Ülök a képernyő előtt

Kedves unokaöcsémmel ülök a képernyő előtt, és türelmetlenül váltogatom a csatornákat – valamilyen elfogadható, jobb minőségű műsort kerestem volna. De csak horror, gyilkosság, ízléstelenség, durva erőszak, politika, s más igénytelenségek jelentek meg.

- Zárd el, mesélek én neked valamit, ami lehet nem vidám, de mégis más és igaz.

- Jó! – egyeztem bele, s kikapcsoltam a készüléket, ő pedig rákezdett:

Tudod, engem anyám úgy nevelt, hogy ne menjek el a szenvedés mellett érzéketlenül. Ha szomszédasszonynak kifogyott a cukra, édesanyám már küldött is, vigyek neki egy csuporral. Olyan fél liter körüli, fületlen, mázas csupor volt a konyhában a stelázsin, s abban tartottuk a cukrot. Cukortartó? Ugyan, jó, hogy volt cukor! Máskor három tojással, vagy fél kiló kenyérrel küldött át valamelyik szomszédhoz.  Arra nem emlékszem, hogy valaha is visszahozták volna. Igaz, egyszer letörött a lépcsőfeljáró korhadt korlátja, s amikor ezt megtudták, átjött három szomszéd bácsi, anélkül, hogy édesapánk egy szóval is hívta volna őket. Hoztak magukkal szerszámokat, deszkát, lécet és gyorsan megjavították a korlátot. Anyuka nagyon örült, mert félt, hogy a kicsik lesnek a lépcsőről a hitvány korlát miatt. Apuka pedig kihozott egy kisüveg háziszőttes pálinkát, s megkínálta a segítőkész szomszédokat. Köszönték, s már mentek is. Se fizetséget, se semmi egyebet nem vártak el, sőt még ők köszönték a pálinkát!

- Hogy törött le a korlát? – kérdeztem.

- Az öcsém volt abban a ludas. Jött haza az óvodából, s egy ott tanult mondókát szajkózott: „kicsi nekem ez a ház, kirúgom az oldalát!” De nem a ház oldalát rúgta ki, hanem a korhadt korlátot, hogy alig tudtam elkapni.

Ezek a háború utáni évek voltak. Városszerte sok hadirokkanttal lehetett találkozni: félkarú, féllábú emberekkel.  Vége volt a napomnak, ha ilyeneket láttam. Sírtam egész álló nap, hogy anyám alig bírt belém lelket verni. Elgondoltam, milyen szenvedés lehet számukra, ha a lógó kabátujjra tekintenek, vagy párnélküli cipőjükre. Egyik nap éppen a kapu előtt tétlenkedtem, amikor észrevettem a házunkkal szemben, a parki padon egy félkarú embert üldögélni. Odamentem hozzá, s kértem még maradjon kicsit, csak amíg beszaladok és hozok neki valamit.

- Mit keresel, kislányom?- kérdezte édesanyám, látva, hogy valami után kutatok.

Mondtam neki, hogy kint van egy félkarú ember és akarok neki vinni valamit. Az egész lakást levittem volna szívesen, csak enyhítsem a nyomorúságát.

- Vigyél neki egy szelet kenyeret. Most hoztam tíz perce a péktől.

Lenyestem egy nagy szeletet, s kiszaladtam vele a félkarúhoz. Még ott ült a padon – süttette magát a nappal. Odavittem neki a kenyeret. Köszönte, s egy önkéntelen mozdulatot tett a kezével, mintha meg akarna simogatni, de ott volt a kenyér a kezében.

- Jó gyerek vagy. Áldjon meg a Szűzanya! – mondta.

Megfordultam és elfutottam. Nem vagyok én jó gyerek! Mi az, hogy jó gyerek? Én csak nagyon megsajnáltam, hogy könny szökött a szemembe, mikor láttam, amint a megmaradt bal kezével elveszi a kenyeret.

Másnap nem láttam, de két nap múlva újra ott ült. Vittem neki gyorsan egy szelet kenyeret, nehogy tovább álljon, mialatt kihozom. Csak odanyújtottam, s most is elszaladtam. Nem bírtam elviselni a látványt, ahogy egy kézzel tesz mindent…

Ettől kezdve szinte mindennap eljött, de nem szólt, csak egy halk köszönömöt. Később kezdtem megszokni a mozdulatait, s nem futottam el, csak néztem, ahogy majszolja kenyeret. Eltelt így egy jó hét is, amikor megkérdezte szégyellősen, volna-e egy kis zsírunk? Futottam, és hoztam egy fakanálban zsírt, amit aztán rá is kentem a kenyerére. Másnap már zsíros kenyeret vittem, s ő halkan egy kis sót is kért.

- Mi kéne, ha volna? – kérdezte anya, mikor látta, hogy a polcon keresgélek.

- Sót kért a félkarú bácsi.

- Na, tessék! Előbb kenyeret, aztán zsírt, most még sót is! – morgolódott anya.

- De mindenki sóval szereti a zsíros kenyeret!

- Vigyed, na!

Egy kis papírba tettem a sót, és siettem vissza. Megsóztam a zsíros kenyeret, s lekuporogtam én is a padra, úgy figyeltem, ahogy megelégedetten eszik.

- Hogy hívják a bácsit? – bátorodtam meg.

- Márton vagyok. Marci bácsi.

Másnap nem volt ott a padon, s harmadnap sem láttam. Nem jelentkezett többet. Nagyon bántott, mert azt gondoltam, biztos megbántottam azzal, hogy bizalmaskodtam vele: megkérdeztem a nevét.

Hiába nézegettem a környező utcákat is, nem sikerült találkoznom vele. Körülbelül két hét múlva vasárnap reggel aztán megpillantottam, amint a templomhoz vezető kőlépcsőkön kapaszkodott felfelé.

- Marci bácsi, Marci bácsi! - futottam utána.

- Ó, hát te vagy az? – nézett rám mosolyogva.

- Mi történt? Miért nem tetszett többet eljönni a parkba? - rohantam le a kérdéseimmel.

- Ne haragudj, de nem volt időm! Hallod? Nem volt rá időm!

Nem értettem miért jött olyan izgalomban attól, hogy nem volt ideje eljönni?

- Hát, nem érted? – rövid hatásszünetet tartott, aztán kimondta. – Mert dolgozom.  Hallod? Dolgozom! Felvettek a nyomdába, a könyvkötő részlegre.

- Jaj, de örülök!

- A Szűzanya megsegített! Meg a te zsíros kenyereid. Nem hagyták, hogy elmerüljek a kilátástalanság, a kétségbeesés mocsarában. Most megyek, mert mindjárt kezdődik a mise. Isten áldjon!

Nézem utána, ahogy serényebben szedi a lábát, szinte szökdösve halad a kőlépcsőkön felfelé…

Kispapból fiskális - Krajcár Béla a nagyvilágban (VI)

A Szeminárium fali között tovább teltek csendes zsolozsma közben a napok, hetek. Nem mondhatom, hogy zajlott az élet, de a változások szele minket is meglegyintett – bölcselkedett, szokásához híven a hebraisztika professzora. A szikár, aszketikus arcú paptanár mindig kimérten, kerek, mondhatnám dagályos szavakkal értekezett. Nem beszélt, értekezett. Valahogy nem tiszteltük és nem szerettük, szavai mégis sokszor megragadt emlékezetünkben. A „változás szele” először azt hozta, hogy kevesebb és gyengébb lett az étel. Húst eddig is keveset kaptunk, de most még ezt az adagot is felére csökkentették. Bevezették a K.u.K.-t a menzán is. Az ugyebár másképpen „Kohl und Kaffee”, azaz káposzta és kávé. A kávé egy fekete, édeskés lötty, semmi köze a babkávéhoz, talán pörkölt árpából készül.

Személyemet érintő változást is tapasztaltam, függetlenül a gazdasági nehézségektől, illetve azok következményeitől. Megváltozott körülöttem a légkör. Fagyosabb lett. A tanárok, de kiszolgáló fráterek is türelmetleneknek, idegesebbeknek tűntek, ha velem bármi dolguk akadt. Feleléskor az osztályban, vagy akár kint a folyosón is mindig valami kifogást találtak, valami okot, hogy leteremtsenek. Kivéve Domonkos atyát, a rendfőnököt és Théta bácsit a görög tanárt. Ők továbbra is szeretetteljes szigorral bántak velem, akár eddigelé. Théta bácsi mindennapi szertartásához most is hozzátartozott a „hogy van Béla!” – rikkantás, ha valamelyik felelő elakadt. Szeretetének megnyilvánulásának tartottam ezt az ismétlődő kis közjátékot.

Még a társaimnak is feltűnt a változás körülöttem. Nem értettem az okát. Érthetetlen, homályos dolog lehetett a háttérben, gondoltam a hajnali mise ideje alatt, míg buzgón térdepeltem a többiekkel együtt a padok között.

Édesapám látogatása oszlatta el a homályt.

- Ilyenek az emberek még itt is, fiam. Ne csodálkozz, Bácsi meghalt, s nincs, aki pártoljon a Szeminárium falai között. Jobb, ha elfogadod ezt a helyzetet és helyedet a páterek és barátok között.

Megfogadtam apám tanácsát és megpróbáltam nem lázadni. Nem sok sikerrel. Annyit kellemetlenkedtek nekem, hogy egy kutyának is sok lett volna. A szolgadiákok közzé kerültem. Mi takarítottuk a refektóriumot, a folyosót, sokszor osztottak be konyhai szolgálatra, hogy pucoljuk a zöldségeket, mosogassunk, vagy mossuk fel a követ. Legrosszabb mégis az volt, mikor a mosdót-WC-t kellett rendbe tenni.

Ekkor történt egy váratlan dolog. Váratlan volt, s mint ilyen, valami homályos reménnyel töltött el. Pedig nem történt más, csak egy látogatás. Régi iskolatársam keresett fel Ottó. Herzig Ottó. Rejtély, hogy hogyan talált rám. Éppen az asztalt segítettem leszedni a déli étkezés után, mikor szóltak, menjek le a kapuhoz, mert keresnek.

