Utazás a postakocsin (részlet Krajcár Béla a nagyvilágban IV)

Izgalmas utazás vette kezdetét. Reggel, kora hajnali órában tódultunk ki a házból, Piroska izgatott sürgetése közepette. Máskor ilyenkor a ház még aludt, de most suttogás, visszafojtott beszéd, kopogás, csoszogás zaja verte fel a csendet

- Gyerekek, csak gyorsan, frissen, úgy segít meg a Jóisten! – bújt elő hálósipkásan nagyapa is a szobájából, bár máskor későig ki nem mozdult volna.

Az öregúr nem állta meg, hogy búcsút ne intsen kedvenc unokájának, bár a búcsú ünnepélyességén sokat rontott a hálósipka meg a bajuszkötő, ami harsány hahotára ingerelte az útrakész társaságot.

Közben beállt a ház elé a nagy batár, s mi nagy vidáman felcihelődtünk. Nagy, üveges ablakos kocsi érkezett, a bakján a kocsis mellett egy hajdú is helyet foglalt, felhajtott szélű sapkájába darutollat tűzött, s ettől olyan régimódias lett az egész alakja. Kacagni kellett rajta. Bent a batár belsejében már ült valaki a kipárnázott ülésen. Egy férfi, aki csizmát és rövid zekét viselt.

- Tatár Kornél vagyok és utólagos engedelmükkel élve, beültem ebbe a gyorskocsiba, hogy mihamarabb elérjem úti célomat, a Károlyi család birtokát, ahol én leszek a jószágigazgató…

Így mondott egyfolytában, mint a vízfolyás, mialatt mi is elhelyezkedtünk, és a csomagjainkat Márton a hajdú segítségével elhelyezte a többi csomag között. Rengeteg csomag: batyu, láda, doboz, zsák volt felhalmozva a kocsi tetején és hátulján és ügyesen odakötözve.

Kalandos utazásnak ígérkezett a hosszú út, hegyen-völgyön át, falvak, városkák házai között. Néha megálltunk pihenni. Nem is annyira az utasok, mint inkább a lovak igényelték a pihenést. Nem siettünk, s így az egész utazás egy hétig tartott. Itt-ott más utasok szálltak fel, de hosszabb ideig egyikük sem utazott velünk Tatár Kornélt kivéve, aki három napig „szerencséltetett jelenlétével” – ahogy Márton mondta komolykodva, közben gúnyosan mosolygott. Megkedveltem apám tisztiszolgáját, sokat kérdezősködtem tőle, s ő mindig szívesen válaszolt. Nagyon vártam már, lássam a garnizont, a kaszárnyát.

Frajlain Tilde általában csendesen viselkedett, gondoskodott az ételünkről, este elrendezte a hálóhelyet a fogadóban, ahol megszálltunk, betakargatott, mintha otthon lennénk, s jóéjszakát súgott a fülembe.

- Gute Nacht, mein kleiner Herzensdieb. Schlafe gut, ich hab Dich lieb!

 Magyarul nem beszélt, Márton pedig németül nem tudott tíz szónál többet, így én tolmácsoltam közöttük, ami sok nevetéssel, kacagással járt. Robogva száguldott a delizsánsz. A városok palotái csak úgy suhantak el mellettünk, az emberek megálltak, s úgy bámultak utánunk. Tilda rettegett a robogástól és ijedten, izgatottan megragadta a vállamat.

- Béluci! Béluci! – kiáltotta egyre erősebb hangon.

Kinyitottam a szemem, s Piroskát láttam magam előtt, amint éppen költöget.

- Ébresztő, a bérkocsi már itt van!

- Az utas … a hajdú …

- Mit motyog, Béluci? Vagy még álmodik?

- Tilde takart be?

- Mit álmodott, kis csacsi Béluci?

Na, ettől felébredtem. Nem szeretem, ha lecsacsiznak! Megráztam a fejem, kiugrottam az ágyból, s aztán már minden rendben ment. A ház még aludt, s mi csöndesen óvakodtunk ki a kocsihoz, melyen nem ült hajdú, csomagok rakása sem borította, és utas sem ült benne. És nem egyhetes utazásra készült, csak a Nagyállomásra vitt ki bennünket a vonathoz. Akár milyen csendesen próbáltuk mozogni, csak felébredtek az öregek, mert az emeleti ablakban megjelent nagymama arca, ahogy visszanéztem, és búcsút intett. Egy másik ablak is kinyílt, s nagyapa éppen olyan hálósapkával a fején, mint amilyenben álmomban láttam, harsogva jó utat kívánt nekünk. Nem csak az álombeli, ez az utazás is érdekesnek ígérkezett, hisz hálókocsival utaztunk, ami pont olyan volt, mintha egy olyan régimódi postakocsiban ültünk volna.

A város ahova megérkeztünk egy kis csalódást okozott nekem, mert szinte alig láttam valamit is belőle. Az állomáson reggel egy bérkocsiba ültünk, s mentünk egyenesen ki a laktanyákhoz. A tiszti lakások is ott voltak a laktanyák mellett. Innen a város. gyalog jó órányira volt Ritkán kellett azonban bemenni, mert volt itt egy nagy vegyesbolt, ahol mindent árultak, amire csak szükség lehetett. Kantinnak hívták és este korcsmaként működött. Élveztem ezt a vakációt, a sok katona jövésmenése érdekes látvány volt, és apa közelebbi barátai, katona társai szívesen beszélgettek velem, ami külön élményt jelentett. Kalandjaikról, hőstetteikről beszéltek, én tátott szájjal hallgattam, s ez újabb történetek elmondására sarkalta őket. Egyik hajmeresztőbb volt, mint a másik, és akkoriban ezeket még el is hittem.

Ezt a vakációt követően minden nyarat apánál töltöttem, négy éven keresztül. Utána más iskolába kerültem, és az olyan messzire volt, hogy nem tudtam elutazni apa új állomáshelyére ahova áthelyezték.

Már a harmadik telet töltöttem a Szent Vincében, mikor súlyos beteg lettem. Megfáztam, vagy valami ilyesmi, és tüszős mandulagyulladást kaptam. Nem maradhattam az iskolába, üzentek, hogy vigyenek haza. Nagymama, a szigorú Grossmutter apának üzent, hogy jöjjön értem, mert az ő háza nem kórház!

Ez volt életem első nagy csalódása a felnőttekben, melyeket még sok követett. Ápolásra, törődésre, szeretetre lett volna szükségem… Nem értettem, mi történt, mi volt ennek a merev elutasításnak az oka.

Apa intézkedett, onnan messzitől, de eredményesen, mert jött értem egy kocsi és elvittek a kórházba, a Szentjóskába, ahogy akkor hívtuk. Itt is a vincés nővérek dolgoztak, ápolták a betegeket, és nem volt messze az iskolától.

Azt hiszem, elaludtam a kórházi ágyon, mert egyszer csak ott láttam nagyapát az ágyam szélén ülni, s nem emlékeztem rá, hogy bejött volna. Nagyon, nagyon megörültem neki, de szólni nem tudtam, csak suttogni. A kedvesnővér intett is, hogy ne próbáljak beszélni. Nagyapa megsimogatott, és mesélt valamit, de alig értettem, mert kába voltam a betegségtől, vagy a gyógyszerektől. Úgy egy félórányit maradt. Ahogy elment újból elszunnyadtam, s csak az esti gyógyszerek bevételére ébredtem fel, akarom mondani ébresztettek fel. Ekkor érkezett meg apa. Kimondhatatlanul örvendtem. Reggelig ott maradt mellettem, egy széken ülve bóbiskolt. Olyan jó volt tudni, hogy ott van!

Le is ment reggelre a lázam…

Apa eltávozást kapott, és velem maradt, ameddig annyira meggyógyultam, hogy már felkelhettem. Kikért az iskolából és elvitt magával. Nála maradtam két hétig, ameddig lábadoztam.

Nagyon nem szerettem a Szentjóskában, de azt hiszem mások sem, akiket ott gyógyítottak. A szobában, ahol én feküdtem még volt rajtam kívül tíz beteg. Minden ágyat lepedőből csinált függöny választott el. Csöndesen feküdtek, csak a tőlem harmadik ágyban fekvő nyögdösött halkan. Azt hiszem, meg voltak ijedve, mint én magam is. Ha nem lett volna itt apa, egész éjjel sírtam volna. Így is nagyon szomorú lettem, mikor elment, hogy rendezze a dolgait. A délelőtt eltelt a vizsgálatokkal, gyógyszerek beadásával – minden ágyhoz odamentek a doktor bácsik az ápoló nővérek kíséretében. Sokat beszéltek egymás között, hogy mit én nem értettem, de a nővérek igen, mert buzgón bólogattak. Adtak reggelit és ebédet is, de én csak inni tudtam, s azt is nehezen. Délután megjött nagyapa, ahogyan ígérte és hozott habos rolót. Na, azt megettem!

