas emlékeiből - 5)

  István úr lóháton poroszkált mellettünk. Megtehette, gazdag nemes ember az apjaura, nagy földbirtok felett rendelkezik, s másodszülött fiát, Istvánt egyházi pályára szánta. Legyen literátus ember, aki kiismeri majd magát a sokféle csalafinta viszonyokban, s megvédi a családot. Az úrfi szolgát is vitt magával, aki itt kuporgott velünkkel együtt a kóber alatt. Négyen ültünk a ponyva árnyékában - rajtam kívül, még két tanulni vágyó ifjúember. Mindketten Vajda urunk familiárisai, s mint ilyenek a nagyúr bőkezűségének köszönhették a stúdiumuk nem túl bőséges anyagi fedezetét. A negyedik társunk a már említett szolga volt, egy mosolygós képű, vidám ifjúember, Simon nevezetű.

Engem magamat is a püspök úr tett útra, mondván, hogy ha évekkel ezelőtt ő hívott haza, most ő küld, hogy folytassam félbeszakított stúdiumaimat, és szerezzem meg a magister artium címet. A borostyánkoszorúm már megvolt.

  Égig érő hegyek zárták le napnyugat felé a látóhatárt. Délutánra már egészen közelinek tűntek.

„Itt álljunk meg!  Alkalmas hely az éjszakázásra itt a patakpart.” - szólt fuvarosunk, Dénes.

  Őt fogattuk meg az útra, miután a püspök úr kegyesen pecsétes passzust adott, hogy fuvarozhat a püspökség egész területén, s még a szomszédos területeken is. Szállíthat bármit, csak lőport, fegyvereket és sót nem. A fegyverzet, s lőpor ugyebár a katonák dolga, a só pedig a só-tiszteké.

  István úr is leszállt a nyeregből, és unottan figyelte ténykedésünket. Tüzet raktunk, hogy készítsük el a vacsorát, pokrócokat, meg birkabőröket terítettünk le a fűre a szekér mellett, lovainkat kipányváztuk. Egyszóval felkészültünk az éjszakai nyugalomra.

  Vidáman pattogott a tűz, s a bográcsban rotyogott a fokhagymás hús. A patak túlpartjáról két lovas közeledett és kurjongatva üdvözlek bennünket. Vajda uram fegyveresei voltak. Oda hívtuk őket a tűz mellé, s ők szíves örömest elfogadták a meghívást.  Beszélgetve vártuk, készüljön el az étel. Még István úrfi is lejjebb adott a gőgjéből, s oda ült közénk.

„Honnan jösztök, és hová mentek?” – kérdezte a fegyveresek közül az idősebb.

  Mondtuk, hogy egyelőre Várad utunk célja, és hogy majd onnan indulnánk tovább Krakkóba.

„Ne keljetek át a hágón magatokra. Rablók garázdálkodnak arrafelé.” – figyelmeztetett – „Várjátok meg, ameddig egy népesebb kereskedő karaván érkezik, s csatlakozzatok hozzá. Hamarosan érkezik is egy Nagyenyed felől.”

„Csak a hegyi rablók kedvét növelik a kereskedők! Köztük nagyobb veszélyben vagyunk!” – jegyeztem meg.

„Akkor tudd meg, hogy mi éppen azért vagyunk itt, hogy segítsünk nekik átkelni a hegyen!”

„Ketten?”

„Jön utánunk a csapat. Mi csak az előőrsök vagyunk. Azért küldtek előre, hogy tudjuk meg mi a rablók szándéka.”

„Fogjatok el egyet közülük.” – kotyogott közbe István úr szolgája, Simon.

„Nem olyan könnyű dolog az!”

„Ha István uram megengedi, én kitalálok valamit!”

  A gazdája egy ágdarabbal a tüzet piszkálgatta, s elvigyorodva bólintott.

„Nagy gazember vagy, te Simon! De nem bánom, csak ügyelj, nehogy a lónak baja essék!” 

„Akkor most pihenjünk, s reggelig kitalálom, mi legyen.”

  Valóban csavaros eszű emberke volt Simon. Másnap reggel hárman jókor reggel útra keltek a hágó felé, de hogy mit sütöttek ki, csak két nap múlva tudtuk meg. Mi többiek ideiglenes táborhelyünkön maradtunk, ott vártuk vissza Simont és a katonákat, s vártuk a kereskedők, vagy a fegyveres csapat érkezését.  Ez utóbbiak futottak be hamarabb - már várakozásunk másodnapján, az esti órákban.