- Meg sem ismersz, Béluci?

- Nézd csak, hiszen ez Ottó! – tártam ölelésre a karomat.

Nagy beszélgetés következett – ki mit csinál, hogy él és más ilyesmi fontos és kevésbé fontos dolgok kerültek szőnyegre.

- Úgy mondták, hogy a gőgömet akarják megtörni – magyaráztam, miután elsoroltam a sorsomban bekövetkezett változásokat.

- Gőgös voltál?

- Nem tudom, lehet, de most biztos nem és az engedelmességet, az alázatot is rendesen megtanultam.

- Miért csinálod tovább? Miért nem hagyod az egészet?

- Hogy mi? – akadt el a szavam.

- Hagyd itt az egész bagázst! Lépj ki, s éld az életedet.

- De hát nincs hova menjek. Apámra nem számíthatok, elég neki a saját élete, nagymamám is csak tengődik a kis járadékából.

- Erős vagy, fiatal vagy megállsz a lábadon.

- Semmihez sem értek az ókori nyelvek, meg a teológia tudományán kívül.

A barátom, Ottó aztán elment, s én maradtam a nyugtalanító gondolataimmal. Mit tegyek? Hagyjam  itt a kellemetlenné váló, de mégis védett, biztonságos iskolát, vagy hagyjak csapot-papot, s vágjak neki a nagyvilágnak? Nagy kérdés! Aludni sem hagy a gondolat, hogy minden megváltozhat velem, körülöttem. Nappal végeztem a dolgomat, amit rám osztottak, de annyira lefoglaltak ezek az újabb gondolatok, hogy nem is törődtem a megaláztatásokkal. Érdekes módon a piszkálódások lassan abbamaradtak, hogy nem reagáltam rá. Nem rándultam össze, ha rám szóltak, nem vágtam elkeseredett, szenvedő képet, ha a mellékhelyiségbe küldtek takarítani. Még a tanulásra is több időt fordíthattam készülve a próbatételekre, amire hamarosan sor kerül.  Ezzel nincs is semmi gondom, nem haladtam eddig rosszul a szent tudományok elsajátításában. Inkább a közelgő felszentelés aggasztott. Már nem érzem olyan biztosnak magamat, nem hiszem, hogy a papi pálya lenne számomra a jövő. Csak forgolódtam éjszaka a pokróc alatt, s nem tudtam dűlőre jutni ezekben a váratlanul felbukkant gondokban. Teljesen megzavarodtam attól a lehetőségtől, hogy másképpen is alakulhat az életem, mint egy pap életútja. Azért felkészülve vágtam neki a vizsgáknak. Tekintélyes, tudós atyák előtt adtunk számot felkészültségünkről és rátermettségünkről. Nem sokra emlékszem az egészből, csak az maradt meg az emlékezetemben, hogy latin nyelven tartottam disszertációt mellyel jelentős sikert arattam a reverendába öltözött tudós atyák körében. Szent László királyuk csodatételeiről és nagyváradi tiszteletéről szólt. Erre emlékszem, s büszke is vagyok rá. Többé soha hasonló tudományra nem adtam a fejem…

Grossmutter temetésére apa kikért az apát úrtól. A sok ismeretlen között megláttam Ottó barátomat. Örültem neki és hívtam a szertartás után jöjjön velem apához.

- Szívesen látom a barátodat is egy kis uzsonnára.

- Köszönöm a kedvességét, Krajcár bácsi, de nem vagyok egyedül. A kicsi húgom velem van, rám bízta édesanyám, vigyáznom kell rá.

- Hozza ide, kedves Ottó, az ifjú hölgyet. Ismerjük meg.

Jaj, ne – ijedtem meg. Minket ott a kolostorban elzártak a lányoktól, nőktől. A páterek azt mondták, hogy az ördög csábításának eszközei, és a pokolra juttatják azokat, akiket elcsábítanak. Csak azt nem értettem én a buta fejemmel, hogy mégis hogy lehet a Legendárium tele női szentek életével.

Ottó intett a mellet álló leánynak, lépjen közelebb.

- Krajcár bácsi, bemutatom a húgomat, gyere, mutatkozzál be szépen!

- Gizella – pukedlizett kecsesen.

- Üdvözlöm, kisasszony! – szólott apa, majd rám mutatva folytatta: - a fiam, Béla.

- A barátoknak Béluci! – tettem hozzá gyorsan.

- A barátoknak Gizus! – jegezte meg mosolyogva.

A bemutatkozás ceremóniája alatt lopva jól megfigyeltem Ottó barátom húgát. Semmi sátánit nem találtam benne! Sőt, egészen kedvesnek mutatkozott a csodálkozó nagy szemeivel.

- Ottó soha sem beszélt rólad. Nem is tudtam, hogy egyáltalán létezel.

- Én ellenben rengeteget tudok rólad. A bátyám mesélte, hogy milyen nagy tudós vagy máris.

- Mármint hogy én?

- Persze, hiszen beszéled Cicero nyelvét, igaz? És eredetiben olvasod az antik görög drámákat.

- Na, ez azért túlzás.

- Mondjál valamit görögül, kérlek!

- Ménin áeide, théá, Peleiádeo Achiléos ouloménén, hé műrí’ Achaioís álge’ éthéke.

- Mi ez? Mit jelent?

- Az Iliász kezdő sorai.

Ottó épp idejében szakította félbe a hencegésemet.

- Gyere, Gizus, menjünk, anya már biztosan vár! – hívta Ottó a húgát, és indultak is.

Éppen visszaértem a vecsernyére. Nem nagyon fogott az imádság, alig figyeltem rá, elkerült az áhítat. Mindegyre Gizus nagyra nyitott szemeit láttam magam előtt, ahogy lelkesen rácsodálkozik a szavaimra. Eddig se tudtam éjszaka aludni a kétségeim, a változások lehetőségeitől, most erre itt van ez az újabb nyugtalanító kép, amit nem tudok kiűzni a gondolataimból. A pappá szentelésem gondolata egyre ijesztőbbnek tűnt előttem. De kilépni, kimenni a nagyvilágba is borzasztónak, veszélyes vállalkozásnak tűnt. Csak forgolódtam a fekhelyemen egész éjszaka, s reggelig sem jutottam magammal egyezségre. Napokig, hetekig tartott ez a vívódás. Egy kispaphoz nem illő gondolatok, képzelgések.

Valami feszültség, várakozás töltötte el egész valómat, de nem a pappá szentelés izgalma volt ez. Pontosabban maga a várható ceremónia keltett rossz érzést bennem. Egyre kevésbé kívántam, hogy valahol egy kis plébánián legyek a hívek istápolója. Igaz, az is egy teljesen ismeretlen, idegen világnak tűnt előttem. Nem ismertem más papot a tanáraimon kívül, csak János atyát. A gyóntatom is egyik tanárom volt, a klasszika filológia öreg tanára. Neki gyóntam meg gyötrő kétségeimet, s kínzó gondolataimat. Atyai jóindulattal intett türelemre és Mennyei Atyánk kegyelmébe ajánlott, majd buzgó imádságra bíztatott. Nem mondhatom, hogy megnyugodtam volna!

A változás, amire vártam, amit reméltem váratlanul következett be és nem Istentől való volt. Nem bizony, hanem az ördög műve!

Mert mi is történt?

Egyik napról a másikra bezárták a szemináriumot és feloszlatták a rendet. Tanulók, tanárok, szerzetesek mehettek a szélrózsa minden irányába. Akinek volt rokona az országban, az odahúzódott, s akinek volt valamilyen végzettsége, szakmája könnyebben boldogult. Mi diákok is úgy szétszóródtunk a nagyvilágban, hogy évekig nem találkoztunk egymással.

Mikor kiléptem az intézet kapuján, megilletődve néztem szét, s így szóltam magamhoz:

- Szabad vagy Krajcár Béla, mint a madár. Oda szállhatsz a nagyvilágban, ahova csak akarsz. A baj azonban ott van, hogy nincsen szárnyad.

Számomra így aztán az egyedüli lehetőséget, segítséget apám jelentette. Odaköltöztem hozzá, bár neki sem volt tágas lakása. Éppen akkora, hogy ő maga kényelmesen elférjen. Ennek utána pedig velem kell majd megosztania. Hogy mi lesz, hogy lesz azt egyelőre el sem tudtam képzelni. Apám bíztatott, hogy kerít nekem valamilyen állást – írnokit, tisztviselőit - ne lézengjek a világban céltalanul. Mikor Diószeghy nagyapa meghalt, a könyveit apuka elhozta, s most ott árválkodtak az előszoba plafonig érő polcain. Ezek lettek most hűséges társaim egy időre.

A nagy szabadság kissé fejbekólintott, azt sem tudtam, hova tegyem magamat – nem kell hajnali misére menni, egész nap zsolozsmázni, leckét tanulni, még klozetet sem kell takarítani. Így aztán a könyvekhez fordult a figyelmem – lapozgattam, forgattam őket.  A sok katonai tárgyú könyv mellett szépirodalmi művek is sorakoztak a polcokon, még egy jogi témájú is, amin meglepődtem, hiszen nagyapa tudtommal nem érdeklődött a paragrafusok világa iránt. Annál inkább érdekelt engem. Elbűvölten olvastam a rend megteremtésének lehetőségét, az egyenes iránymutatást a mindennapok zavaros körélményei közt. Érdekes, izgalmas volt végig követni, miképpen születik meg egy-egy törvény. Miután okos, hozzáértő, tudós jogalkotók elkészítik, még mi minden történik vele: hozzátesznek, kivesznek belőle, szidják, bírálják, dicsérik, átformálják – ki-ki a saját elképzelése, érdeke szerint. A végén saját szülőanyja sem ismer rá: ami eddig jó volt, rosszra fordul, ami pedig eleve rossz volt, még rosszabb lett. Végül azért mégis csak kialakul a formája. Akkor jóváhagyják, megszavazzák, s kihirdetik. Most már csak be kell tartani!