Egy hét sem kellett és lábra kaptam. A sok ágyban fekvés, a keserű orvosságok, nagyapa, s apa gondoskodása és a torokecsetelések (brrr! ) végül is meggyógyítottak. Még gyenge voltam, mint az őszi légy, de apa felpakolt és elvitt magához – ameddig erőre kapok.

A rákövetkező évben apát áthelyezték egy másik helyőrségbe, messze a hegyek közzé. Nyáron oda is elvitt, ami számomra újabb kalandokat hozott. Krajcár nagyapáék a közelben laktak. Értsd úgy a közelt, hogy másfél-, két óra vonattal. Égig érő hegyek vették körül a falut, ahol élt, ahol a birtoka volt. Ö gondozta a családi birtokot, a testvérei rábízták.

- Végre megismerhetem az unokámat! – fogad hangos örömkiáltással Krajcár nagyapa.

Beszélgetésbe merültek, s én bámulva meresztem a szemem, hisz ilyen falusi udvart még nem láttam. A házba nyolc lépcsőn kell felmenni. Megszámoltam! Ablak is nyolc nyílik az udvar felé, a hosszú tornácra. Szépen faragott deszkákból készítették a tornác korlátját, s az alja is deszkából volt lepadolva, jól dübörgött, ha végigfutottam rajta. Azután az udvar maga egy kész csoda! A nagy, faragott kapu két szárnya olyan vastagra készült, hogy az megvédjen a betolakodóktól, mellette kis ajtó a gyalogosoknak, de az is jó erős. A kerítésnél körben gyümölcsfák sorakoztak, de középen jókora hely maradt a kocsik, szekerek számára. A kapuval szemben hatalmas hodály volt. Ott tartották a szekereket, meg más általam sohasem látott gépeket, szerszámokat. A ház mögött nagy gyümölcsös húzódott fel a domboldalon. Olyan jól lehetett a fák között szaladgálni, a fűben hengergőzni!

Szegény Béluci (részlet Krajcár Béla a nagyvilágban II)

Viziváros előjárói közt találjuk Menyhért Aladárt tehetős kereskedőt is. Gazdagságát misem bizonyítja jobban, mint, hogy jelentős raktárokat tudhatott magának úgy itt a városban a Duna partján saját kikötővel, mint több átrakodó helyen a folyó mentén, föl egészen Bécsig, sőt azon túl is.  Gazdagságához nagy, népes család társult. Első feleségétől, Nemes Ilonától hét gyermeke született és a másodiktól, Károlyi Klárától három. Legkisebb leányát, aki Klárától született Mária névre keresztelték, lévén, hogy szeptember 12-én született Szűz Mária neve napján. Szépen növekedett a kisleány, mindenki kényeztette, mint a legkisebbet. Mégis kamaszkori vallásos rajongásában kolostorba akart vonulni. Ekkor jelent meg a színen Greif Miksa, a szomszéd utcában lakó sebészorvos fia. A család a leánykérést nagy megnyugvással és örömmel fogadta. Nem kellett többet a zárdára gondolni!

Messzire elkanyarodtam régmúlt időkbe, pedig csak azt szerettem volna megérteni, mitől volt nagymama, a Grossmutter olyan szigorú, rátarti, minden hibát azonnal felrovó asszony. Greif Miksa és Menyhért Mariska frigyből született, azaz egy tősgyökeres polgár és egy betelepült német család egyesüléséből. Gyermekkorom történései, emlékei szempontjából jelentős esemény Greif Miska és Menyhért Mária házasságkötése, tudniillik a mélyen vallásos Mária gyóntatóatyját, Csikós János plébánost kérte fel, szülei egyetértésével az esküvői szertartás végzésére, aki akkor hitoktatói feladata mellett számos család lelki irányítója, gyóntató papja is volt. Szinte baráti kapcsolat alakult ki a plébános és a Greif család között. Így természetesnek tűnt, hogy első gyereküket, egy kisleányt ő keresztelje, magától érthetően Mária névre, mint az édesanyja, és legyen ugyan csak ő a keresztapa is. E felkérést megtisztelésként fogadta főtisztelendő Csikós János. Keresztapai kötelezettségét nagyon komolyan vette, és úgy lelki, mint anyagi támogatója volt élete végéig keresztleányának.

Szóval ezért jelent meg minden szombaton Bácsi nálunk. Nagyapával és nagymamával bevonultak a szalonba, ahova Piroska egy tálcán feketekávét vitt be. Nekünk, gyerekeknek ilyenkor csendben kell lenni, és inkább az udvaron játszani, ha az idő megengedte.

 - Spuri kifele, úrfi! – biztatott Piroska, mikor beoldalogtam hozzá a konyhába.

Az udvaron már várt rám a szomszéd kerítés tetején ülve a barátom, Mezei Pisti.

- Gyere, Fillér! – hívott – Huppanj fel ide mellém!

Mezei Pisti, a barátom nyurga fiú volt, az édesapját huszárkapitánynak mondta, de lehet, valami egészen más mesterséget űzött. Lehetett akár főügyész, vagy törvényszéki bíró, vagy rendőrparancsnok is. Mindig szigorú arccal, kihúzott derékkal sétált a kertjükben, de soha sem láttam, hogy egyenruhát hordott volna.

- Hogy te milyen kicsi vagy még! – szólott Pisti barátom, ahogy látta amint sikertelenül próbálok felkapaszkodni a kerítésre.

- Hozzál ki egy hokedlit – tanácsolta.

Ültünk a kerítés tetején, s beszélgettünk mindenféle gyerekes dologról, bár én kényelmetlenül éreztem magam, mondhatnám kicsit féltem, de a barátom elemében volt, hadonászva magyarázott, izgett-mozgott, hogy attól tartottam, az egész mindenség feldől. Közben azt mesélte bölcselkedve, hogy az apukája, aki szerinte huszárkapitány, milyen hőstetteket hajtott végre, hogy aprította az ellenséget.

- De miért nincs egyenruhája? – értetlenkedtem.

Erre zavaros magyarázatba fogott, hogy most titkos küldetése van, el akar fogni egy veszélyes kémet, és ha egyenruhában üldözné, hamar felismerné az és elillanna.

- Béluciii! – harsogta Piroska a konyhaajtóból.

Ennek a hívásnak nem volt értelme ellene szegülni, mert akár csihi-puhi is lehetett az ellenkezés következménye. Leugrottam a kerítésről, s hátrahagyva a barátomat és a hokedlit futottam be a házba. Nem volt semmi baj még, csak uzsonnázni hívtak. Kiderült, hogy nem akármilyen uzsonnáról van szó. Bácsi is ott ült az ebédlőasztalnál, és éppen a főhelyen, ahol máskor nagyapa szokott ülni.

- Ülj csak le te is a helyedre – szólott nagymama.

Mind nagyon komolyan ültek, s miután Piroska behozta a tejeskávét és a piskótát, elmondták, hogy eljött az iskolába menés ideje számomra. Bentlakásos iskolába fogok menni, mert így határoztak a felnőttek. Ők mindent jobban tudnak nálam, és azzal nem törődnek, hogy én mit szólok hozzá. Bácsi intézett mindent. Nagyszüleim nehezen tudnak már tovább nevelni. Koruk miatt. Édesapámat pedig egy galíciai garnizonba helyezték át, édesanyámat - úgy mondták – elvitte a „hurut”, mikor még kisebb voltam. Ez valami veszélyes dolog, betegség és sokan belehaltak. Ezért vagyok én a „szegény Béluci”. Most elküldenek iskolába.

Krajcár Béla, ne hitványkodj!

 A Körös-parthoz közel egy nagy-nagy házban volt az iskola, és az internátus. Szent Vince nevét viselte és apácák rendelkeztek felette. Nagyon sok gyerek járt oda, de a bentlakásba csak vidékiek és olyan árvagyerekek voltak, mint én. Láttam őket, a nagy udvaron, mikor szünetet adtak két óra között. Egy elkülönített részen óvoda és bölcsőde is volt külön udvarral.

Hogy mennyit szaladgáltunk azon a nagy udvaron! Fák állottak köröskörül, és egy kiskapun keresztül át lehetett menni a virágos kertbe, de oda minket, kis gyerekeket nem engedtek be. A nagyobbak néha engedélyt kaptak, hogy ott sétáljanak. Sokszor leskelődtünk ácsingózva a kerítés mentén, vajon mit csinálnak a sétálók. Valamiket felolvastak egymásnak füzetlapokról.