„Hol vannak az emberim?” – kérdezte köszönés helyett a csapat hadnagya.

  Mondtuk, hogy milyen kalandra indultak. Szitkozódott, mikor ezt meghallotta.

„Mondtam, pedig, hogy semmi esztelenséget ne kövessenek el!” – mérgelődött.

„Ne nyugtalankodj!” – szólalt meg István úr váratlanul. - „Ismerem Simont. Tudja, mit tesz!”

  Elmondta a hadnagy unszolására, hogy csikó korától Simon nevelte, ápolta a lovát, s úgy összeszoktak, mintha egy családba tartóznának. Megtanított a csikónak, hogy akármerre kóboroljon is el a sípszóra vágtasson vissza hozzá. Ez jó is volt így, mert nem kellett állandóan ügyelni rá, de ha a szükség úgy hozta vissza lehetett hívni, bármilyen messzire is elcsámborgott.

  A katonák letáboroztak, s berendezkedtek, már ahogy ők szokták: sátort vertek, őröket állítottak, körbenyargalták a helyet.

  Valóban fölösleges volt a hadnagy aggodalma, mert másnap kora délelőtt visszaérkeztek kiküldött katonái, és hozták magukkal a megkötözött toprongyos, bocskoros martalócot is.  Elmondták, hogy minden rendben úgy történt, ahogy eltervezték. Este elrejtőztek a parti füzesben, s István úr betanított lovát szabadon engedték. Amikor pedig az ott settenkedő tolvaj felpattant a nyeregbe, hogy ellopja, s kicsit eltávolodott, Simon megfújta a sípját. Az eredmény az lett, hogy a ló nyerítve felágaskodott, megfordult és Simonhoz vágtázott. A többi már simán ment.

  A hadnagy kikötötte a foglyot egy fához, s próbálta szóra bírni. Eleinte nem sok sikerrel. Mikor, aztán azt mondta, hogy visszaviszik az erdőbe, megeredt a nyelve. Attól félt, s joggal, hogy társai nem bocsájtják meg neki a sikertelen lólopást. Elmondta, hol tanyáznak, mik a szokásaik, hogy támadnak a kereskedőkre. Minden kérdésre készségesen válaszol, mondta, csak vigyük magunkkal a hegyen túlra. Ott majd beáll egy gazdához cselédnek-szolgának, s többé közelébe se megy a martalócoknak. Hittük is, nem is…

  Két nap múlva megérkeztek a kereskedők is. Tíz szekér, teherhordó állatok, s ötvennél is több ember. Olyan nyüzsgés támadt a patakparton, mint nagyvásárkor. Letáboroztak, de türelmetlenek voltak, minél hamarabb tovább akartak menni.  Úgy határoztak, csak az éjszakát töltik a táborhelyen.

  Még este a hadnagy magához hívott tíz fiatalembert a karavánból, közük volt Simon is, és István úr is. A jobb kiállásukat kiválasztotta, és velük együtt tervet dolgoztak ki, hogy a rablók szokásos támadását miként lehetne legjobban kivédeni.  Minden férfi, aki a védekezésben részvett kapott egy acélfejű fokost, jó kemény kőrisfa nyéllel. Megbeszélték, ki hol halad a karaván két oldalán, hol foglalnak helyet a katonák.  Tudták a fogolytól, hogy azt a módszert használták a martalócok, hogy lövöldözéssel lekötik a fegyvereseket, s ezen idő alatt a többiek elrabolják a kereskedők áruit, az állatokat is beleértve.

„Maradjatok rejtve, ne mutatkozzatok!” – oktatta az embereket –„Ha megkezdődik a lövöldözés, nagyon figyeljetek, és ha a haramiák odamennek a karavánhoz, hagyjátok egész közel jönni őket. Ott védtelenek lesznek, mert csak a zsákmánnyal törődnek, s ahogy megragadnak valamit, sújtsatok le, csapjátok le őket. Ne féljetek a katonáim is ott lesznek mellettetek. Na, most gyerünk aludni, reggel pirkadatkor indulunk!”