- Mi az, fiam? Jól belebolondultál ebbe a könyvbe? – szólott édesapám látva, hogy még enni is alig hagyok magamnak időt az olvasástól.

- Bele, bele!

- Miféle könyv az? Lássam!

- Csak nem akarsz ügyvéd lenni? Fiskális?

- Nem is tudom … Ha nincs kifogása ellene apámnak, beiratkoznék ősztől a Jogakadémiára.

- Ahogy jónak látod!

Nos, így lettem kispapból jogász, vagy fiskális, ahogy apám mondotta, és közben a remény is felcsillant, hogy Gizus majd elfogad, ha nem papként állok szóba vele.

Bárányt eszünk, ha igaz

Báránygerinc Táti módra 

A gerincet megpucolom ügyesen, leszedem a bőnyéket, hártyákat (a hínyár, ahogy régebben mondtuk) és a faggyúból is csak annyit hagyok, amennyi gusztusom szerint elegendő. Sózom, borsozom, s hagyom állni egy órát, kettőt. Ameddig a többi szükségest előkészítem. Ezek a következők: krumpli és hagymapucolás, fűszerek elékeresése a konyhaszekrényből és a kamrából, a kis tepsi elkérése a szomszédtól, zsírpapír-vásárlás – záróra előtt tíz perccel.  

A menet így zajlik: a gerinc minden második csigolyánál bevágom az ízületet, hogy majd a szeleteléskor könnyebb dolgom legyen vele. Utána nagyon kevés zsiradékon (olajon) egy serpenyőben minden oldalán gyorsan megpirítom a gerincet. Így omlósabb lesz a hús és ízletesebb. A tepsit kibélelem zsírpapírral, az aljára káposztalapit teszek, erre félbe vágott krumplit, felszeletelt hagymát, apróra metélt újhagymát. Erre az ágyra jön a hús. Az egészet meghintem rozmaring levéllel és összetört babérlevéllel.

Fólia alatt, forró sütőben (180 fok) két órát sütöm, majd a fóliát levéve még félórát.

Krumpli salátával tálalom.

Megjegyzés: a serpenyőben maradt forró olajat felhasználom egy mártás készítéséhez á la Jammie.

Báránypástétom Id. Alexandre Dumas után szabadon 

A bárányaprólékot – máj, szív, lép, nyesedék – megabálom. Ha nem sós vízben főzöm, később az összekavarásnál számítani kell erre! Adalékok: vereshagyma, újhagyma, tejben áztatott kenyér (szikkadt), főtt tojás, nyers tojás (kettő-kettő), apróra vágott petrezselyemzöld, lestyán levél, három-négy menta levél – ezek is apróra vágva. A főtt tojást kicsi kockákra vágom, a belsőségeket, hagymákat ledarálom. Só, bors, nyers tojást hozzá adom s az egészet a zöld-fűszerekkel együtt alaposan összekavarom, keverem. Ne felejts egy kis mustárt is tenni bele – ízlés szerint!

Őzgerincformát kivajazni, leveles tésztával kibélelni és ebbe belesimítani az egész keveréket – ez a sütés előtti lépés. Miután az egészet beburkoltam a tésztába, egy villával megszurkálom, megkenem sós tejjel és mehet is be a forró lerbe (jó, na, a sütőbe). Egy óra a sütési idő.

Kiborítani az őzgerincből emberpróbáló feladat, de sikerül, már meg is van az első élmény.

Kihűlve hüvelykujjnyi szeletekre vágva kínálhatjuk például reggelire (ha marad estéről!). 

Kell pénz? - Krajcár Béla a nagyvilágban (V)

Apát közben frontszolgálatra osztottak be, s én így itt rekedtem Krajcár nagyapánál. Eleinte nem vettem észre semmi különbséget, de a felnőttek egyre izgatottabbak lettek, háborúról beszéltek. A falubeli legényemberek is bevonultak hirtelen. Nem sokat értettem az egészből, csak annyit, hogy egyelőre itt maradok, és esténként nagymama, Krajcár nagymama az ágy elé térdelt, s én is melléje, és halkan azért imádkozott, hogy ne legyen baja a családnak, a gyermekeinek, az unokáinak.

- Itt is lesz háború? – kérdeztem ijedtem.

- Messze van az, nem jön ide! – nyugtatott nagymama.

Krajcár nagymamámat mamának szólították az unokái. Mosolygós, serény asszony volt, s olyan kerek, hogy szinte gurult, mikor ment. Mindegyik unokáját szerette, de úgy éreztem engem különösen. Mindenféle jó falatokkal kedveskedett – rácsos tészta, fonott kalács, édes málé, meg más finomságok.

Nem telt sok idő, s a háború mégis ideért. Egyik nap lovas hírnök érkezett a faluba, s kétségbeesetten kiáltotta:

- Betörtek Ojtoznál az oláhok! Meneküljön, aki tud!

Megbolydult a falu, a plébános köré gyűltek, s kérdezték kétségbe esve, mit tegyenek. Nagyapa nem sokat gondolkozott, hanem befogatott a kétkerekűbe, amivel a vásárokba szokott járni, s felültetett a nagymama mellé.

- Terka, vigyed a gyermeket Váradra! – szólott nagy meglepetésemre nevén szólítva mamát - Ne álljatok meg csak sógornál, Szentmártonban, onnét félnap alatt eléritek Udvarhelyt. A kocsit, s a lovat hagyd Mártonéknit, onnan majd hazakerül, ha isten is úgy akarja!

Minden így történt, ahogy Krajcár nagyapa meghagyta.  Mama úgy hajtotta a sárgát, mintha egész életében ezt csinálta volna, az utat is pontosan ismerte, tudta, hol kell megállni pihenni, falatozni, tudta, hol vannak a gázlók, ha folyóhoz, patakhoz értünk. Udvarhelyre érkezve alig pihentünk egy órányit, szálltunk is a vonatra. Sok ember tolongott az állomáson, de csak sikerült helyet kapnunk az egyik fülkében. Innen indult Segesvárra a vonat, s minden faluban megállt, ahol mind újabb, s újabb utasok szálltak fel. Segesváron az átszállásnál sem volt semmi gondunk, nagymama feltalálta magát a vaspályák útvesztőjében. Itt is rengeteg ember tolongott, nyomult, igyekezett valamilyen vonatra feljutni. Zúgott, morajlott a sok ember. Mindenki a háborúról beszélt, a románok váratlan betöréséről. Ez ment a vonaton is végig, ameddig megérkeztünk. Dühösek, de inkább elkeseredettek voltak a menekülők, aggódtak a bizonytalan jövő miatt.

 Nem mondhatom, hogy Grossmutter nagy örömmel fogadta volna Krajcár mamát, ő azonban nem vette zokon a rideg fogadtatást, hanem mosolyogva, ellenállhatatlan kedvességével meghódította a ház népét.

- Köszönöm, hogy elhoztad az unokánkat! – jelentette ki végül Grossmutter megenyhülve.

- Hála Istennek, hogy épségben hazaértél! – kiáltott fel örvendezve nagyapa, amint beléptünk a házba.

A két nagymamám között kezdődő harc ezzel elcsitult, mielőtt még kitört volna. Apától jött egy-egy levél, levelezőlap a harctérről, de hogy merre járt, azt nem tudhattuk, csak, hogy jól van, és sokat gondol ránk.

Azért örültem, hogy annyi kalandos utazás után hazakerültem, még ha szigorú nagymamám csóválja is rosszallóan a fejét, ha valami nem kedvére történik. Nem sok változás történt, ameddig távol voltam, csak barátomat, a szomszéd Mezei Pistit nem találtam sehol. Piroska mondta el aztán, hogy mi történt.

- A barátod, azt mesélte – kezdte Piroska -, hogy az apukáját a minisztériumba hívták, mert valami fontos dologgal akarják megbízni, de én azt hiszem, inkább külföldre menekült. A család pedig szégyenében kiköltözött vidékre.

- Miért szégyellték magukat? Valami rosszat csinált a szomszéd bácsi?

- Úgy mondják, sikkasztott …

- Sika …, mit csinált?

- Sikkasztott, elvette a pénzt, amit rábíztak, és most valahol külországban lébecol.

- Mindig olyan szavakat mondasz, amit nem értek! - nyafogtam.

- Grossmutter mondta így.  Én is csak sejtem, hogy mit jelent.

- Akkor miért mondod, ha nem tudod, mit jelent? Buta-buta-buta!

Csúfolódtam vele, de nem haragudott meg rám, csak kacagott, s egy barackot nyomott a fejem búbjára.

Krajcár mama közben berendezkedett - ideiglenesen – az emeleti vendégszobában.

- Csak addig a pár napig, hétig, ameddig rendeződik a helyzet! – jelentette ki.

- Addig marad nászasszonyom, ameddig akar, ameddig szükséges! – volt a meglepő válasz.

Ez annyival meglepőbb volt, mint eddigi viselkedése alapján várható volt. Láttam én gyerek fejjel is, hogy közte és apa között valami nincs rendben. Piroskát kérdeztem, de csak a vállát vonogatta, hogy „bolondság”. Ennél többet nem tudtam belőle kihúzni akkor.

Később tudtam meg innen-onnan, hogy igazából mi is történt.

Nagymamának volt egy testvéröccse, Greif Gottlieb, akit csak Godónak szólítottak. Sok gondot okozott a szüleinek, rokonainak. Állandóan valamit elkövetett, mindenféle csínyre kapható volt. Hogy szabaduljanak tőle, bedugták a hadapródiskolába, tanuljon fegyelmet. Itt szigorúan fogták, nem nagyon volt alkalma sem neki, sem többi nebulónak hitványságokat elkövetni. Azért nagy titokban, hogy raja ne kapják, összebarátkozott néhány hasonszőrű lurkóval. A kisebbektől ajándékokat csaltak ki, azon a címen, hogy megvédik őket más, nagyobb fiúktól. Hiába vigyáztak azonban, mert mégis lebuktak – az egyik gyerek elmondta gyónáskor a pap bácsinak. Nagy felfordulás lett belőle. Jól megbüntették a társaságot – szobafogság, vacsoramegvonás, napi kétszer félórás futás az udvaron, szigorú leckekikérdezés.