- Költőnek készülnek – súgta egyik társam.

Fogalmam sem volt, mi lehet az, de szégyellettem megkérdezni, nehogy sült butának tartson. Azért csak ott motoszkált a fejemben a kérdés, és este lámpaoltás után súgva megkérdeztem a mellettem levő ágyban fekvő iskolatársamat, Vilmost. Ő egy évvel nagyobb nálam, és biztosan sok mindent tud már.

- Vili! Mi fán terem az, hogy költő, a nagyfiúk miért készülnek költőnek?

- Olyanok, tudod, akik verseket írnak.

- De miért?

- Tetszik a lányoknak…

- Csend! Ne pusmogjatok! – szólt ránk a nevelő.

Nagy szigorúság uralkodott itt. Az apáca nénik minden hibát észrevettek, és a büntetés sohasem maradt el. Mindenféle elvonások képezték a büntetéseket. Például, szünetben nem lehette kimenni az udvarra, vagy órák után bent kellett maradni az osztályban még egy órát. Szégyenpad is volt, meg sarokba állítás, sőt nem ritkán körmös, vagy fenekes. A legfélelmetesebb az volt, ha a főnöknő elé hívattak. Én magam is így jártam. Nem csak az esti pusmogás miatt, hanem más bűn is terhelte a lelkemet.

Az történt, hogy az osztályban előttem Artúr ült, egy más felekezethez tartozó fiú. Így mondták, más felekezethez tartozik. Nem tudom, ez igazából mit jelent, de azt mondták, és a vallásórán neki nem volt kötelező jelen lenni. Az édesapja Szent Vincének sok pénzt ajánlott, ha rendes embert faragnak a fiából, mert otthon ez nem sikerült. Összeférhetetlen, rossz gyerek hírében állott. Mi, többiek is gyanakodva fogadtuk, de később megszoktuk és engedtük, hogy együtt játsszon velünk. Valamilyen általam ismeretlen okból kopaszra nyírták még otthon, s most ujjnyi sörte borította a fejét. Engem különösen ingerelt a kugli fej látványa, egyik nap bele is vágtam a tollszemből fabrikált nyilacskámat. Beleállt a bőrébe és Artúr úgy visított, mint a fába szorult féreg. Lett is nagy kalamajka. A tanító néni, aki szintén apáca volt, kirángatott a padból, leszidott mindennek, és beállított a sarokba. Órák után mennem kellett a főnöknő elé. Meg voltam, ám ijedve! Olyan kicsire húztam össze magam, amilyenre csak tudtam.

Egy kis szobába vezettek, ahol egy szentkép előtt térdelve imádkozott a főnöknő. Fel sem nézett, amikor beléptünk. Az engem kísérő szóror térdet hajtott és keresztet vetett, s csendben megállt, kezét fejemre téve várakozott. Egy idő után a térdeplő főnővér keresztet vetet és felállt, rám nézett, majd intett a kísérő szórornak, beszéljen.

Beszélt is! Elmondta összes hitványságaimat, hogy este villanyoltás után beszélgettem, hogy nem ülök rendesen a padban, hogy beleszúrtam a tollszemet az osztálytársam fejébe, hogy, hogy, hogy…

- Krajcár Béla! – kezdet halk, de szigorú hangon. Közben mereven a szemembe nézett, s zöld fények csillantak meg a szemeimen. A nagy cirmos kandúrnál láttam ilyen villanást, mikor megpillantotta az eresz széléről a földre leszálló verebet.

Nagy „prédikációt” tartott nekem megmagyarázva, hogy csak a tanfelügyelő, főtisztelendő Csikós János kanonok úr külön utasítására vettek fel.

- Én, a Szent Vince apácarend vezetője felelek személyesen a nevelésedért. És rendes ember faragunk belőled, még akaratod ellenére is! – fenyegetett.

Ahogy belemelegedett a mondókájába, úgy apadt el bennem a félelem, s kezdtem figyelni, mit is mond. Gyermeki eszemmel próbáltam megérteni a lényeget, kihámoznia a beszéd lényegét. Azt magyarázta, hogyha nem viselkedem rendesen, úgy bánnak majd velem, mint azokkal, akik büntetésből kerültek ide. Közben egy nagy felfedezést tettem – a zárdafőnök fél Bácsitól. Fél Monsignore Csikós János kanonok úrtól.

Ezek után, ha valamiért megróttak, mondtam, hogy bocsánat, többé nem teszem és meg fogom gyónni János atyának. Ettől mindig egy pillanatra felhő futott át a nevelő szóror tekintetén. Napról napra kevesebbek lettek a kifogások a viselkedésem ellen. Egy idő után úgy tapasztaltam, mintha több barátom lenne. Vilmos közeledésének különösen örültem, mert szívesen segített a matematika nehéz tételeinek a megértésében. Másik barátom, akinek hasznát vettem – igazi hasznát – Herzig Ottó volt, egy negyedikes nagydiák. Ő segített, hogy tökéletesítsem az irodalmi német tudásomat és a lantin nyelvet. A némettel nem volt semmi gond, hiszen otthonról hoztam az alapot, de a latin eleinte nehezen ment. Ottónak köszönhettem, hogy év végére kitűnő lettem belőle. Később is tartottam a tempót, mert jó érzékkel áldott meg a szentlélek. Meg aztán ott állt előttem Bácsi példája, akit itt az intézetben János atyaként emlegettem.

Csóréfejű búza és egyebek

A helyi táplálkozási szokásokat mértük fel Bözödön Málnási Géza professzor úrral a hetvenes években. Rendelés után a várószobában összegyűlt asszonyokkal, emberekkel beszélgettünk - kötetlenül. János bácsi, a tanító úr kezdte el néhány tréfás megjegyzéssel. Az asszonyok táskáikból gyorsan elővették a szalmát és ameddig folyt a szó fonták a szalmafonatot,.

Komoly hagyománya van ennek a szalmafonásnak. Kicsitől nagyig, mindenki ért hozzá. Főleg a leánkák. A megfont szalmából aztán készül a szalmakalaptól kezdve a falvédőig mindenféle hasznos dolog: táskák, szatyrok, gyermekjátékok, babák meg dísz. Például aratási koszorú. Nagy sora van annak!  Egyszer termeszteni kell a megfelelő gabonát, aminek a szalmája alkalmas a fonásra. Ez pedig az alakor vagy, ahogy Bözödön mondják a „csóréfejű búza”. Ennek hitvány, kicsi a kalásza, de hosszú, vékony, hajlékony a szalmája. Aztán a hossza, vastagsága, színe alapján kiválogatják, megtakarítják a szálakat, kicsit megáztatják, aztán ügyesen megfonják. A megfont fonatot aztán mángorolják, varrják, préselik, formálják, amíg kalap, vagy szatyor, vagy egyéb lesz belőle.

- Elég volt szalmacséplésből! – szólt a tanító úr.

- No, no! Komoly dolog a szalma itt Bözödön – válaszolt Mózsi bácsi.

- Igaz, igaz – bólogattak az asszonyok is.

- Lássuk, miért gyűltünk össze ma délután? – vette vissza a szót János bácsi – A doktor urak a bözödi ételekről, táplálkozási szokásokról akarnak hallani. Biztos éhesek!

 - Lehet, a végére valóban megéhezünk! – jegyezte meg Málnási tanár úr.

Eleinte kissé döcögve indult el a beszélgetés, de aztán belelendültek, s egymás szavába vágva mondták el, mit esznek egész évben, hogyan készítik, kinek mi a szokása.

- Minden héten süttem három kenyeret – mondta Zsuzsa néni -. Egyik-egyik lehetett úgy két és fél kilós. Ez kitartott a következőig.

- Most nem süt? – kérdezte valaki.

- Ne szólj közbe! – igazították helyre a közbeszólót.

- Most nem, mert csak ketten vagyunk az öreggel. Ez addig volt, amíg a két gyermek, s leánka itthon voltak. Hadd mondjam tovább! Felhasználtam hat kiló lisztet, s egy kiló pityókát. No, írják le, s számítsák meg, mennyit teszen ki egy év alatt.

Mások is sorolták, mennyi búzát, pityókát, törökbúzát használtak fel a háztartásban. Mennyi káposztát, murkot, s más zöldséget.

- Puliszkát eszünk szinte minden nap. Ha puliszkát keverek, úgy két kiló puliszkalisztet teszek a fövő vízhez. Sós vízhez (súgja a fülembe anyatárs). Van egy nagy lábasom, mindig azt használom. Tudom a méretét, azért.