  Még napvilágnál értük el a hágót, s haladtunk lassan, mivel az állatok nehezen bírták a meredek utat. A foglyunkat az egyik szekér saroglyájába ültettük, jól megkötözve, nehogy elszökjön. Át akartuk adni az első faluban az elöljárónak. Már jól bennjártunk a bércek között, de nyoma sem volt a támadásnak. Egyszerre az erdő árnyában puskalövés dörrent, s utána zűrzavaros kiabálás. A menet megállt, s a szekéren ülő megkötözött fogoly, mint egy zsák, feldőlt.

„Hadnagy úr, jöjjön ide!” – kiáltott az erdőből valaki.

  Mikor a hadnagy visszajött azzal a három katonájával, akik a karavánt kísérték a fák között, egy halott embert cipeltek magukkal. Három lándzsa hatolta át a testét.

„De hisz ez Beste Tamás, az egyik védő, akinek az este adott a hadnagy úr fokost!” – kiáltott fel Simon.

  Valóban a többiek is felismerték a halottban egyik társukat, aki a rablók kémje lehetett, akik azért nem támadtak, mert tudták, milyen komoly védelmet biztosítottak a katonák, s az önkéntesek. Az ő dolga volt az árulónak nyilvánított fogoly lelövése is, de az erdő homályában, csöndben osonó fegyveresek meglátták, amint egy rönkfára támasztott szakállas puskával célba veszi a szekeret.      Rárontottak, de elkéstek, mert a puska elsült, mielőtt odaértek volna. A támadókat meglátva felpattant, de a ráhajított lándzsák leterítették.

  A további utunk eseménytelen volt, pedig rövidesen leszállt az éjszaka is. Fáklyák fénye világította meg a továbbiakban az utat, s éjfél előtt elértük az első falut.

Páter Lucas emlékei - 4

Húsvét közeledtén

(Páter Lucas emlékei - 4)

Elmúlt a tél és lefolyt a hólé a déli oldalakról, de az észkos oldalakon a zord még tartotta magát. A szorgalmas falusi nép ellepte a földeket. Tudták, hogy ha idejében nem végzik el a munkát az éhkopp lesz részük!

Dénes is látástól vakulásig túrta a földet. Jól láttam, mikor a faluba érkeztem.

A nap kellemesen sütött, de a böjti szelek bizony kellemetlenek tudtak lenni, ha a vándor nem burkolózott jól bele a köpenyébe. Magam is így tettem, ahogy szaporáztam lépteimet a plébánia felé püspök uram üzenetével. Közben úgy irányítottam lépteimet, hogy Jusztina házát szemügyre vehessem.

A plébánián Gregor atya fogadott a szokásos szívélyességgel, s én örömmel fogadtam a kínált jóféle törkölyt.

„Hmm!” –mordultam fel elégedetten, s törültem meg a számat az itóka után.

„Most már értem, páter, miért mondják errefelé az emberek, hogy papra morgó!” – mosolyodott el Gregor atya.

„Ugye jól tudom, atyám, hogy Bécsben látogattad az universitast?” – kérdeztem miután elhelyezkedtünk az asztal mellett, bent a plébánia ebédlőjében.

„A püspök úr kegyes támogatását élvezhettem!” – válaszolt.

„És ott megismerkedtél a hét szabad művészet, a septem artes liberales tudományával?” – folytattam a beszélgetést, melyre készültem – „Többek között alaposan megismerted Boethius híres munkáját, a De musica címűt, ha ezt is jól tudom.”

„Sokat tudsz rólam, páter!”

„Érdeklődtem, mert biztos akartam lenni abban, hogy jó földbe hull majd az elvetendő mag.”

„Csak böjti elmélkedést vezetett hozzám, vagy mást is hoztál?”

„Tudod – folytattam meg sem hallva a kérdését -, az üde gyermekhangok mily kedvesek az Úr előtt? És azt is, hogy mily sokat segít a híveknek közelebb kerülni az Igéhez? Olyanok mintha az angyalok énekelnének! Hívj ide minden 6-10 éves gyermeket a faluból, fiúkat és lányokat. Kiválogatjuk a tiszta hangokat és énekeltetjük őket Isten dicsőségére!”

Vasárnap a mise után a plébános kihirdette a híveknek, hogy ebéd után küldjék el gyermekeiket a templomba szenténekeket tanulni.

Több mint harminc gyermek gyűlt össze, mind hat és tíz év között. Kiválogattunk közülük nyolc fiút és tíz kislányt, a legtisztább hangúakat. Jusztina fia is közöttük volt. Szépen csengő gyermekhanggal áldotta meg a Szentlélek, és elég erőssel is, hogy őt választhattuk előénekesnek.