- Azt hittem, érvényes a gyónási titok – védekezett a kiskrapek, mikor később Godó felelősségre  vonta.

- Hát, ennyit a gyónási titokról! – sommázta Greif Godó.

Máskor kártyázáson kapták – ezért is jól megbüntették. Ilyen kalandokkal, nehézségekkel teltek az évek, de teltek, s eljött a záróvizsgák ideje, utána az avatás. Bár a vizsgái kitűnőre sikerültek, az esze nem érett meg. Alig szabadult ki az iskola szigorú fegyelméből, belevetette magát a fiatalok duhaj világába, s hogy kiadásait fedezni tudja kölcsön kért fűtől-fától. Már minden ismerősének tartozott, s a barátai kezdték kerülni, hogy elkerüljék a kölcsön kérést.

- Mi az, Godó, nincs pénzed? – kérdezte egy nap egy ismerőse.

A válasz csak egy dühös morgás volt.

-

Kell pénz?

Erre is a válasz csak újabb morgás volt.

- Gyere, üljünk le oda a sarokba! Itt van ez a táska, van benne ötven pakli dohány. Príma egyiptomi. El kell adni az uraknak, fél áron.

- Hogy? Mi ez az egész?

- Ha kell pénz, szerezd meg!

Testhez álló munka volt ez Godó számára. Hamar megértette, mit kell tennie. Másnapra elfogyott a dohány, s mikor elszámolt újonnan feltűnt barátjával, neki is jutott a bevételből. Jöhetett a dohány után a többi, a szivar, a cigaretta. Mind egyiptomi. És természetesen csempészáru. Szép lassan kialakult a diszkrét vásárlói kör. Nagy vonzerő az olcsóság! Még maga a polgármester is a vásárlói közzé tartozott. Persze ezt nagyon ügyesen intézték, hogy még a látszatát is kerüljék a kapcsolatuknak. Mivel a titok mindig kiderül, nyíltan csinálták.

A hivatalban megjelent reggel egy fess főhadnagy, és titkárnőnek mondta, hogy a polgármester úrhoz jött személyes ügyben. A titkárnő, mielőtt a hadnagy csábos mosolyától elájult volna, besirült a mellékajtón a főnökéhez, s pillanatokon belül már jött is vissza, és szívélyesen betessékelte a vendéget - természetesen a főbejáraton. Bent a szobában a polgármester éppen két öltönyös úrral tárgyalt, akik látva a katonatisztet el akartak menni, de Godó – mert ő feszített a főhadnagyi uniformisban – intett, hogy maradjanak.

- Személyes, de nem titkos a mondandóm – szólott és elővett a táskájából egy szalaggal átkötött csomagot.

- Werner vezérezredes úr üdvözletét küldi, és köszöni a névnapi megemlékezését és ajándékait, kedves polgármester úr! Viszonzásképpen ezt a kis csomagot küldi – ezzel az asztalra helyezte az elővett kétaraszos csomagot.

- Köszönöm, főhadnagy úr, és megkérem, vigye el a feleségem őnagyságának ezt a csomagot, hiszen úgy látom a szalag alapján, hogy nőnek szóló ajándék – és egy cetlit dugott a csokor alá, melyre egy szót firkantott.

Godó sűrű bokacsattogtatás közepette távozott, rákacsintott a titkárnőre és kicsörtetett az épületből. A méltóságos asszony gráciával fogadta a küldeményt, majd elolvasta a cédulát.

- Zahlen, bitte! (Fizesse ki, kérem!)

96 doboz illatos egyiptomi cigarettát tartalmazott a szalagos doboz.

Az asszony boldogan és szó nélkül kifizette, hiszen a hivatalos, dohánytőzsdei ár felébe került.

Jól ment a csempészett dohányáru terítése, jól működtek a kicserélt váll-lapok is. Mennyivel különb fogadtatásban részesül egy főhadnagy, mint egy zászlós! Pedig csak három rangsornyi különbség választja el őket egymástól. Amíg a főhadnagynak megadnak minden tiszteletet, s megnyílik előtte minden ajtó és leányszív, addig a zászlóst meg sem látják. Ezért cserélte ki önhatalmúlag Godó barátunk a váll-lapjait.

Egy hónap múlva kellett jelentkeznie az egységénél, ahova a parancs szólt. Ezt a hónapot jól ki akarta használni, s ezért merészebb terveket kezdett szövögetni. A mohóság hajtotta. Úgy gondolta, hogy ha ő maga hozza be az árut, az egész haszon az övé lesz. Szükséges papírokkal – hamis papírokkal – felszerelve, mint Werner vezérezredes adjutánsa a vámnál az elkobozott dohányárut lefoglalta a hadsereg részére és postakocsival el is szállította.

Jó fogás volt. Ennek a jövedelmével már nyugodtan grasszálhatott, mehetett az állomáshelyére.

Akár jól is végződhetett volna a merész akció, de a vámtisztviselőnek valami nem tetszett, és elkezdett telefonálgatni ide-oda. Gyors letartóztatás lett belőle…

Apa akkor éppen a katonai ügyészségen dolgozott, mivel jogi végzettséggel is rendelkezett. Nagymama, a Grossmutter és a többi rokonok elvárták tőle, hogy közbelépjen, és elérje az eljárás megszüntetését. Erre nem volt hajlandó, inkább átkérette magát a határvadászokhoz. Felettesei megértették az indokait és így került egy távoli garnizonba.

Nagymama, Grossmutter ezt soha nem tudta apának megbocsátani. Még most is annyi év után, ha csak szóba kerül is apa, megmerevedik és elsötétül az arca. Anyatársával, Krajcár mamával ellenben teljesen megenyhült, igaz, nem is lehetett a kedvességének ellenállni. 

Csak a szegek

A rozsdát idéztem meg…

Csak a szegek
hulljanak ki
a kereszt máladó fájából,
hogy szélesre tárt
karjaid, Uram
vértől csöpögő tenyereiddel
újból átöleljék lelkemet.

Şi am chemat rugina...
Trebuie doar
să cadă cuiele
din lemnul scorojit al crucii,
pentru ca braţele Tale,
deschise larg,
cu palme însângerate,
să mă îmbrăţişeze din nou.

                 Irina Kowacs

             - hi5 – 2008. 07. 27

Örömre indult

     A húsvéti ünnepe, a feltámadás öröme indította útnak Lőrincet. A völgy kitárulkozott előtte, ahogy a tetőről lenézett. Ott terpeszkedett házaival, udvaraival, kertjeivel a falu is, tobzódva a tavaszi fényben. A férfi gyönyörködve nézte. Hónapok óta készült erre a hazalátogatásra. Otthonától a sors messzire vetette, s a nagyváros beszippantotta. Nem volt oka panaszra, hiszen dolgozhatott, pénzt kereshetett, emberek vették körül, de mégis egyedül érezte magát, s idegennek. Ezért örvendett a szíve ennyire a hazai táj láttán. Mélyeket lélegzett, beszívta a bódító tavaszi illatokat, s megindult lefele a hegyről, a falu felé.

   Ez a lelkes hangulat nem is hagyta el, ameddig az első házakig nem ért. Díszesebb portára emlékezett, s mit talált nem ismerte meg.

„Vajon jó helyre jöttem?” – tanácstalankodott.

   Csak nézte a poros utcát, a házakat, s úgy tűnt, mintha a falak összementek volna, mintha süppedtek volna bele a földbe, a kerítések is alacsonyabbak, az ablakok pedig kisebbek lettek. Még a gyalog kapu is alig akkorának látszott, mintha gyermekek számára emelték volna, felnőtt ember csak meggörnyedve léphetett be rajta.

„Amott van az iskola!” – eszmél fel a Lőrinc.

„Megnézem, ki most a tanító?” – vette az irányt az iskola felé.

   Az iskolaépület is bizony csalódást okozott megrokkant voltával, a hulló vakolattal, a repedezett ablakkereteivel. A fiatal tanító ellenben rácáfolt a környezet által sugallt szomorú hangulatra. Mosolygós, vidám ember fogadta a bekopogó vendéget.

„Kerüljön beljebb, kedves!” – fogadta Lőrincet a tanító – „Minden embernek, aki betér hozzánk, minden látogatónak, örvednek, s ezt őszintén mondom!”

„Mégis minek örvendezik ennyire?” – kötözködött Lőrinc.

„Kicsinység, de nekem sokat ér!”

„Mi lehet az?”

„Csak annyi, hogy egy emberi lélek kíváncsi rám, és arra veszi magát, hogy meglátogasson, s meghallgasson.”

„És mi mondani valója lenne egy ilyen emberi lélek számára?”

„Hát, hogy örvendezzünk együtt a szép tavasz napnak.”

„S még?”

„A fénynek, mely beragyogja a lelkünket, mert kicsiny emberpalántákat nevelhetünk.”

„Szép dolog!”

„Az a szép, hogy jönnek buzgón, s a tavalyihoz képest többen.”

„Mifélék az újak?” – nőtt meg a kíváncsiság Lőrincben.

„Könnyen örvendő, s könnyen búnak ereszkedő városi népek.”

„Itt meg mit keresnek?”

„Megszöktek a városi nyüzsgés elől. Művész lelkek: az ember olyan íróféle, s a felesége festő. Engemet is le akar festeni.”

„Hagyja?”

„Mondtam, fesse a gyermekeket. Ők az érdekesek, a fontosak.”

Ezzel ment is tovább Lőrinc, végig a kanyargós úton, venné számba a pusztuló, s az újra kivirágzó portákat. A vidám tanító szavai kísérték: „a gyermekek, ők a fontosak!”

Üdvözlet!

Kedves Látogatók, Írók!

Örülök, hogy a blog elég népszerű lett, és folyamatosan kerülnek fel írások rá!

Remélem, a továbbiakban is nagyon sok meglepetéssel fogtok szolgálni!