Folyt tovább a beszélgetés, mintha a fonóban lettünk volna. Az asszonyok, és néhány kislány, akik elkísérték szüleiket, fonták a szalmát szorgalmasan. Úgy járt a kezük, hogy nem is lehetett követni. Szóba került minden, amit a faluban fogyasztanak – amit esznek-isznak. Mózsi bácsi kiszámította ott hirtelen, hogy ő egyedül egy év alatt megiszik több mint három veder pálinkát, egy hordó bort. – Közepeset (!)

Hamarosan sorkerült a disznóvágásra is. Megállapították, hogy a faluban nincs olyan család, ahol télen ne vágnának disznót. A legtöbben kettőt is – egyet a fagyok beálltakor, a másikat farsang idején. És minden nagyobb esemény: lakodalom, keresztelő, halotti tor alkalmával.

- Még Juliskáék is vágnak – jegyzi meg Zsuzsa néni -, pedig ők a legszegényebbek.

- De még a cigányok is! – toldja hozzá János bácsi -. Nézzék meg, nekik is a ház mögött ott röfög egy-két hízó. Ha ólra nem telik, fonnak egy kerítést fűzfavesszőből, s befedik valamivel, kátránnyal, vagy nájlonnal. Olyan, mint egy nagy kosár, de a disznó elvan benne. Azzal etetik, ami kerül. Vagy no…

A végén összeírtuk, összeadtuk az adatokat és kiszámítottuk az egy főre eső évi fogyasztást statisztikai módszerrel és igen elégedettek voltunk az eredményekkel. Zsuzsa néni utána meghívott hozzájuk, „hogy ne csak szellemi táplálékkal éljünk!” A tanító bácsi is velünk tartott. Feri bácsi a házigazda kancsó bort tett az asztalra, míg Zsuzsa néni ennivalóval traktált.

- Lássanak hozzá! – kínált szívélyesen – Ne csak beszéljünk az ételről.

- Beszéljünk másról! – kap a szón Feri bácsi, aki nagy mesélő. Most is már köszörüli a torkát, hogy egy jó történettel kirukkolhasson.

Ameddig falatoztunk, s ürítgettük a poharat, elmesélte Marcella néni és élete párja Ambrus bácsi esetét.

Történt, hogy Marcella néni megkapta ezt a nevezetes hongkongi influenzát. Nagyon beteg lett: lázas, elesett, mozdulni se tudott, s beszélni is alig. Ambrus bácsi ápolta, ahogy tudta – ült a konyha asztalnál, s bánatában pálinkát ivott. Kicammogott az udvarra, s a köréje sereglő majorságnak magot vetett. Így látta mindig az asszonytól – egy pléhkupával a szuszékban levő törökbúzából merített, s azt szórta ki az udvarra. Mikor visszament a beteghez megkérdezni, kíván-e valamit, Marcella néni megkérdezte, adott-e már a disznóknak?

- Na, ha nem, ott van a fazékban a pityóka, amit még a tegnap megfőztem, tedd bé a moslékos vederbe, törd össze, hints rá korpát, törökbúzalisztet, s forrázd le.

- Jó, jó! Leforrázom, de hozzak-é valamit neked?

- Csak tedd a dógod.

Ambrus bá kiment, s elvégezte, amit az asszony rábízott.

- Készen vagy-é a moslékkal? – kiáltott ki neki Marcella néni.

- Készen, hát!

- Akkor hozd ide, lássam.

Ambrus bácsi bevitte a vedret, s odatette az ágy mellé. Malvina néni belenyúlt, a kezével megkavargatta.

- Mennyi lisztet tettél? - kérdezte.

Az ember megmondta.

- Ambrus! – szigorkodott meg az asszony – Vagy többet, vagy kevesebbet, de ennyit soha ne tégy!

Zsuzsa néni már százszor is hallhatta a történetet, de halványan mégis elmosolyodott, s kínálta tovább a harapni valót.

Marosvásárhely, 2010. 09. 12

Hozd ide, Roti!

  A komor tekintetű, kormos képű rottweiler az udvar közepén hevert és unottan nézett utánam, ahogy végig mentem a járdán a bejárati ajtóhoz.

- Milyen békés kutyájuk van – szóltam belépve a házba, a gazdához.

- Iiiigen – válaszolta bizonytalanul.

  Akkor nem figyeltem fel erre a hangsúlyra. Dolgom végeztével indultam kifelé. Nos, hát ez nem ment minden bonyodalom nélkül. Az udvar közepe táján járhattam, amikor a nagy fekete kutya felugrott és morogva közém és a kapu közé állt. Nem engedett ki az udvarból. Most értettem meg a házigazda előbbi bizonytalan „igen”-jét. Végül ő mentett ki szorult helyzetemből – kilépett az ajtón, és ráparancsolt a házőrzőre: „Menj hátra!”, s a kutya megvető pillantást vetve rám, hátra ballagott az udvar végében levő óljához. Ott leheveredett, és többet rám se nézett.

  Ekkor szerettem bele ebbe a fajtába, és már a kapun kívüli biztonságból megkérdeztem, lesznek-e, s mikor kölykei a szukának, mert egyre igényt tartanék.

- A jövő hónap végére várjuk a szaporulatot.

- Értesítsenek!

  Két hónap múltán kaptam meg az értesítést, hogy mehetek szemrevételezni a kölyköt, meg kiválasztani az alomból a nekem tetszőt - én legalább is úgy gondoltam. Diktatórikus választás lett belőle, mert csak két kölyök vinnyogott az anyjuk mellett, s az egyiket már kiválasztotta magának a gazda fiacskája. Nekem maradt a választás, hogy viszem-e a másikat, a kisebbet, vagy nem viszek semmit.

  A kabátzsebembe téve vittem haza. Volt otthon nagy öröm! A gyerekek viharos szeretetét türelmesen viselte, és jó étvággyal fogyasztotta eleinte a pépes-tejes „bébiételeket”, állatorvos barátom élénk tiltakozása ellenére. Az volt az elképzelése, hogy a tehéntej fajtaidegen a kutyának, és ártalmára van. Ennek nem volt, mert úgy nőtt tőle, mintha húznák. Később is minden reklámajánlat ellenére is azt ette, amit mi, felnőtt emberek és gyerekek. Nagy hancúrozások, játékok színezték a délutánokat, mikor az iskolából megjöttek a gyermekek. És Roti – így neveztük el – rendszeresen kinőtte az számára készített kutyaólakat. Tanulékony és ragaszkodó természete már kölyök korában megnyilvánult. Hamar megtanulta, hogy a lakásba nem mehet be, hogy a kapun kívül számára tilos világ terül el.

  Nyolc hónapos korára elérte 60 cm-es marmagasságot és az 55 kg-ot, és szelíd szemeivel úgy tudott rád nézni, hogy meg kellett simogatni a kobakját. Nevelését a gyerekek irányították és jutalmazással, becézéssel érték el az engedelmesség olyan szintjét, mely az „együttélés” alapfeltétele. Sohasem parancsoltak neki, hanem kérték. Ezt később is betartottuk, s az ismerősök arcára mosolyt csalt, amikor például így szóltam:

- Roti, légy szíves gyere ide – és Roti jött!

  Megtanulta, hogy kézből vegye el a falatot, és hogy a gazdái bármikor elvehessék előle az ételt. Ha új valaki jött be az udvarra, és azt akartuk, fogadja el, akkor megmagyaráztuk neki, mert ha nem, elébe állt a maga közel 60 kilójával és nem engedte tovább lépni.

  Egyik nap nagy ribillió támadt a szomszéd csirkés udvarán. Egy kiskakas átrepült a kerítés felett hozzánk, és felbőszült kotkodácsolással rohangált ide-oda. Roti oda loholt hozzá, és egy szempillantás alatt elkapta. Eddig soha nem tapasztaltuk, hogy tyúkot, csirkét kergetett, vagy megfogott volna. Most mégis ez történt.

- Hozd ide, Roti! – kértem és hozta.

  Kivettem a szájából az ijedt csirkét, teljesen épen. Úgy fogta hatalmas fogai közt, hogy még a tolla sem lett borzos. Megveregettem a kutya fejét, és néhány dicsérő szót dünnyögtem neki, a kiskakast pedig átvittem a szomszédba. A szomszéd néni nagyon megörült neki, mert a többi csirkéit az elszabaduló terrierek széttépték. Ez volt a ribillió, ami elöl Rotihoz menekült a kiskakas. 

Száll a nóta, szól a dal

 „Száll a nóta, szól a dal, száll a vidám ének” - régi szokásuknak engedve, ma is felmentek a dombra. Pista, Laci, Karesz, Márton. Klári is kijött, de nem állt be a táncba, csak kívülről nézte. Énekeltek, s egymás vállát átfogva körtáncot lejtettetek. Előbb lassan, tempósan, majd egyre gyorsabban. Aztán a kör szétszakadt, s párosával, vagy egyedül járták. Márton kinyújtotta a karját Klári felé, de ő megrázta a fejét, s elfordulva kitörölt egy könnyet a szeméből.