Megkezdődött az énektanulás. Gregor atya jó tanítómesternek bizonyult – nem terhelte túl a tanítványait, de amit lehetett megtanított nekik. Öt éneket választottunk ki, de csak hármat tanultak meg rendesen. Ez is elegendőnek bizonyult. A gyermekek lelkesedésének ébren tartása végett apró ajándékokat osztott szét közöttük: kis, pergament lapocskákra rajzolt szentképet, almát, diót, sőt néha – ha jól teljesítettek – még egy-egy rézpénzt is. Az előénekesnek persze mindenből több jutott, de ezt a többiek természetesnek vették.

„Hogy hívnak? – kérdeztem Jusztina fiát, mikor láttam, hogy a kapott ajándékot a zsebeibe dugja ahelyett, hogy gyorsan megenné, mint a többiek.

„Dénes fia Lukács!” – válaszolta hangos szóval, s a név szíven ütött, hogy el kellett fordulnom a gyermektől nehogy észre vegye arcomon a lelki tusát.

„Jusztina, Jusztina találd meg békédet legalább te, mert az enyém még nem jött el!” –mondtam magamban.

„Miért nem eszed meg az almádat, Lukács?” – fordultam vissza gyermek felé, kissé megnyugodva.

„A kicsi testvéremnek viszem.” – nézett rám csillogó szemekkel.

Az adakozás öröme csillogott bennük.

„Szép a hangod és jól is énekelsz!” – folytattam a beszélgetést, gondolván, ennyit megtehetek nyugodt szívvel, hiszen nincsen abban semmi feltűnő, ha egy-egy gyereket megszólítok, máskor úgyis igyekszem távol maradni Jusztina fiától.

„Köszönöm, atyám!” – válaszolta jól nevelten, s én arrább léptem a többiek felé, váltsak velük is néhány kegyes szót.

Húsvét vasárnapján mutatkozott be a hívek előtt kicsiny kórusunk, s az anyák nem győzték törülgetni a meghatottságtól könnyező szemeiket, mikor meglátták, s meghallották gyermekeiket, amint kedves hangjuk megtölti szerény templomukat.

Lehullott a Jézus vére

Szent keresztfa tövére

Drágalátos szent testibű

Mélységes mély sebeibű

Angyalok szárnyának suhogását véltem hallani, ahogy ott térdepeltem a Szent Szűz oltárképe előtt.

„Láttam az énekeskönyvedet mutogattad a gyermekeknek. Talán valamelyiket érdekli a betűk világa?” – figyeltem fel Gregor atyára, aki lelkesen magyarázott a köréje gyűlt három gyereknek.

Elgondolkozva néztem a jelenetet. Majd közelebb léptem hozzájuk, s láttam, Lukács is köztük van. Hagytam őket a könyvet nézegetni – újabb éneket kerestek a következő vasárnapi miséhez.

Letelt az időm, s készülődtem visszatérni a püspökségre, folytatni ottani munkámat.

„Mit mondjak a püspök úrnak, ha holnap visszamegyek?” – Kérdeztem Gregor atyát.

„Mondd, hogy akit a figyelmembe ajánlott általad, megfelel a várakozásnak, és ősztől mehet a kolostor iskolájába.” – válaszolta, s szavaitól könnyebb lett a szívem.

A nyár hamar véget ért sok munkával, törődéssel a paraszt emberek számára, s ami számunkra is, akik a kancelláriák dohos szobáiban forgatták a régi fóliánsokat, s az újabb leveleket, egyházi és világi iratokat. Dénes számára is úgy láttam, hasznos volt az évnek ezen része, hiszen ahogy a püspök úr elengedte neki a robotot, több időt tudott saját dolgaira fordítani, még fuvart is vállalhatott saját hasznára, aminek meglett az eredménye: egy jó fejős tehénnel gyarapodott a jószág.

A plébános, Gregor atya magához hívatta Dénest, és megmondta neki, engedje Lukácsot ősztől a kolostori atyákhoz, neveljék ők tovább Istennek tetsző módon, mert élénk szellemmel áldotta meg őt a Szentlélek.

„Legyen meg az Úr akarata!” – válaszolta Dénes, bár nem volt könnyű lemondani egy segítő kézről a családban.