Lövey-Varga Éva
főszerk. -tulajd.

Utazás a postakocsin (részlet Krajcár Béla a nagyvilágban IV)

Izgalmas utazás vette kezdetét. Reggel, kora hajnali órában tódultunk ki a házból, Piroska izgatott sürgetése közepette. Máskor ilyenkor a ház még aludt, de most suttogás, visszafojtott beszéd, kopogás, csoszogás zaja verte fel a csendet

- Gyerekek, csak gyorsan, frissen, úgy segít meg a Jóisten! – bújt elő hálósipkásan nagyapa is a szobájából, bár máskor későig ki nem mozdult volna.

Az öregúr nem állta meg, hogy búcsút ne intsen kedvenc unokájának, bár a búcsú ünnepélyességén sokat rontott a hálósipka meg a bajuszkötő, ami harsány hahotára ingerelte az útrakész társaságot.

Közben beállt a ház elé a nagy batár, s mi nagy vidáman felcihelődtünk. Nagy, üveges ablakos kocsi érkezett, a bakján a kocsis mellett egy hajdú is helyet foglalt, felhajtott szélű sapkájába darutollat tűzött, s ettől olyan régimódias lett az egész alakja. Kacagni kellett rajta. Bent a batár belsejében már ült valaki a kipárnázott ülésen. Egy férfi, aki csizmát és rövid zekét viselt.

- Tatár Kornél vagyok és utólagos engedelmükkel élve, beültem ebbe a gyorskocsiba, hogy mihamarabb elérjem úti célomat, a Károlyi család birtokát, ahol én leszek a jószágigazgató…

Így mondott egyfolytában, mint a vízfolyás, mialatt mi is elhelyezkedtünk, és a csomagjainkat Márton a hajdú segítségével elhelyezte a többi csomag között. Rengeteg csomag: batyu, láda, doboz, zsák volt felhalmozva a kocsi tetején és hátulján és ügyesen odakötözve.

Kalandos utazásnak ígérkezett a hosszú út, hegyen-völgyön át, falvak, városkák házai között. Néha megálltunk pihenni. Nem is annyira az utasok, mint inkább a lovak igényelték a pihenést. Nem siettünk, s így az egész utazás egy hétig tartott. Itt-ott más utasok szálltak fel, de hosszabb ideig egyikük sem utazott velünk Tatár Kornélt kivéve, aki három napig „szerencséltetett jelenlétével” – ahogy Márton mondta komolykodva, közben gúnyosan mosolygott. Megkedveltem apám tisztiszolgáját, sokat kérdezősködtem tőle, s ő mindig szívesen válaszolt. Nagyon vártam már, lássam a garnizont, a kaszárnyát.

Frajlain Tilde általában csendesen viselkedett, gondoskodott az ételünkről, este elrendezte a hálóhelyet a fogadóban, ahol megszálltunk, betakargatott, mintha otthon lennénk, s jóéjszakát súgott a fülembe.

- Gute Nacht, mein kleiner Herzensdieb. Schlafe gut, ich hab Dich lieb!

 Magyarul nem beszélt, Márton pedig németül nem tudott tíz szónál többet, így én tolmácsoltam közöttük, ami sok nevetéssel, kacagással járt. Robogva száguldott a delizsánsz. A városok palotái csak úgy suhantak el mellettünk, az emberek megálltak, s úgy bámultak utánunk. Tilda rettegett a robogástól és ijedten, izgatottan megragadta a vállamat.

- Béluci! Béluci! – kiáltotta egyre erősebb hangon.

Kinyitottam a szemem, s Piroskát láttam magam előtt, amint éppen költöget.

- Ébresztő, a bérkocsi már itt van!

- Az utas … a hajdú …

- Mit motyog, Béluci? Vagy még álmodik?

- Tilde takart be?

- Mit álmodott, kis csacsi Béluci?

Na, ettől felébredtem. Nem szeretem, ha lecsacsiznak! Megráztam a fejem, kiugrottam az ágyból, s aztán már minden rendben ment. A ház még aludt, s mi csöndesen óvakodtunk ki a kocsihoz, melyen nem ült hajdú, csomagok rakása sem borította, és utas sem ült benne. És nem egyhetes utazásra készült, csak a Nagyállomásra vitt ki bennünket a vonathoz. Akár milyen csendesen próbáltuk mozogni, csak felébredtek az öregek, mert az emeleti ablakban megjelent nagymama arca, ahogy visszanéztem, és búcsút intett. Egy másik ablak is kinyílt, s nagyapa éppen olyan hálósapkával a fején, mint amilyenben álmomban láttam, harsogva jó utat kívánt nekünk. Nem csak az álombeli, ez az utazás is érdekesnek ígérkezett, hisz hálókocsival utaztunk, ami pont olyan volt, mintha egy olyan régimódi postakocsiban ültünk volna.

A város ahova megérkeztünk egy kis csalódást okozott nekem, mert szinte alig láttam valamit is belőle. Az állomáson reggel egy bérkocsiba ültünk, s mentünk egyenesen ki a laktanyákhoz. A tiszti lakások is ott voltak a laktanyák mellett. Innen a város. gyalog jó órányira volt Ritkán kellett azonban bemenni, mert volt itt egy nagy vegyesbolt, ahol mindent árultak, amire csak szükség lehetett. Kantinnak hívták és este korcsmaként működött. Élveztem ezt a vakációt, a sok katona jövésmenése érdekes látvány volt, és apa közelebbi barátai, katona társai szívesen beszélgettek velem, ami külön élményt jelentett. Kalandjaikról, hőstetteikről beszéltek, én tátott szájjal hallgattam, s ez újabb történetek elmondására sarkalta őket. Egyik hajmeresztőbb volt, mint a másik, és akkoriban ezeket még el is hittem.

Ezt a vakációt követően minden nyarat apánál töltöttem, négy éven keresztül. Utána más iskolába kerültem, és az olyan messzire volt, hogy nem tudtam elutazni apa új állomáshelyére ahova áthelyezték.

Már a harmadik telet töltöttem a Szent Vincében, mikor súlyos beteg lettem. Megfáztam, vagy valami ilyesmi, és tüszős mandulagyulladást kaptam. Nem maradhattam az iskolába, üzentek, hogy vigyenek haza. Nagymama, a szigorú Grossmutter apának üzent, hogy jöjjön értem, mert az ő háza nem kórház!

Ez volt életem első nagy csalódása a felnőttekben, melyeket még sok követett. Ápolásra, törődésre, szeretetre lett volna szükségem… Nem értettem, mi történt, mi volt ennek a merev elutasításnak az oka.

Apa intézkedett, onnan messzitől, de eredményesen, mert jött értem egy kocsi és elvittek a kórházba, a Szentjóskába, ahogy akkor hívtuk. Itt is a vincés nővérek dolgoztak, ápolták a betegeket, és nem volt messze az iskolától.

Azt hiszem, elaludtam a kórházi ágyon, mert egyszer csak ott láttam nagyapát az ágyam szélén ülni, s nem emlékeztem rá, hogy bejött volna. Nagyon, nagyon megörültem neki, de szólni nem tudtam, csak suttogni. A kedvesnővér intett is, hogy ne próbáljak beszélni. Nagyapa megsimogatott, és mesélt valamit, de alig értettem, mert kába voltam a betegségtől, vagy a gyógyszerektől. Úgy egy félórányit maradt. Ahogy elment újból elszunnyadtam, s csak az esti gyógyszerek bevételére ébredtem fel, akarom mondani ébresztettek fel. Ekkor érkezett meg apa. Kimondhatatlanul örvendtem. Reggelig ott maradt mellettem, egy széken ülve bóbiskolt. Olyan jó volt tudni, hogy ott van!

Le is ment reggelre a lázam…

Apa eltávozást kapott, és velem maradt, ameddig annyira meggyógyultam, hogy már felkelhettem. Kikért az iskolából és elvitt magával. Nála maradtam két hétig, ameddig lábadoztam.

Nagyon nem szerettem a Szentjóskában, de azt hiszem mások sem, akiket ott gyógyítottak. A szobában, ahol én feküdtem még volt rajtam kívül tíz beteg. Minden ágyat lepedőből csinált függöny választott el. Csöndesen feküdtek, csak a tőlem harmadik ágyban fekvő nyögdösött halkan. Azt hiszem, meg voltak ijedve, mint én magam is. Ha nem lett volna itt apa, egész éjjel sírtam volna. Így is nagyon szomorú lettem, mikor elment, hogy rendezze a dolgait. A délelőtt eltelt a vizsgálatokkal, gyógyszerek beadásával – minden ágyhoz odamentek a doktor bácsik az ápoló nővérek kíséretében. Sokat beszéltek egymás között, hogy mit én nem értettem, de a nővérek igen, mert buzgón bólogattak. Adtak reggelit és ebédet is, de én csak inni tudtam, s azt is nehezen. Délután megjött nagyapa, ahogyan ígérte és hozott habos rolót. Na, azt megettem!

Egy hét sem kellett és lábra kaptam. A sok ágyban fekvés, a keserű orvosságok, nagyapa, s apa gondoskodása és a torokecsetelések (brrr! ) végül is meggyógyítottak. Még gyenge voltam, mint az őszi légy, de apa felpakolt és elvitt magához – ameddig erőre kapok.

A rákövetkező évben apát áthelyezték egy másik helyőrségbe, messze a hegyek közzé. Nyáron oda is elvitt, ami számomra újabb kalandokat hozott. Krajcár nagyapáék a közelben laktak. Értsd úgy a közelt, hogy másfél-, két óra vonattal. Égig érő hegyek vették körül a falut, ahol élt, ahol a birtoka volt. Ö gondozta a családi birtokot, a testvérei rábízták.

- Végre megismerhetem az unokámat! – fogad hangos örömkiáltással Krajcár nagyapa.