 Legelőször tizenéves kamaszkorukban jöttek fel a dombra. Egy iskolába jártak, együtt játszottak, együtt csavarogtak, s együtt fedezték fel a dombot. Felrohantak, körbeálltak, s énekelve táncoltak, míg a fáradtságtó le nem rogytak a földre. Megpihentek, s újra kezdték. Csak akkor hagyták abba, mikor feljöttek a csillagok. Akkor lefutottak, s mindenki hazament. Attól kezdve minden vasárnap délután megjelentek a dombon, ha az idő megengedte. Így ment ez az iskolai év végéig. Sokszor akadtak nézők is, akik megálltak, tapsoltak, dudorásztak velük együtt, aztán mosolyogva továbbmentek.

 A négy fiú mellett két lány is együtt lógott velük – Klári és Zsuzsi.

 Az érettségi vizsga utáni utolsó este, vasárnap sokáig maradtak. Már rég feljöttek a csillagok, de még nem jött, hogy hazamenjenek. A leányok sorra megtáncoltatták a fiúkat, s azok nem is bánták. Márton és Klári összekapaszkodva mozdulatlanul álltak a többiek gyűrűjében. Alig mozogtak a nóta dallamára, csak elvarázsolva ölelték egymást.

- Késő van! Menjünk haza! – kiáltotta egyikük, talán Pista.

 Klári kibontakozott a fiú karjai közül, s megállt a kör közepén.

- Szép volt, fiúk, de ne legyen ennyivel vége!

- Hogy? … Mi? … Mit akarsz? – hallatszott innen-onnan.

- Csak azt, hogy jövőre is találkozzunk. Mondjuk, Pünkösd vasárnap, délután, itt ezen a helyen.

- Úgy legyen! – harsogták egyszerre.

 Valóba így történt, a következő évben, Pünkösdkor ott voltak a dombon Zsuzsit kivéve, aki akkor már rég a tengeren túl volt. Kivándorolt egész családjával, s vőlegényével együtt. A létszámban azonban nem történt változás, mert Klári elhozta magával Vilmost, a jövendőbeliét, egy langaléta fiút, akivel a Főiskolán találkozott. A társaság egyből befogadta a mindig mosolygó, jó beszédű fiút.

 Klári nem törődött Mártonnal, még csak nem is kerülte. Nem kötötte össze őket semmiféle romantikus száll, nem alakult ki közöttük semmiféle intim kapcsolat. A későbbi években sem, kivéve talán egyetlen alkalmat.

 Az iskolai évek után ki erre, ki arra hányódott, de végül újra összeverődtek a légimentőknél.

A csapat bevetésre készült. Márton, mint mentőtiszt a felszereléseket ellenőrizte, társai a két ápoló, Laci és Karesz a pihenőben várta a jelzést, mikor kell indulni. Klári éppen most végzett a szolgálatával, s szembe ment Mártonnal a folyosón. Mintegy vezényszóra átölelték egymást.

- Úgy érzem magam, mint akkor diákkoromban, érettségi előtt, mintha a csillagok között lebegnénk, tűz lobogna bennem…

- És én olvadok!

 A csengő szava szakította félbe az emlékezést. Úgy szólt, hogy az ablakok is rezegtek bele.

- Riasztás! – kiáltott valaki kintről.

 A két ápoló rohanva futott neki a kijáratnak, Márton is menet közben csatolta fel a sisakját és gombolta be a zubbonyát. Mire a géphez értek, a fülkében már ott ült Pista, a pilóta. Feldübörgött a motor, s a rotor szélsebesen kavarta a levegőt. Két óra múlva jöttek vissza. Klári még ott téblábolt a bázison, s látva a fáradtan beérkezőket kitöltötte a kávét.

- Te mit keresel még itt? – kérdezte Pista, a pilóta.

- Megvárom Vilmost, most jár le a szolgálata a légi irányításnál. És ti?

- Közúti baleset, öt sérült, három súlyos, de túlélik – summázta Márton két korty kávé közt.

 Ezekre az eltelt évtizedekre emlékeztek most, ahogy egymás vállát átfogva lassú körtáncot jártak a dombon. Amikor megálltak körül vették Klárit, aki egyedül jött Vilmos nélkül.

- Mi van Vilmossal? – kérdezték.

- Nagy beteg. Nem tudott jönni és nem is fog tudni sohasem.

 Megkövülten álltak, alig tudtak szóhoz jutni.

- Javulást kívánunk neki! – nyögték ki végül.

- Üdvözletét küldi nektek, búcsú üdvözletét – folytatta Klári -, és kérdezi, hogy ha ő már nem is tud ide feljönni, az unokánk a barátaival feljöhetne-e?

- Hát, persze! Mindenkié a domb! És különben is örülnénk nekik!

 Erre a szóra megelevenedett a bokrok alja – őt. hat tizenéves kamasz rohant oda hozzájuk „indián csatakiáltással”, körbe ugrálták a csapatot, s közben rázendítettek a kis dalra:

„Száll a nóta, szól a dal, száll a vidám ének” …

- Mi akár mehetnénk is, megjött az utánpótlás! – jegezte meg Márton.

 Lassan ereszkedtek le a domboldalon, s hogy visszanéztek a gyerekekre, csillagfény tükröződött a szemükben.

Levél Mátraházáról

Most hazai tájakról jelentkezem, pontosabban Mátraházáról.

Gyönyörű napsütéses idő fogadott, mikor megérkeztünk. Ahogy kapaszkodott az út felfele a Mátra meredek szerpentinjén, úgy változott, csökkent a levegő hőmérséklete. Kissé éles, de tiszta, ózon dús levegő! Az út szélén, s a fák alatt sok hó van – maradt a tegnapi havazásból.

Régi ismerősként lengeti ágait a zúgó fenyves, és ahogy kiszállunk a kocsiból madarak éneke köszönt. Cinkék pityegnek, harkály kopácsol, s erdei poszáta kiált az öreg bükk csupasz árhegyéről.

Itt megtelik az ember az első percektől életerővel pilulák és táplálék kiegészítők nélkül is. De nem is csoda, hiszen itt az évi napsütéses órák meghaladják a kétezer órát, és a hőmérséklet-ingadozások sokkal kiegyensúlyozottabbak, mint az ország más vidékein, nyáron nem haladja mg a 25 – 26 fok Celsiust. Ehhez járul a magas nedvességtartalom és alacsony páranyomás. Lássuk, mit ír 1930.ban a Mátra részletes kalauza: „A magyar címer hármas halmából Trianon elszakította a Tátrát, meg a Fátrát, s csak a legkisebbet, a Mátrát hagyta meg. Csonka hazánk csonka címerében most már a Mátra a legmagasabb, utolsóból lett elsővé. Azelőtt ügyet sem vetettünk rá. Annyi volt a szebbnél szebb hegységünk, hogy dúskálhattunk bennök. Ma alig maradt egynéhány, s ezért kell megbecsülnünk a hármas halom e harmadik halmát.”

A szanatórium kellemes csalódást okozott. A magas szintű szakmai ellátás mellett kényelmes, jól fűtött szobák fogadják a gyógyulni vágyókat. A napi háromszori étkezés, az ízletes ételek, a változatos menü teljesebbé a komfortot. Külön szót érdemel az egészségügyi dolgozok kedves, udvarias, magatartása, odaadó munkája.

Maga a szanatórium 1932-ben nyitotta meg a kapuit a Nagy-Somor réten 700 méter tengerszinten. Ez volt Magyarország első, a Horthy Miklós nevét viselő tüdőszanatóriuma, mely Közép-Kelet Európa legmodernebb közegészségügye volt. Ma a tüdőbetegségek gyógykezelésére szakosított osztály mellett kardiológiai rehabilitáció is működik

A II. Világháború borzalmai nem került el Mátraházát sem. A szanatóriumot a Vörös Hadsereg lefoglalta, a betegeket szélnek eresztették, a felszerelést elhurcolták, s az épület maga is jelentős károkat szenvedett. Dr. Szelőczey Dénes sebész főorvos az életével fizetett azért, mert ellene szegült a szanatórium kiürítésének.