Nekem ellenben remény töltötte el a lelkemet, és imára kulcsolt kézzel adtam hálát a Mindenhatónak, hogy eddig juthattam a rám hárult kötelesség teljesítésében. Nyugodt szívvel indulhattam vissza püspök uramhoz, akinél szolgálatba álltam, miután hathónapos kolostori magányom után visszatértem a mindennapokhoz. Plébániám javadalma biztosított annyi jövedelmet, hogy elvállalhattam ezt a secretariusi hivatalt. A fiatal Zacharias atya, akit nem rég szenteltek pappá, örömmel elvállalta helyettem a szolgálatot a hívek körében, megfelelő javadalmazás ellenében.

Ez a secretariusi munka sokrétű hivatali feladattal jár, de mind e mellett alkalmam nyílott a rám bízott gyermek sorsának jobbrafordulását irányítanom, ügyelve nehogy a hirtelen jövő változások rossz irányba térítsék lelki fejlődését. Ne kapjon semmit könnyen, hanem küzdjön meg a maga módján minden lépésért.

                                                                                                                        

Páter Lucas emlékei - 0

 Előhang

   Xavér, a takarító testvér, a háború után, mikor a hatalom parancsára kirámolták a Püspöki Palotát, talált egy irattekercset az egyik polc alatt. Felvette, forgatta, nézegette. Volt rajta kívül valami írás, de ő csak takarítani, sepregetni tudott, olvasni nem. Erős zsinórral át is volt kötve, s szép viaszpecsét fityegett a zsinór végén. Gondolta munkája végeztével odaadja a rendfőnökének, s ő majd utána küldi a többi íratnak, addig is becsúsztatta reverendája zsebébe. Később aztán megfeledkezett róla, mint általában mindenről, s csak tova szombaton, amikor mosásba adják a köntösüket, talált rá újból a reverenda zsebében. Futott is lóhalálában a rendfőnökhöz, Pelbárt atyához, nehogy megint elfelejtse a tekercset átadni. Kicsit tartott tőle, hogy összeszidják, de az atya kegyesen fogadta.

- Lássam, testvérem, mit hoztál?

- Va … valami í … írat. A polc a … a … alatt volt.

- Jól van! Nagyon jó, hogy elhoztad.

- Mi … mi van be .. benne?

- Na, nézd csak, egy régi írás! – kiáltott fel, ahogy a zsinórt lebontva belenézett a fóliánsokba. - Most menj – szólott Xavér testvérhez –, és hívd ide Litterát atyát, olvassa el, mit írnak itt.

  Jött is hamarosan Litterát atya. Ezt a nevet azért kapta, mert különösen vonzódott a különféle iratokhoz. Régi család sarjaként a hagyományok szigorú betartásával került a rendbe. Évszázadok óta minden emberöltő adott egy fiút az egyháznak, akik a maguk módján, csöndesen támogatták a családot a mindennapok viharaiban.

- Kérlek, nézd meg ezeket a fóliánsokat – kezdte Pelbárt atya – és fordítsd le mai nyelvre az itt leírtakat.

- Atyám, nem kell ezt lefordítani. Ékes magyar nyelven íródott, bár kissé régies szóhasználattal. Csak a betűket kell átírnom a ma használatos abc szerint. Ha most nekifogok, vecsernye utánra készen is leszek vele.

  Íme, az eredmény: tizenegy fóliáns teleírva szép gyöngybetűkkel, Litterát Dénes atya átiratával olvashatóvá téve: - Vétkeztem, atyám, - Fra insolitus, - Nem alamizsna, - Húsvét közeledtén, - Útra kelünk, - Levél jött Gregor atyától, - Újból az univerzitás falai között, - Válaszlevél Gregor atyának, - Gregor atya második levele, - De pauperibus scholaribus, - Rebelliók és egyéb bajok. 

(Páter Lucas emlékeiből - 2)

2, Fra insolitus

 

Valamivel éjfél után láttam meg az ismeretlen barátot a falhoz lapulva, az egyik cella bejárata előtt. Éppen az éjféli ájtatosságról mentünk vissza celláinkba, mikor szembe találkoztam vele. Alig fértünk el egymás mellett, hiszen a keskeny folyosót nem ezért alakították ki a kolostor építői, hogy ott ide-oda járkáljanak benne a szerzetesek.