Beszélgetésbe merültek, s én bámulva meresztem a szemem, hisz ilyen falusi udvart még nem láttam. A házba nyolc lépcsőn kell felmenni. Megszámoltam! Ablak is nyolc nyílik az udvar felé, a hosszú tornácra. Szépen faragott deszkákból készítették a tornác korlátját, s az alja is deszkából volt lepadolva, jól dübörgött, ha végigfutottam rajta. Azután az udvar maga egy kész csoda! A nagy, faragott kapu két szárnya olyan vastagra készült, hogy az megvédjen a betolakodóktól, mellette kis ajtó a gyalogosoknak, de az is jó erős. A kerítésnél körben gyümölcsfák sorakoztak, de középen jókora hely maradt a kocsik, szekerek számára. A kapuval szemben hatalmas hodály volt. Ott tartották a szekereket, meg más általam sohasem látott gépeket, szerszámokat. A ház mögött nagy gyümölcsös húzódott fel a domboldalon. Olyan jól lehetett a fák között szaladgálni, a fűben hengergőzni!

Szegény Béluci (részlet Krajcár Béla a nagyvilágban II)

Viziváros előjárói közt találjuk Menyhért Aladárt tehetős kereskedőt is. Gazdagságát misem bizonyítja jobban, mint, hogy jelentős raktárokat tudhatott magának úgy itt a városban a Duna partján saját kikötővel, mint több átrakodó helyen a folyó mentén, föl egészen Bécsig, sőt azon túl is.  Gazdagságához nagy, népes család társult. Első feleségétől, Nemes Ilonától hét gyermeke született és a másodiktól, Károlyi Klárától három. Legkisebb leányát, aki Klárától született Mária névre keresztelték, lévén, hogy szeptember 12-én született Szűz Mária neve napján. Szépen növekedett a kisleány, mindenki kényeztette, mint a legkisebbet. Mégis kamaszkori vallásos rajongásában kolostorba akart vonulni. Ekkor jelent meg a színen Greif Miksa, a szomszéd utcában lakó sebészorvos fia. A család a leánykérést nagy megnyugvással és örömmel fogadta. Nem kellett többet a zárdára gondolni!

Messzire elkanyarodtam régmúlt időkbe, pedig csak azt szerettem volna megérteni, mitől volt nagymama, a Grossmutter olyan szigorú, rátarti, minden hibát azonnal felrovó asszony. Greif Miksa és Menyhért Mariska frigyből született, azaz egy tősgyökeres polgár és egy betelepült német család egyesüléséből. Gyermekkorom történései, emlékei szempontjából jelentős esemény Greif Miska és Menyhért Mária házasságkötése, tudniillik a mélyen vallásos Mária gyóntatóatyját, Csikós János plébánost kérte fel, szülei egyetértésével az esküvői szertartás végzésére, aki akkor hitoktatói feladata mellett számos család lelki irányítója, gyóntató papja is volt. Szinte baráti kapcsolat alakult ki a plébános és a Greif család között. Így természetesnek tűnt, hogy első gyereküket, egy kisleányt ő keresztelje, magától érthetően Mária névre, mint az édesanyja, és legyen ugyan csak ő a keresztapa is. E felkérést megtisztelésként fogadta főtisztelendő Csikós János. Keresztapai kötelezettségét nagyon komolyan vette, és úgy lelki, mint anyagi támogatója volt élete végéig keresztleányának.

Szóval ezért jelent meg minden szombaton Bácsi nálunk. Nagyapával és nagymamával bevonultak a szalonba, ahova Piroska egy tálcán feketekávét vitt be. Nekünk, gyerekeknek ilyenkor csendben kell lenni, és inkább az udvaron játszani, ha az idő megengedte.

 - Spuri kifele, úrfi! – biztatott Piroska, mikor beoldalogtam hozzá a konyhába.

Az udvaron már várt rám a szomszéd kerítés tetején ülve a barátom, Mezei Pisti.

- Gyere, Fillér! – hívott – Huppanj fel ide mellém!

Mezei Pisti, a barátom nyurga fiú volt, az édesapját huszárkapitánynak mondta, de lehet, valami egészen más mesterséget űzött. Lehetett akár főügyész, vagy törvényszéki bíró, vagy rendőrparancsnok is. Mindig szigorú arccal, kihúzott derékkal sétált a kertjükben, de soha sem láttam, hogy egyenruhát hordott volna.

- Hogy te milyen kicsi vagy még! – szólott Pisti barátom, ahogy látta amint sikertelenül próbálok felkapaszkodni a kerítésre.

- Hozzál ki egy hokedlit – tanácsolta.

Ültünk a kerítés tetején, s beszélgettünk mindenféle gyerekes dologról, bár én kényelmetlenül éreztem magam, mondhatnám kicsit féltem, de a barátom elemében volt, hadonászva magyarázott, izgett-mozgott, hogy attól tartottam, az egész mindenség feldől. Közben azt mesélte bölcselkedve, hogy az apukája, aki szerinte huszárkapitány, milyen hőstetteket hajtott végre, hogy aprította az ellenséget.

- De miért nincs egyenruhája? – értetlenkedtem.

Erre zavaros magyarázatba fogott, hogy most titkos küldetése van, el akar fogni egy veszélyes kémet, és ha egyenruhában üldözné, hamar felismerné az és elillanna.

- Béluciii! – harsogta Piroska a konyhaajtóból.

Ennek a hívásnak nem volt értelme ellene szegülni, mert akár csihi-puhi is lehetett az ellenkezés következménye. Leugrottam a kerítésről, s hátrahagyva a barátomat és a hokedlit futottam be a házba. Nem volt semmi baj még, csak uzsonnázni hívtak. Kiderült, hogy nem akármilyen uzsonnáról van szó. Bácsi is ott ült az ebédlőasztalnál, és éppen a főhelyen, ahol máskor nagyapa szokott ülni.

- Ülj csak le te is a helyedre – szólott nagymama.

Mind nagyon komolyan ültek, s miután Piroska behozta a tejeskávét és a piskótát, elmondták, hogy eljött az iskolába menés ideje számomra. Bentlakásos iskolába fogok menni, mert így határoztak a felnőttek. Ők mindent jobban tudnak nálam, és azzal nem törődnek, hogy én mit szólok hozzá. Bácsi intézett mindent. Nagyszüleim nehezen tudnak már tovább nevelni. Koruk miatt. Édesapámat pedig egy galíciai garnizonba helyezték át, édesanyámat - úgy mondták – elvitte a „hurut”, mikor még kisebb voltam. Ez valami veszélyes dolog, betegség és sokan belehaltak. Ezért vagyok én a „szegény Béluci”. Most elküldenek iskolába.

Krajcár Béla, ne hitványkodj!

 A Körös-parthoz közel egy nagy-nagy házban volt az iskola, és az internátus. Szent Vince nevét viselte és apácák rendelkeztek felette. Nagyon sok gyerek járt oda, de a bentlakásba csak vidékiek és olyan árvagyerekek voltak, mint én. Láttam őket, a nagy udvaron, mikor szünetet adtak két óra között. Egy elkülönített részen óvoda és bölcsőde is volt külön udvarral.

Hogy mennyit szaladgáltunk azon a nagy udvaron! Fák állottak köröskörül, és egy kiskapun keresztül át lehetett menni a virágos kertbe, de oda minket, kis gyerekeket nem engedtek be. A nagyobbak néha engedélyt kaptak, hogy ott sétáljanak. Sokszor leskelődtünk ácsingózva a kerítés mentén, vajon mit csinálnak a sétálók. Valamiket felolvastak egymásnak füzetlapokról.

- Költőnek készülnek – súgta egyik társam.

Fogalmam sem volt, mi lehet az, de szégyellettem megkérdezni, nehogy sült butának tartson. Azért csak ott motoszkált a fejemben a kérdés, és este lámpaoltás után súgva megkérdeztem a mellettem levő ágyban fekvő iskolatársamat, Vilmost. Ő egy évvel nagyobb nálam, és biztosan sok mindent tud már.

- Vili! Mi fán terem az, hogy költő, a nagyfiúk miért készülnek költőnek?

- Olyanok, tudod, akik verseket írnak.

- De miért?

- Tetszik a lányoknak…

- Csend! Ne pusmogjatok! – szólt ránk a nevelő.

Nagy szigorúság uralkodott itt. Az apáca nénik minden hibát észrevettek, és a büntetés sohasem maradt el. Mindenféle elvonások képezték a büntetéseket. Például, szünetben nem lehette kimenni az udvarra, vagy órák után bent kellett maradni az osztályban még egy órát. Szégyenpad is volt, meg sarokba állítás, sőt nem ritkán körmös, vagy fenekes. A legfélelmetesebb az volt, ha a főnöknő elé hívattak. Én magam is így jártam. Nem csak az esti pusmogás miatt, hanem más bűn is terhelte a lelkemet.

Az történt, hogy az osztályban előttem Artúr ült, egy más felekezethez tartozó fiú. Így mondták, más felekezethez tartozik. Nem tudom, ez igazából mit jelent, de azt mondták, és a vallásórán neki nem volt kötelező jelen lenni. Az édesapja Szent Vincének sok pénzt ajánlott, ha rendes embert faragnak a fiából, mert otthon ez nem sikerült. Összeférhetetlen, rossz gyerek hírében állott. Mi, többiek is gyanakodva fogadtuk, de később megszoktuk és engedtük, hogy együtt játsszon velünk. Valamilyen általam ismeretlen okból kopaszra nyírták még otthon, s most ujjnyi sörte borította a fejét. Engem különösen ingerelt a kugli fej látványa, egyik nap bele is vágtam a tollszemből fabrikált nyilacskámat. Beleállt a bőrébe és Artúr úgy visított, mint a fába szorult féreg. Lett is nagy kalamajka. A tanító néni, aki szintén apáca volt, kirángatott a padból, leszidott mindennek, és beállított a sarokba. Órák után mennem kellett a főnöknő elé. Meg voltam, ám ijedve! Olyan kicsire húztam össze magam, amilyenre csak tudtam.