A ragyogó idő sétára csábít – járjuk hát körül a Nagy-Somor rétet, ahol épült ez a gyógyintézet. Jó félórás séta a kitaposott ösvényeken. természetesen, ha csak nem állunk meg közben ezt-azt alaposabban megnézni. Például a kora tavaszi virágokat az erdőszélen, mint a kedves májvirág, továbbá a fenyőfák között futkározó mókusok. Egyikük utánunk is eredt egy kis csemege – dió, vagy mogyoró – reményében, de mivel nem kínáltuk, csalódottan felfutott az egyik törzsön, s eltűnt az ágak között. Az ösvény egyik kanyarjában feltűnik a bokrok között egy pad, melyen hárma előrehajolva ülnek. Vajon mit művelnek? – csodálkoztam. Aztán megláttam. Idejöttek cigarettázni, mert benn az épületben tilos. Nagy dolog a szenvedély! Aztán ott vannak az ide-oda vezető lépcsők a dimbes-dombos parkerdőben – lerövidítik a kanyargó ösvény íveit. Korosak, kopottak, látszik, hogy szinte száz éve használják őket.

Így nem csoda, hogy a félórás séta órányira hosszabbodik…

Érdemes hát ide feljönni nem csak a gyógyulni vágyóknak, hanem azoknak is, akik a modern élet fáradtságát óhajtják kissé kipihenni, akik regenerálódni vágynak.

Most lássuk, mit ír a hivatalos értesítő: „A 700 m-es magasságban, 18 hektáros területen elhelyezkedő, szubalpin klímájú mátraházai egység területén elhelyezkedő orvos-nővérszálló földszintjén 2, 3 és 4 ágyas részben pótágyazható, fürdőszobás, erkélyes, színes televízióval és hűtőszekrénnyel felszerelt szobákat bocsátunk vendégeink rendelkezésére, a második emeleten 4 ágyas közös zuhanyzós, mosdós szobák várják a túrázókat, kirándulókat.”

Ennyi jó pont után, lássuk az érem másik oldalát. A szakintézmény 50%-os kihasználtsággal működik a sorozatos átszervezéseknek köszönhetően. Így a több mint ötszázról 250-re csökkent az OEP által finanszírozott ágyak száma. A leépítések egyenes következményeképpen a személyzeti lakások és nővérszállók fele üresen áll. Üresen szomorkodik a turistaszálló is. „Tilos az átjárás” tábla és gyomos lépcsők fogadják a közeledőt. Üres az óvoda épülete, pedig mikor beindult itt oktattak először KRESZ-t óvodásoknak – a pálya most ott árválkodik a kerítésen belül. De a kis bolt polcai sem roskadoznak az árutól, csak a por lepi. Egyedül a kirakat üvegére festett Coca Cola felirat színe nem fakul.

Ez azonban mit se von le a táj, a Mátra szépségéből!

                                                                              Bige Szabolcs Csaba

Háromkirályok Itáliában

- Befana és Gubbio –

A szilveszteri fáradtságot már kiheverve sétáltam végig a kisváros utcáin. Igazából az ebédhez akartam vásárolni ezt-azt. A sarki kis boltot azonban zárva találtam. Sebaj, a nagyáruház nincs messze, arra felé fordítottam a lépteimet. Meglepődve tapasztaltam, az is zárva van. Nézek szét és látom, minden üzlet zárva tart. A kenyeres, a kalapos, a fűszeres, a textil – mind, mind. Nem értettem, Karácsony elmúlt, Újév is, hát persze Három Királyok napja van – Vízkereszt, január 6.. Olaszországban egyik legjelentősebb ünnep, Befana napja, általános munkaszüneti nap, a tanítás is szünetel a gyerekek nagy örömére. Ezen a napon is jó olasz szokás szerint ünnepségeket rendeznek, a gyermekek pedig az 5-ről 6-ra virradó éjszaka ajándékot, édességeket, karamellát kapnak. Természetesen csak a jó gyerekek, mert akik rosszak voltak az elmúlt évben csak szenet és hamut. Az ajándékokat Befana a jóboszorkány hozza. A monda úgy szól, hogy a három kelet bölcs nem találta a Betlehembe vezető utat. Megkérdeztek egy asszonyt, de az nem segített. A három bölcs végül ráakadt a barlangra, ahol megszületett Jézus. Az asszonyt bántotta a lelkiismeret, amiért nem segített, és készített egy kosár édességet, majd elindult megkeresni a három bölcset. Útközben minden gyereknek, akivel csak találkozott adott az édességekből, remélve, hogy közöttük lesz a Kisjézus. Befana azóta is járja a világot, és osztogatja az édességeit a gyerekeknek, hátha közöttük található Jézus is.

Nos, ennyit erről az ünnepről, de ha már vásárolni nem lehet, menjünk városnézőbe. Úti célunk legyen ma Gubbio.

Gubbioról azt írta Szerb Antal, hogy sokkal omladozóbb, mint a többi olasz város, s ez azért van így, mert a házakat terméskőből építik, és nem vakolják be. Szerb Antal ideje óta azonban sokat változott az épületek külső kinézete, mert bár manapság sem vakolják be, de simára vágott, csiszolt tömbökből építik, ami rendezett benyomást kelt.

„Gubbióban ezeknek a középkori házaknak két kapujuk van. Egy rendes kapu az élők számára és mellette egy másik, keskenyebb, a halottaknak. Ezt a kaput csak akkor bontják ki, mikor a koporsót kiviszik a házból. Azután megint befalazzák, hogy a halott ne jöhessen vissza.” – írja többek között Szerb Antal.

De minket jobban érdekel a jelen, mint a középkor morbid hagyománya. Gubbióról tudniillik egy kedves TV sorozat jut az eszembe, a Don Matteo. Itt forgatták a film külső felvételeit, s így a várost járva minduntalan ismerős helyekre bukkanok. A Piazza Grande, a meredek via dei Consoli és a via Baldassini, a Palazzo Pretorio, mely a csendőrlaktanya tisztjét töltötte be a filmben. A palota maga gótikus stílusban épült, a XIV-ik században. Három egymás fölötti termet foglal magába. Ezekben rendezték be a filmbeli csendőrség hivatali helyiségeit. A látogatók tájékoztatására nagy plakátok és dioráma emlékeztet a sorozat kedvelt főszereplőjére, Don Matteora, de én most búcsúzom tőle, mert megláttam egy kis bolt kerámia kínálatát. Meglepően ismerősnek hatottak a minták, a színek. Mondják, hogy ezek az etruszk hagyomány részei, mert bár a várost magát Umbria őslakosai alapították és lakták, de a szomszédos etruszk kultúra mély hatást gyakorolt a városra. Más szóval a várost az umberek alapították, de kultúrájukra a szomszédos etruszk nép is hatással volt.

Merészen kezdett száguldani a fantáziám.

 Etruszk…

A nyelv kihalt, s rokona az ismert nyelvek között nincs, úgynevezett „szigetnyelv”. Az írásos leletek tanulmányozása meglepő eredménnyel jártak. Az etruszk nyelvtan nagyon hasonlít, mondhatnám azonos a magyarral. Néhány példa: agglutináló típusú, többszörös ragozás, a megszámolt elemek egyes számban szerepelnek, nem alkalmazta a hím-, nő-, és semlegesnemet. Természetesen ez komoly tanulmányozást igényel, s ez a rövid elmélkedés nem alkalmas erre. Megtette ezt Mario Alinei olasz történész az „Ősi kapocs” (Etrusco: una forma arcaica di ungherese) című könyvében.

Ide kívánkozik még egy megjegyzés erről az ősi nyelvről: A latin nyelv fokozatosan átvette az etruszk nyelv funkcióit, különösen a hivatalos szférában. A romanizációs folyamat végeredményeképpen az etruszk nyelv az Kr.e. 1. században kihalt (Ókori és keleti nyelvek és írások).

Van itt más is Gubbio városával kapcsolatban, ami nagyon megragadott. Szent Ferencről teszek említést, esetéről a farkassal. A gubbiói farkas néven ismert a legenda, mely így szól - Gubbio környékén egy rendkívül vad farkas garázdálkodott. Kegyetlenül pusztított, széttépett állatokat és embereket egyaránt, és az egész vidék rettegett tőle. Ferenc minden figyelmeztetés ellenére odament a vadállathoz, és így beszélt hozzá: „Igen nagy bajokat okoztál, megérdemelnéd, hogy úgy bánjanak el veled, mint a gonosztevőkkel, azaz kivégezzenek. Ellenségeddé tetted az egész várost. Én azonban szeretnék békét kötni közted és köztük.” Akkor a rettenetes vadállat magába szállt, követte Ferencet, és bement vele együtt a városba. Ott a piacon, az egész nép jelenlétében ünnepélyesen megkötötték a békét.

Valóság alapja is lehet a legendának. Természetesen valószínűleg nem négylábú farkas zaklatta a várost, hanem kétlábú, illetve egy haramia, akit meghódított Ferenc szelídsége és hite.