Nem is volt semmi értelme a folyosón járkálni. Az csak arra való, hogy a celláktól a kápolnáig menjünk az ájtatosságra, misére, mikor melyiknek van ideje a nap folyamán. Utána pedig vissza. Egymás mögött léptünk ki celláinkból, lehajtott fejjel az olvasót morzsolgatva bandukoltunk át a kápolnába. Étkezésekre is ugyan így, csak akkor a refektóriumba. Ide ritkábban, mint a kápolnába.

Ennyi a járkálás a rendházban: a cellából a kápolnába, a kápolnából vissza, vagy a refektóriumba, s onnan a celláinkba. Ritkán történik meg, hogy ettől eltérő járkálásra kerüljön sor. Ha az apát úr magához hívat valakit, csak olyankor.

A napos takarító testvér naponta kétszer mossa fel a folyosókat és a többi helyiséget, amikor mi éppen távol vagyunk. Kivéve a cellákat – azokat mindig mi magunk takarítjuk.

És mégis megtörtént az a különleges, hihetetlen dolog, hogy valaki, egy szerzetes társunk megpróbált végig menni velünk szemben a folyosón, amikor jövünk az ájtatosságról éjfél után valamivel. Ahogy közeledtem feléje, mintha engem nézett volna a kezében tartott breviárium fölött. Csak a szemem sarkából figyeltem. Nem lehetett nyíltan nézelődni, hanem csak lehajtott fejjel, imádkozva lépegetni. Mégis észrevettem, hogy utánam fordul. Tovább haladtunk csendben, elértem a cellám ajtaját, és beléptem. Letérdepeltem az imapulthoz, de nyugtalanított az ismeretlen szerzetes, és nem tudtam elmélyedni az imában. Monoton suttogással az ökleimre hajtott fejjel ismételgettem az ima szövegét.

Belealudhattam az imába, mert arra riadtam fel, hogy nyílik az ajtó, és belép rajta a folyosón látott ismeretlen.

„Ki vagy, testvérem? És mit óhajtasz tőlem?”

„Pater Lucas! Buzgó imáid nem hozhatnak addig nyugalmat, amíg el nem végzed a rád bízott világi feladatodat!”

Nem tudtam erre mit válaszolni, csak keresztet vetettem, s felálltam a térdelésből.

„Egy életet bízott rád az Úr. Menj és egyengesd földi útját! Már épp eleget maradtál a testvérek között, és a megszokás elmossa az ájtatosság eredményét. Az időt sem érzékeled, már fél éve vagy itt. Ne gondold, hogy a semmittevés kedves az Úrnak!”

Mielőtt bármit is válaszolhattam volna, elhagyta a cellát.

Volt min gondolkodnom ezek után a szavak után. Magamban igazat adtam neki, bár nem tudtam, honnan tud ennyi mindent rólam. Nem emlékeztem rá, hogy valaha is találkoztam volna vele.

„Lehet, Krakkóban együtt látogattuk a studium generale előadásait, s talán ö is tagja volt a bursa Hungarorumnak?” – töprengtem, s rémlett is valami.

Rég történt mindez, sokan gyűltünk össze a krakkói universitáson, és még többen csak megfordultak ott – meghallgattak néhány előadást a híresebb professzoroktól, aztán mentek tovább Bécsbe, Párisba, Prágába, vagy Itáliába. Krakkó városában házat vásárolt bursa céljából a magyar náció részére Diószeghy Pál apja ura, aki gazdag földbirtokos Várad mellett, és hasznos barátságot ápolt a krakkói magisztrátus tagjaival…

Itt laktunk, tanultunk éveken át mi, akik a magyar nációhoz tartoztunk. A többieknek, a francia, német, angol nációknak is külön tanulóházaik voltak. Miután meghallgattuk az előadásokat, estelente összegyűltünk, és egy nagyobb társunk, aki már baccalaureus volt felolvasta a kiadott textust, mi pedig heten-nyolcan köréje ülve utána mondtuk. Addig gyakoroltuk, ameddig már kívülről el tudtuk ismételni. Nem mindig ment könnyen. Különösen az Arisztotelész magyarázatok tűntek eleinte megemészthetetleneknek. Hosszas viták követték a stúdiumokat. Részletekre szedtünk minden kitételt, minden mondatot, hogy a végén bebizonyítsuk, úgy igaz, ahogy azt a Biblia, a klasszikusok és az egyházatyák megírták. Közben észrevétlen megtanultunk ügyesen érvelni, vitatkozni, magyarázni a szent szövegeket. Ezeken a vitáinkon sokszor vettek rész nagy tudású magiszterek is, akiknek csüngtünk minden szaván.