Egy kis szobába vezettek, ahol egy szentkép előtt térdelve imádkozott a főnöknő. Fel sem nézett, amikor beléptünk. Az engem kísérő szóror térdet hajtott és keresztet vetett, s csendben megállt, kezét fejemre téve várakozott. Egy idő után a térdeplő főnővér keresztet vetet és felállt, rám nézett, majd intett a kísérő szórornak, beszéljen.

Beszélt is! Elmondta összes hitványságaimat, hogy este villanyoltás után beszélgettem, hogy nem ülök rendesen a padban, hogy beleszúrtam a tollszemet az osztálytársam fejébe, hogy, hogy, hogy…

- Krajcár Béla! – kezdet halk, de szigorú hangon. Közben mereven a szemembe nézett, s zöld fények csillantak meg a szemeimen. A nagy cirmos kandúrnál láttam ilyen villanást, mikor megpillantotta az eresz széléről a földre leszálló verebet.

Nagy „prédikációt” tartott nekem megmagyarázva, hogy csak a tanfelügyelő, főtisztelendő Csikós János kanonok úr külön utasítására vettek fel.

- Én, a Szent Vince apácarend vezetője felelek személyesen a nevelésedért. És rendes ember faragunk belőled, még akaratod ellenére is! – fenyegetett.

Ahogy belemelegedett a mondókájába, úgy apadt el bennem a félelem, s kezdtem figyelni, mit is mond. Gyermeki eszemmel próbáltam megérteni a lényeget, kihámoznia a beszéd lényegét. Azt magyarázta, hogyha nem viselkedem rendesen, úgy bánnak majd velem, mint azokkal, akik büntetésből kerültek ide. Közben egy nagy felfedezést tettem – a zárdafőnök fél Bácsitól. Fél Monsignore Csikós János kanonok úrtól.

Ezek után, ha valamiért megróttak, mondtam, hogy bocsánat, többé nem teszem és meg fogom gyónni János atyának. Ettől mindig egy pillanatra felhő futott át a nevelő szóror tekintetén. Napról napra kevesebbek lettek a kifogások a viselkedésem ellen. Egy idő után úgy tapasztaltam, mintha több barátom lenne. Vilmos közeledésének különösen örültem, mert szívesen segített a matematika nehéz tételeinek a megértésében. Másik barátom, akinek hasznát vettem – igazi hasznát – Herzig Ottó volt, egy negyedikes nagydiák. Ő segített, hogy tökéletesítsem az irodalmi német tudásomat és a lantin nyelvet. A némettel nem volt semmi gond, hiszen otthonról hoztam az alapot, de a latin eleinte nehezen ment. Ottónak köszönhettem, hogy év végére kitűnő lettem belőle. Később is tartottam a tempót, mert jó érzékkel áldott meg a szentlélek. Meg aztán ott állt előttem Bácsi példája, akit itt az intézetben János atyaként emlegettem.

Csóréfejű búza és egyebek

A helyi táplálkozási szokásokat mértük fel Bözödön Málnási Géza professzor úrral a hetvenes években. Rendelés után a várószobában összegyűlt asszonyokkal, emberekkel beszélgettünk - kötetlenül. János bácsi, a tanító úr kezdte el néhány tréfás megjegyzéssel. Az asszonyok táskáikból gyorsan elővették a szalmát és ameddig folyt a szó fonták a szalmafonatot,.

Komoly hagyománya van ennek a szalmafonásnak. Kicsitől nagyig, mindenki ért hozzá. Főleg a leánkák. A megfont szalmából aztán készül a szalmakalaptól kezdve a falvédőig mindenféle hasznos dolog: táskák, szatyrok, gyermekjátékok, babák meg dísz. Például aratási koszorú. Nagy sora van annak!  Egyszer termeszteni kell a megfelelő gabonát, aminek a szalmája alkalmas a fonásra. Ez pedig az alakor vagy, ahogy Bözödön mondják a „csóréfejű búza”. Ennek hitvány, kicsi a kalásza, de hosszú, vékony, hajlékony a szalmája. Aztán a hossza, vastagsága, színe alapján kiválogatják, megtakarítják a szálakat, kicsit megáztatják, aztán ügyesen megfonják. A megfont fonatot aztán mángorolják, varrják, préselik, formálják, amíg kalap, vagy szatyor, vagy egyéb lesz belőle.

- Elég volt szalmacséplésből! – szólt a tanító úr.

- No, no! Komoly dolog a szalma itt Bözödön – válaszolt Mózsi bácsi.

- Igaz, igaz – bólogattak az asszonyok is.

- Lássuk, miért gyűltünk össze ma délután? – vette vissza a szót János bácsi – A doktor urak a bözödi ételekről, táplálkozási szokásokról akarnak hallani. Biztos éhesek!

 - Lehet, a végére valóban megéhezünk! – jegyezte meg Málnási tanár úr.

Eleinte kissé döcögve indult el a beszélgetés, de aztán belelendültek, s egymás szavába vágva mondták el, mit esznek egész évben, hogyan készítik, kinek mi a szokása.

- Minden héten süttem három kenyeret – mondta Zsuzsa néni -. Egyik-egyik lehetett úgy két és fél kilós. Ez kitartott a következőig.

- Most nem süt? – kérdezte valaki.

- Ne szólj közbe! – igazították helyre a közbeszólót.

- Most nem, mert csak ketten vagyunk az öreggel. Ez addig volt, amíg a két gyermek, s leánka itthon voltak. Hadd mondjam tovább! Felhasználtam hat kiló lisztet, s egy kiló pityókát. No, írják le, s számítsák meg, mennyit teszen ki egy év alatt.

Mások is sorolták, mennyi búzát, pityókát, törökbúzát használtak fel a háztartásban. Mennyi káposztát, murkot, s más zöldséget.

- Puliszkát eszünk szinte minden nap. Ha puliszkát keverek, úgy két kiló puliszkalisztet teszek a fövő vízhez. Sós vízhez (súgja a fülembe anyatárs). Van egy nagy lábasom, mindig azt használom. Tudom a méretét, azért.

Folyt tovább a beszélgetés, mintha a fonóban lettünk volna. Az asszonyok, és néhány kislány, akik elkísérték szüleiket, fonták a szalmát szorgalmasan. Úgy járt a kezük, hogy nem is lehetett követni. Szóba került minden, amit a faluban fogyasztanak – amit esznek-isznak. Mózsi bácsi kiszámította ott hirtelen, hogy ő egyedül egy év alatt megiszik több mint három veder pálinkát, egy hordó bort. – Közepeset (!)

Hamarosan sorkerült a disznóvágásra is. Megállapították, hogy a faluban nincs olyan család, ahol télen ne vágnának disznót. A legtöbben kettőt is – egyet a fagyok beálltakor, a másikat farsang idején. És minden nagyobb esemény: lakodalom, keresztelő, halotti tor alkalmával.

- Még Juliskáék is vágnak – jegyzi meg Zsuzsa néni -, pedig ők a legszegényebbek.

- De még a cigányok is! – toldja hozzá János bácsi -. Nézzék meg, nekik is a ház mögött ott röfög egy-két hízó. Ha ólra nem telik, fonnak egy kerítést fűzfavesszőből, s befedik valamivel, kátránnyal, vagy nájlonnal. Olyan, mint egy nagy kosár, de a disznó elvan benne. Azzal etetik, ami kerül. Vagy no…

A végén összeírtuk, összeadtuk az adatokat és kiszámítottuk az egy főre eső évi fogyasztást statisztikai módszerrel és igen elégedettek voltunk az eredményekkel. Zsuzsa néni utána meghívott hozzájuk, „hogy ne csak szellemi táplálékkal éljünk!” A tanító bácsi is velünk tartott. Feri bácsi a házigazda kancsó bort tett az asztalra, míg Zsuzsa néni ennivalóval traktált.

- Lássanak hozzá! – kínált szívélyesen – Ne csak beszéljünk az ételről.

- Beszéljünk másról! – kap a szón Feri bácsi, aki nagy mesélő. Most is már köszörüli a torkát, hogy egy jó történettel kirukkolhasson.

Ameddig falatoztunk, s ürítgettük a poharat, elmesélte Marcella néni és élete párja Ambrus bácsi esetét.

Történt, hogy Marcella néni megkapta ezt a nevezetes hongkongi influenzát. Nagyon beteg lett: lázas, elesett, mozdulni se tudott, s beszélni is alig. Ambrus bácsi ápolta, ahogy tudta – ült a konyha asztalnál, s bánatában pálinkát ivott. Kicammogott az udvarra, s a köréje sereglő majorságnak magot vetett. Így látta mindig az asszonytól – egy pléhkupával a szuszékban levő törökbúzából merített, s azt szórta ki az udvarra. Mikor visszament a beteghez megkérdezni, kíván-e valamit, Marcella néni megkérdezte, adott-e már a disznóknak?

- Na, ha nem, ott van a fazékban a pityóka, amit még a tegnap megfőztem, tedd bé a moslékos vederbe, törd össze, hints rá korpát, törökbúzalisztet, s forrázd le.

- Jó, jó! Leforrázom, de hozzak-é valamit neked?

- Csak tedd a dógod.

Ambrus bá kiment, s elvégezte, amit az asszony rábízott.

- Készen vagy-é a moslékkal? – kiáltott ki neki Marcella néni.

- Készen, hát!

- Akkor hozd ide, lássam.

Ambrus bácsi bevitte a vedret, s odatette az ágy mellé. Malvina néni belenyúlt, a kezével megkavargatta.

- Mennyi lisztet tettél? - kérdezte.

Az ember megmondta.

- Ambrus! – szigorkodott meg az asszony – Vagy többet, vagy kevesebbet, de ennyit soha ne tégy!

Zsuzsa néni már százszor is hallhatta a történetet, de halványan mégis elmosolyodott, s kínálta tovább a harapni valót.

Marosvásárhely, 2010. 09. 12

Hozd ide, Roti!

  A komor tekintetű, kormos képű rottweiler az udvar közepén hevert és unottan nézett utánam, ahogy végig mentem a járdán a bejárati ajtóhoz.

- Milyen békés kutyájuk van – szóltam belépve a házba, a gazdához.

- Iiiigen – válaszolta bizonytalanul.