                                     

                               

Piroska

"Magával vitte lelkem felét" *

„Nincs már ki este jó éjt kívánjon

Egyedül maradtam, míg eljő halálom.

Lelkem fele, érzem, véle távozott,

Másik fele bolyong, mint az átkozott!”

Így kesergett János, a bizánci császár

Hogy Eiréné* mellőle sírjába alászállt

Békét hozott ő egy messzi hazából,

Ezt a nevet adta új hona hálából.

Egykor, Árpádházi Kálmán adta férjül

László leányát. Az áldozat megtérül,

Gondolta magában okosan és bölcsen.

Jámbor császárné lett, méltó Istenéhez.

A „magyar asszony”, Piroska nevét sokan áldják,

Csak itt e kishazában feledik az álmát:

Eiréné neve legyen igaz jelkép,

Béke uralkodjon, ne örök ellentét.

* így írta Komnenos János bizánci császár, mikor felesége

 Piroska (Eiréné), a „magyar asszony” meghalt 1134-ben.

* ειρήνη (gr) = béke

Éveline Pluchon, a penpal

Éveline levelet kapott egy távoli országban élő fiataltól. A Világ Ifjúsága nevű havilap társkereső rovatán keresztül ismerték meg egymás címét. Semmi különös nem volt a fiú levelében, de a lány mégis úgy érezte, mintha valami meghatározhatatlan kedvesség áradna a sorokból. Szívesen válaszolt, és tőle szokatlan módon, személyen dolgairól is említést tett a levelében: hogy milyenek az osztálytársai, a szülei, barátai. Levél levelet követett, s lassanként megismerték egymást, anélkül, hogy találkoztak volna valóban. Mindketten legtitkosabb gondolataikat, érzéseiket is megtárgyalták. A lány arra vágyott, hogy énekesnő legyen, a fiú, hogy felfedező, rákkutató. Bár egymás anyanyelvét nem ismerték, egy harmadik nyelv kötötte össze őket. Ez valami furcsa bizalmas légkört hozott létre – ez csak kettejüké volt.

A fiú fontosnak érezte, hogy a bemutatkozás formai merevsége mellett nevének jelentőségét, értelmét is közölje levelező társával.

Zoltán vagyok - írta a fiú -, és nagyon szeretem a nevemet, mert benne van népem története, s jelképe sok szép emberi tulajdonságnak. Magam is azt szeretném, hogy ilyen legyek: megértő, érdeklődő, olyan ember, aki másoknak hasznára van. Nevem nem véletlenül cseng össze a szultán szóval. Valóban eredetileg azonos volt vele, s mint ilyen uralkodásra, vezető szerepre utal.

A lány a válaszában a saját nevéről értekezett, mondván, hogy az ő neve is nagyon régi, valószínűleg kelta eredetű.  Az e nevet viselőkre is jellemző a segíteni akarás, a gondoskodás vágya.

Tenger parti városban élek – írta a továbbiakban. - A minap dolgom akadt egy távolabbi városban, s mikor visszafele jövet megéreztem a tenger illatát, erősebben kezdett dobogni a szívem, s alig vártam, hogy kimehessek a partra. Ott aztán leültem egy szikára, s úgy hallgattam a tenger lélegzését, a partnak csapódó hullámok zaját, a sirályok vijjogását. Öröm töltötte el a szívemet és dalra fakadtam. Egy régi dalt énekeltem, amit a kórusban, az iskolai kórusban tanultam. A szerelemről és a békéről szólt. Nem volt más közönségem csak sziklák, a tenger, a sirályok és a szél, s mikor abbahagytam sem csattan fel a lelkes nézősereg tapsa. Kis idő múlva egy hang szólalt meg a hátam mögött. „Köszönöm!” Egy fiatalember ült egy másik sziklán. Egy igazán különleges alak. Hosszú karjaira támaszkodva gunnyasztott, hegyes orra, s hegyes álla miatt úgy nézett ki, mint egy mesebeli boszorkány, kócos haja a szemébe hullt. Nem tűnt valami megnyerőnek. „Köszönöm, köszönöm!” – ismételgette. „Ne köszönje – válaszoltam -, magamnak énekeltem, s tengernek…” A furcsa alak pedig folytatta: „Azért köszönöm, mert megnyugtatott, felszabadított ez a dal. Megértettem, mennyi szépség van a világon, nem csak kín és nyomorúság.” „Úgy beszél – vettem át a szót -, mint egy megkeseredetett vénség!” „Úgy is érzem magam. Kínok gyötörnek, testi-lelki kínok. Tudja, festő vagyok… Jaj, még be sem mutatkoztam! Micsoda faragatlanság! De annyira elbűvölt a dala! Cyrille vagyok.” „Éveline” – válaszoltam.

Valahonnan egy vázlattömböt elővéve megkérdezte, lerajzolhat-e? Mondtam, hogy igen, de elég giccses kép lesz sziklán ülő lány, háttérben a tenger. „A pillanat hangulata teszi emlékezetessé a rajzot, s még lehet majd belőle kép is” – próbált kedvet csinálni a rajzhoz. Nem kellett azonban nagyon erőlködnie, mert egyből beleegyeztem. Kicsit hízelgett is a hiúságomnak.

Jöttek, mentek a levelek, s Zoltán rendre megismerte Éveline rejtett életét.

A rajz jól sikerült, s a festő elmondta, milyen nehezen, kínlódva fest, milyen megrázó számára az alkotás. A kép előkészítése, a téma felvázolása úgy történt, ahogy az akadémián tanulta, kiegészítve saját tapasztalataival, de amikor az ecsetet kézbe vette, minden megváltozott körülötte. Eltűnt a világ, megszűnt az idő, s csak a kép, a színek, a formák maradtak a tudatában. Szinte öntudatlanul dolgozott folyamatosan, s egyre türelmetlenebbül – órákig. Csak inni szakította félbe egy-egy pillanatra a munkát. Addig dolgozott, ameddig ájultan össze nem esett. Utána 2-3 órát mély álomba zuhant, majd törődötten, fejfájással ébredt. Napokba telt, amíg sikerült egyenesbe jönnie.

Éveline megsajnálta, naponta felkereste a műtermében és igyekezett segítségére lenni. Rendet rakott, kitakarított, ha festeni leült Cyrille, keze ügyébe tette a vizes kancsót – alkoholt festés közben soha sem ivott -, és a krízis bekövetkezésekor betakarta, feje alá párnát tett és vigyázta az álmát. Művészi ambícióit azért nem adta fel, továbbra is énekesnői jövőről ábrándozott. Cyrille biztatta, hogy tanuljon, jelentkezzen a Zeneakadémiára, biztosan felveszik. Zoltán a levelein keresztül bátorította. A sok biztatásra nekidurálta magát és sikerült is bejutnia.

Úgy el volt foglalva saját magával, vágyaival, lehetőségeivel, festő barátja iránti nagy segíteni akarásával, hogy alig értette meg Zoltán levelét. Már az is zavaró volt, hogy idegen, ismeretlen bélyeg volt a borítékon, s nem Zoltán hazájában, hanem a szomszéd országból postázták.

Írta, hogy nem biztonságos náluk a levelezés, az államvédelmisek elolvassák, és könnyen bajba juthat a levélíró, ezért adatta fel egy ezerismeretlen révén a szomszéd országban. Sokan kimennek a vasútállomásra és akár vadidegeneket is megkérnek, vigyék a levelüket magukkal, és ott adják fel, ahova utaznak. Nem szokták ezeket a kéréseket visszautasítani. Évelint megdöbbentette, amit a továbbiakban olvasott. A karhatalmi erők belelőttek a tüntetőkbe és sokan meghaltak, az államvédelmisek összeszedték a halottakat és eltűntették őket. Nem lehetett tudni, hova. Hozzátartozóik még el sem temethették őket.

„Sok ezren voltunk a téren, hogy tiltakozzunk a város népszerű papjának elhurcolása ellen, de a tömeghangulata egyre erősebben a kormány és a Párt ellen fordult. Letépték a vörös zászlót, a mindenütt díszelgő hatalmas Ceausescu-képeket, címereket. A katonaság sortüzet nyitott. Mellettem is összeesett egy lány, és nem mozdult. Menekült, ki hogy tudott, s aki elesett eltaposták. Megragadtam a lány karját és magammal hurcolva menekültem kifele a tömegből. A bal karját fogtam, a jobb karjából csöpögött a vér. Valahogy eljutottunk a házakig és behúztam egy kapu alá. Eddig a menekülő emberek között nem lehetett megállni, mert elsodortak. A zsebkendőmmel elkötöttem a seb felett a karját, aztán mentünk tovább hozzánk haza. Annyit szólt halkan, hogy „mulțumesc” (köszönöm), de utána nem szólt egyetlen szót sem egész úton, még csak nem is jajgatott. Otthon édesanyám kifertőtlenítette, bekötözte a sebet. Jó darabot kiszakított a golyó, de csontot nem ért. Anya értett a sebekhez, mert dolgozott a baleseti sebészeten, mint segédnővér, mielőtt apa elvette volna. Nem mertük a kórházba elvinni a lányt, mert féltünk a securitate (román titkosszolgálat) emberitől. Milyen igazunk volt! Megtudtuk később, hogy bementek a kórházakba, és az orvosok tiltakozását semmibe véve a sebesülteket kirángatták és elhurcolták, elvitték még a halottakat is hullaházból. Féltünk, de másnap újra ott voltunk a téren. Imádkozz az életünkért!”