Ezen társaim között kutatgattam gondolatban, hátha ráakadok az ismeretlen szerzetesre. De sokáig nem akart az emlékeim sűrűjében alakot ölteni. Aztán halványan mégis kezdett valami derengeni. Éppen Martinus magiszter vezetett disputációt a bursában, s én, mint friss baccalaureus segítettem neki a vitát irányítani. Szent János evangéliumából való textust boncolgattuk: „Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűn mibennünk, magunkat csaljuk meg.” Ahogy eszembe ötlött ez a rész a Szentírásból, kitisztult előttem a kép.

Már a vita vége felé tartottunk, amikor ismeretlen diák jött közénk, s kuporodott le a földre a többiek háta mögött. Ruházata egyszerű volt, fején a föveg jelezte, hogy a stúdiumokban előhaladást ért már el. Nem szólt bele a vitába, csak bólogatott a helyénvaló megjegyzéseknél, és a fejét csóválta, ha nem szolgált tetszésére, amit hallott. A disputáció után ott maradt a szobában, miután a többiek eltávoztak.

„Lucas testvér!” – szólított meg.

Már akkor is csodálkoztam azon, vajon honnan ismerhet engem név szerint.

„Hírt hoztam neked, testvérem távoli hazádból” – folytatta – „Várják, hogy indulj haza. Atyád nagy beteg, s különben is már eleget időztél a stúdiumok berkeiben, megszerezted a babérkoszorút is. Hoztam pénzt neked az útra. Itt van 20 gulden ebben a batyuban. Vedd el!”

Így történt a dolog, de azóta sok év telt el, mialatt próbáltam nem megcsalni magam…

(Páter Lucas emlékeiből - 1)

Vétkeztem, atyám

Még jócskán csípős volt a kora reggel, darócköpenyemet összehúztam magamon. Még a kapucnit is a fejemre borítottam, majd komótosan leültem a templom lépcsőjére, és onnan figyeltem az ébredező falut. Itt lakott Jusztina, s innen éppen ráláttam kicsiny, de takaros portájukra. Hamarosan nyílott a kiskapu, s Dénes, a férje, hátán szerszámokkal kilépett az utcára. Szapora léptekkel igyekezett a határ felé, ahol árendába vett birtokuk húzódott.

„Szorgalmas embernek látom” – gondoltam magamban, megnyugodva.

Tudom, a szülei is azok, saját földet szereztek maguknak, s jó leckét adtak gyermekeiknek, s így Dénes fiúknak is tisztességből, szorgalomból, munkaszeretetből.

Lassan megélénkült a falu, amint láttam, elsőnek Dénes indult el. Jó jel!

Ahogy ott üldögéltem kenderkötéllel átkötött barna köpenyemben, az előttem elmenők rám köszöntek, s én tisztességgel fogattam:

„Dicsértessék!” vagy „Laudetur Jesus Christus!”

„In aeternum, amen!” – „Mindörökké, Ámen!”

Egy asszony megállt előttem, s hárászkendője alól elővéve egy cipót nyújtott felém.

„Megéheztél, atyám!” – szólott, s kijelentés volt a szavában nem kérdés, hiszen tudta.

„Légy áldott!” – köszöntem meg az ételt, s keresztet rajzoltam előtte a levegőben.

Később megcsappantak a jövőmenők, és a nap kellemesen melegített. A lépcső kövei is kezdtek felmelegedni. A kenyér felét megettem, és a tér közepén álló kútnál jót ittam rá. Utána újból elfoglaltam megfigyelő helyemet. Várakozásom hamarosan meghozta gyümölcsét: újból nyílt a kiskapu, s most Jusztina lépett ki rajta. Hátán egy keszkenőbe fogva helyezkedett el a gyermek, a karján pedig kosárban az embernek szánt ebéd. Tétovázás nélkül szaporázott az ura nyomán ki a határba. Vitte neki az ételt, ne kelljen hazajönnie délebédkor. Észrevette a templom előtt görnyedő alakomat, de tekintete elsiklott felettem. Nem ismert rám.

Szerettem volna a gyermeket jobban szemügyre venni, de nem mehettem hozzájuk közelebb. Minek zavartam volna meg Jusztina megérdemelt békéjét!