  Akkor nem figyeltem fel erre a hangsúlyra. Dolgom végeztével indultam kifelé. Nos, hát ez nem ment minden bonyodalom nélkül. Az udvar közepe táján járhattam, amikor a nagy fekete kutya felugrott és morogva közém és a kapu közé állt. Nem engedett ki az udvarból. Most értettem meg a házigazda előbbi bizonytalan „igen”-jét. Végül ő mentett ki szorult helyzetemből – kilépett az ajtón, és ráparancsolt a házőrzőre: „Menj hátra!”, s a kutya megvető pillantást vetve rám, hátra ballagott az udvar végében levő óljához. Ott leheveredett, és többet rám se nézett.

  Ekkor szerettem bele ebbe a fajtába, és már a kapun kívüli biztonságból megkérdeztem, lesznek-e, s mikor kölykei a szukának, mert egyre igényt tartanék.

- A jövő hónap végére várjuk a szaporulatot.

- Értesítsenek!

  Két hónap múltán kaptam meg az értesítést, hogy mehetek szemrevételezni a kölyköt, meg kiválasztani az alomból a nekem tetszőt - én legalább is úgy gondoltam. Diktatórikus választás lett belőle, mert csak két kölyök vinnyogott az anyjuk mellett, s az egyiket már kiválasztotta magának a gazda fiacskája. Nekem maradt a választás, hogy viszem-e a másikat, a kisebbet, vagy nem viszek semmit.

  A kabátzsebembe téve vittem haza. Volt otthon nagy öröm! A gyerekek viharos szeretetét türelmesen viselte, és jó étvággyal fogyasztotta eleinte a pépes-tejes „bébiételeket”, állatorvos barátom élénk tiltakozása ellenére. Az volt az elképzelése, hogy a tehéntej fajtaidegen a kutyának, és ártalmára van. Ennek nem volt, mert úgy nőtt tőle, mintha húznák. Később is minden reklámajánlat ellenére is azt ette, amit mi, felnőtt emberek és gyerekek. Nagy hancúrozások, játékok színezték a délutánokat, mikor az iskolából megjöttek a gyermekek. És Roti – így neveztük el – rendszeresen kinőtte az számára készített kutyaólakat. Tanulékony és ragaszkodó természete már kölyök korában megnyilvánult. Hamar megtanulta, hogy a lakásba nem mehet be, hogy a kapun kívül számára tilos világ terül el.

  Nyolc hónapos korára elérte 60 cm-es marmagasságot és az 55 kg-ot, és szelíd szemeivel úgy tudott rád nézni, hogy meg kellett simogatni a kobakját. Nevelését a gyerekek irányították és jutalmazással, becézéssel érték el az engedelmesség olyan szintjét, mely az „együttélés” alapfeltétele. Sohasem parancsoltak neki, hanem kérték. Ezt később is betartottuk, s az ismerősök arcára mosolyt csalt, amikor például így szóltam:

- Roti, légy szíves gyere ide – és Roti jött!

  Megtanulta, hogy kézből vegye el a falatot, és hogy a gazdái bármikor elvehessék előle az ételt. Ha új valaki jött be az udvarra, és azt akartuk, fogadja el, akkor megmagyaráztuk neki, mert ha nem, elébe állt a maga közel 60 kilójával és nem engedte tovább lépni.

  Egyik nap nagy ribillió támadt a szomszéd csirkés udvarán. Egy kiskakas átrepült a kerítés felett hozzánk, és felbőszült kotkodácsolással rohangált ide-oda. Roti oda loholt hozzá, és egy szempillantás alatt elkapta. Eddig soha nem tapasztaltuk, hogy tyúkot, csirkét kergetett, vagy megfogott volna. Most mégis ez történt.

- Hozd ide, Roti! – kértem és hozta.

  Kivettem a szájából az ijedt csirkét, teljesen épen. Úgy fogta hatalmas fogai közt, hogy még a tolla sem lett borzos. Megveregettem a kutya fejét, és néhány dicsérő szót dünnyögtem neki, a kiskakast pedig átvittem a szomszédba. A szomszéd néni nagyon megörült neki, mert a többi csirkéit az elszabaduló terrierek széttépték. Ez volt a ribillió, ami elöl Rotihoz menekült a kiskakas. 

Száll a nóta, szól a dal

 „Száll a nóta, szól a dal, száll a vidám ének” - régi szokásuknak engedve, ma is felmentek a dombra. Pista, Laci, Karesz, Márton. Klári is kijött, de nem állt be a táncba, csak kívülről nézte. Énekeltek, s egymás vállát átfogva körtáncot lejtettetek. Előbb lassan, tempósan, majd egyre gyorsabban. Aztán a kör szétszakadt, s párosával, vagy egyedül járták. Márton kinyújtotta a karját Klári felé, de ő megrázta a fejét, s elfordulva kitörölt egy könnyet a szeméből.

 Legelőször tizenéves kamaszkorukban jöttek fel a dombra. Egy iskolába jártak, együtt játszottak, együtt csavarogtak, s együtt fedezték fel a dombot. Felrohantak, körbeálltak, s énekelve táncoltak, míg a fáradtságtó le nem rogytak a földre. Megpihentek, s újra kezdték. Csak akkor hagyták abba, mikor feljöttek a csillagok. Akkor lefutottak, s mindenki hazament. Attól kezdve minden vasárnap délután megjelentek a dombon, ha az idő megengedte. Így ment ez az iskolai év végéig. Sokszor akadtak nézők is, akik megálltak, tapsoltak, dudorásztak velük együtt, aztán mosolyogva továbbmentek.

 A négy fiú mellett két lány is együtt lógott velük – Klári és Zsuzsi.

 Az érettségi vizsga utáni utolsó este, vasárnap sokáig maradtak. Már rég feljöttek a csillagok, de még nem jött, hogy hazamenjenek. A leányok sorra megtáncoltatták a fiúkat, s azok nem is bánták. Márton és Klári összekapaszkodva mozdulatlanul álltak a többiek gyűrűjében. Alig mozogtak a nóta dallamára, csak elvarázsolva ölelték egymást.

- Késő van! Menjünk haza! – kiáltotta egyikük, talán Pista.

 Klári kibontakozott a fiú karjai közül, s megállt a kör közepén.

- Szép volt, fiúk, de ne legyen ennyivel vége!

- Hogy? … Mi? … Mit akarsz? – hallatszott innen-onnan.

- Csak azt, hogy jövőre is találkozzunk. Mondjuk, Pünkösd vasárnap, délután, itt ezen a helyen.

- Úgy legyen! – harsogták egyszerre.

 Valóba így történt, a következő évben, Pünkösdkor ott voltak a dombon Zsuzsit kivéve, aki akkor már rég a tengeren túl volt. Kivándorolt egész családjával, s vőlegényével együtt. A létszámban azonban nem történt változás, mert Klári elhozta magával Vilmost, a jövendőbeliét, egy langaléta fiút, akivel a Főiskolán találkozott. A társaság egyből befogadta a mindig mosolygó, jó beszédű fiút.

 Klári nem törődött Mártonnal, még csak nem is kerülte. Nem kötötte össze őket semmiféle romantikus száll, nem alakult ki közöttük semmiféle intim kapcsolat. A későbbi években sem, kivéve talán egyetlen alkalmat.

 Az iskolai évek után ki erre, ki arra hányódott, de végül újra összeverődtek a légimentőknél.

A csapat bevetésre készült. Márton, mint mentőtiszt a felszereléseket ellenőrizte, társai a két ápoló, Laci és Karesz a pihenőben várta a jelzést, mikor kell indulni. Klári éppen most végzett a szolgálatával, s szembe ment Mártonnal a folyosón. Mintegy vezényszóra átölelték egymást.

- Úgy érzem magam, mint akkor diákkoromban, érettségi előtt, mintha a csillagok között lebegnénk, tűz lobogna bennem…

- És én olvadok!

 A csengő szava szakította félbe az emlékezést. Úgy szólt, hogy az ablakok is rezegtek bele.

- Riasztás! – kiáltott valaki kintről.

 A két ápoló rohanva futott neki a kijáratnak, Márton is menet közben csatolta fel a sisakját és gombolta be a zubbonyát. Mire a géphez értek, a fülkében már ott ült Pista, a pilóta. Feldübörgött a motor, s a rotor szélsebesen kavarta a levegőt. Két óra múlva jöttek vissza. Klári még ott téblábolt a bázison, s látva a fáradtan beérkezőket kitöltötte a kávét.

- Te mit keresel még itt? – kérdezte Pista, a pilóta.

- Megvárom Vilmost, most jár le a szolgálata a légi irányításnál. És ti?

- Közúti baleset, öt sérült, három súlyos, de túlélik – summázta Márton két korty kávé közt.

 Ezekre az eltelt évtizedekre emlékeztek most, ahogy egymás vállát átfogva lassú körtáncot jártak a dombon. Amikor megálltak körül vették Klárit, aki egyedül jött Vilmos nélkül.

- Mi van Vilmossal? – kérdezték.

- Nagy beteg. Nem tudott jönni és nem is fog tudni sohasem.

 Megkövülten álltak, alig tudtak szóhoz jutni.

- Javulást kívánunk neki! – nyögték ki végül.

- Üdvözletét küldi nektek, búcsú üdvözletét – folytatta Klári -, és kérdezi, hogy ha ő már nem is tud ide feljönni, az unokánk a barátaival feljöhetne-e?

- Hát, persze! Mindenkié a domb! És különben is örülnénk nekik!

 Erre a szóra megelevenedett a bokrok alja – őt. hat tizenéves kamasz rohant oda hozzájuk „indián csatakiáltással”, körbe ugrálták a csapatot, s közben rázendítettek a kis dalra:

„Száll a nóta, szól a dal, száll a vidám ének” …

- Mi akár mehetnénk is, megjött az utánpótlás! – jegezte meg Márton.

 Lassan ereszkedtek le a domboldalon, s hogy visszanéztek a gyerekekre, csillagfény tükröződött a szemükben.