Eltelt a délután is. Úgy látszik elnyomott a buzgóság, mert arra ébredtem, hogy eltűnt a nap az égről a szemben álló diófa már zöldellő lombja mögött. Széjjelnéztem, kereste szemem a mezei munkából hazatérők között Dénest. Kisvártatva jött is, és ahogyan mellém ért, felemelkedtem ültömből. Ő a hirtelen mozdulattól meglepődve rám köszönt. Fogattam köszönését és megindultam utána.

„Megfáradtál, Dénes testvér?” – kérdeztem.

„Honnan ismersz engem, atyám?” – lepődött meg.

„Gyermekem, megáldotta szerénységemet a kegyelmes Isten, hogy olyan dolgokat is megismerjek, melyek mások előtt rejtve maradnak.”

„Ki vagy te, atyám?”

„Lucas a nevem” – válaszoltam, majd így folytattam: „Testvérem, ha a fogadó felé tartasz, menjünk együtt, s beszélgessünk Isten végtelen kegyelméről.”

„Bocsáss meg, atyám, de nekem nem arra irányul az utam. Itt lakom a közelben, s hazafelé igyekszem. Vár az asszonyom és a kicsi fiam!”

„Legyen veletek az Úr!”

Elgondolkozva indultam tovább a magam útján gyalog, ugyan úgy, ahogyan jöttem. Megnyugtató volt látnom, hogy jó kezekben van Jusztina is, és a gyermek is. Dénes sikerrel abszolválta a vizsgákat! Szorgalomból is, gondoskodásból is jelesre teljesített.

Sokáig tartott a visszaút. Éjszakára szegény emberek kunyhóiban húztam meg magam. Szívesen osztották meg egyszerű ételüket és hálóhelyüket velem, egy náluk is nyomorultabbnak tűnő vándorral, aki isten szolgája. Háromszor éjszakáztam ilyen falusi emberek hajlékában, mire megérkeztem a rendházhoz, úti célomhoz. Egyenesen Gaspar atyához, az apáthoz kértem bebocsátást.

A könyvtárban találtam rá, olvasásba merülve. Ahogy meglátott, intett, menjek közelebb. A könyv lapjai közzé Jézust ábrázoló kicsi képet helyezett, s félre tette az asztal melletti polcra.

„Ülj ide közelebb hozzám, fiam” – szólott barátságosan.

„Atyám, vezekelni jöttem, és bocsánatot nyerni, mielőtt újból elfoglalhatom őrhelyemet a rám bízott nyáj pásztoraként.”

„Beszélj!”   

„Vétkeztem, atyám, és nem találok megnyugvást! Szerényen, de nem szegényen éltünk a plébánián. Birtok is tartozik hozzá, megfelelő jövedelmet biztosítva, és híveink adakozó kedve sem megvetendő. Hálával fogadják szolgálatunkat.”

„Mondd, csak mondd!”

„Egy korosabb házaspár szolgált plébániánkon. Szakácsnő és a férje, aki kapus és mindenes. Jusztina nevű leányuk sokszor fordult meg a konyhán édesanyjának segíteni.”

„Értem, fiam! A test ördöge megkörnyékezett, és te gyengének mutatkoztál.”

„Bevallom, atyám” – hajtottam le a fejem és halkan folytattam – „nem mentegetem magam, vezekelni óhajtok!”

„Mi van még a tarsolyodban?” – kérdezte az apát úr, mintha a lelkem mélyére látna.

„Egy derék, tehetősebb szabad paraszt fiához ment férjhez, közbenjárásomra.”

„Tettedért felelned kell. De ez utóbbi derék dolog volt részedről. De mondd tovább!” – csattant a végén a házfőnök hangja.

„Nyugtalanság és bűntudat gyötör, atyám. A szomszéd plébánosra és a diakónusra bíztam a nyájamat, és eljöttem megtudni, mi van Jusztinával és az időközben megszületett gyermekkel. Láttam őket, s a férfit is, akire rábízatott az életük, de ők nem tudtak rólam.”

„Baj van velük?”

„Nincsen, atyám. A szent Szűz vigyáz reájuk!”

„Fiam, jelentkezz a szolgálatos testvérnél, és foglald el celládat. Addig maradhatsz, ameddig lelked megtisztul.”

Kezet csókoltam az apát úrnak, Gaspar atyának, és elvonultam megkezdeni lelkigyakorlatomat.