Éveline sírva olvasta a sorokat, s nem tudta mivel segíthetne kedves levelezőtársán. Ki vagyok én? Ülök a saját kis életem közepén. Pátyolgatok egy bolond festőt – lehet, tehetséges. Közben a világ, nem is olyan távoli részén, emberek küzdenek saját méltóságukért. És ezért akár meghalni is hajlandók.

- Miért szomorú ez én mentőangyalom? – kérdezte Cyrille könnyet látva a lány szemében.

- Olvasd! – nyújtotta felé a levelet.

- Szót sem értek belőle – forgatta a lapokat a férfi.

- Persze, hát nem franciául írták!

Cyrille arcári kiült a döbbenet, miután a lány lefordította a levelet.

- Szegény emberek! – suttogta és elővette a vázlatfüzetét.

Aznap éjszaka le sem hunyta a szemét, dolgozott megszállottan, hosszú órákon keresztül, addig ameddig a kimerültségtől össze nem esett. Évelin ott volt mellett, s mikor elterült a padlón, betakarta és párnát tett a feje alá. A kép kész volt, alig maradt javítani való egy-két ecsetvonás.

Micsoda kép! Benne lüktetett a festő döbbenete - a színek kavarogni, hullámzani látszottak, az alakokról, arcokról fájdalom sugárzott, s valami földöntúli rajongás. Eddigi képei között egy sem volt ilyen megrázó. Megviselte nagyon a munka, alig tudott órák múlva magához térni, s azután is csak kábán lézengett a műteremben.

- Énekelj nekem! – kérte a lányt.

Éveline kézen fogta a férfit és kisétált vele a tengerpartra, ahol először találkoztak. Cyrille leült egy sziklakőre, s a lány a hullámoknak háttal énekelte kedvenc dalát a reményről, és természet csodáiról, a békéről.

- Köszönöm, köszönöm! – szólt a férfi, mikor elhalt a dal, éppen úgy, mint az első alkalomkor.

- Szép volt?

- Lehullt rólam a bilincs. Újra élek! Gyere, sétáljunk végig a parton. Remek ötleteim vannak.

- Halljuk, halljuk!

A festő nem válaszolt azonnal, elgondolkozva ballagott tovább.

- Még nincs kialakulva az ötlet. Kell még rágódom rajta – s hazáig nem szólt többet.

Otthon jött, ment a műteremben, előszedte a régebbi képeit és sorba rakta a fal mellé, nézegette a képeket, s itt-ott javított egyik másikon néhány ecsetvonásnyit. Másnap felkerekedett és ellátogatott Pierre barátjához egy galéria tulajdonosához. Mit tárgyaltak, mit nem, nem lehetett tudni, a lánynak nem mondott semmit.

Közben a temesvári, romániai hírek a sajtó főcímére kerültek. Az emberek részvéttel követték az események alakulását és együtt örültek az ország lakosaival, hogy elkergették a parancsuralom, a diktatúra embereit.

- Majd megtudod időben! – válaszolta Cyrille, ha Éveline kérdezte, min munkálkodik. – Meglepetés lesz. Legyen türelmed!

Néhány nap múlva Pierre eljött a műterembe és kritikus szemmel végig nézte a kirakott festményeket. A legutoljára készült előtt megállt fölbegyökerezett lábbal.

- Ez kép! – summázta.

- Mit akart itt a barátod? – érdeklődött Éveline, mikor a galériatulajdonos Pierre elment.

- Na, ha annyit gyötörsz a kérdéseiddel, megmondom. Kiállítást készítünk elő nála. Veletek vagyunk! Ez lesz a címe. Beszállt még három másik festő is. A bevételből egy segélyszállítmányt szerelünk fel a romániai forradalmárok és nélkülözők részére. Na?

- Csodás vagy!

…

A köszönő levél Zoltán részéről nem késett. Részletesen ismertette, mi minden érkezett, de különösen annak örvendett, hogy Cyrille személyesen is eljött. Rendben levő volt ez a levél, csak az volt a gond, hogy hamarabb megérkezett, mint M. Cyrille. Illetve egyelőre nem jött meg a festő, csak egy értesítés, hogy Salzburg közelében, hazafelé jövet karamboloztak. Súlyos agyrázkódást és többszörös csonttörést szenvedett, napokig volt kómában, de túlélte. Egy megrokkant, magába zárkózott ember érkezett vissza hetek múlva. Teljesen más ember lett. Jött-ment a műteremben, de nem nyúlt az ecsethez.

Éveline aggódott érte, és mindenben igyekezett segíteni neki, orvoshoz vitte, főzött rá, sőt oda is költözött hozzá. Énekesnői ambícióit háttérbe szorította a segíteni akarás. Minden energiáját Cyrille felé fordította, és eldöntötte, hogy hivatalossá is teszik frigyüket.

- Nem szeretem a nagy hajcihőt…

- Én sem.

- Akkor?

- Esküdjünk meg egy eldugott vidéki templomban.

Fel is kerestek egy vidéki plébániát, nem messze a várostól, de a forgalomtól félreesőt.

- Miért hozzám jöttetek, gyermekeim? Közelebb is találtatok volna papot, aki összead.

- Kerülni akartuk a városi hivalkodó pompát, atyám!

- De hogy találtatok ránk?

- Őszintén, megmondom, atyám, véletlenül. Behunyt szemmel ráböktem a térképre!

- Isten útjai kifürkészhetetlenek.

Megbeszélték, hogy az esti mise után, még aznap megtartják a szertartást. A szükséges irataik megvoltak, a sekrestyés hozott két embert tanúnak: a mészáros unokaöccsét, aki most tanulja a hentes szakmát, és a megyei lap helyi tudósítóját, aki újságírói karrier reményét dédelgeti magában.

- Évelin Plushon, akarod-e az itt jelenlevő Cyrille …

- Akarom!

A szertartás után meghívták a helyiség egyetlen vendéglőjébe a plébános urat, a két tanút és a sekrestyést. A tudósító fényképet készített az eseményről, és lelkes hangú beszámolót írt a lapjának, de nagy visszhangot nem keltetett, hisz nem ismerték a fiatalokat ezen a vidéken.

Cyrille ugyan nem nyúlt a palettához, ecsethez, de rajzolgatni továbbra is szeretett. Vázlatfüzete mindig kéznél volt. Most is lerajzolta a kis templomot kívül, belül, magát a szertartást is és a vacsorázó társaságot, ahogy a tudósító éppen fényképet készít az eseményről.

A rendezettebb élet jótékony hatással volt a festőre. Egyre gyakrabban nézegette a képeit, amiket régebben festett, de újabbnak azért nem fogott neki. Mikor Éveline kirakatrendező lett, Cyrille sokat segített neki. Együtt tervezték, együtt kivitelezték a megrendelt kirakatokat és meglepően jól sikerültek a szín és forma harmóniát mutató „alkotások”. hamarosan divatba jöttek és egyre több megbízatást kaptak. Semmi nem zavarta meg a harmóniájukat, ami Éveline odaadó türelmének volt köszönhető. A festő újra kézbe vette az ecsetet, ha nem is alkotott, de a kirakatok hátterét a hangulathoz illó módon kiszínezte. Néhány hónap telt el így, s mintegy derült égből a villámcsapás jött meg Zoltán felkavaró levele.

„Néma tüntetést szerveztek a városban – írja a levél - az anyanyelv használatának elfogadásáért. Este indult a menet végig a városon egy könyvvel és egy égő gyertyával. Csendben, szótlanul. Eleinte nem is volt semmi gubanc. A város lakói a járdáról nézték, s egy-egy gúnyos megjegyzéssel kísérték, de ez már megszokott dolog volt.

A központ fele haladva egyre durvultak a megjegyzések, bekiabálások. Lökdösődni is kezdtek az eddig békés nézők. A vonulók igyekeztek kitérni, nem viszonozták a provokációt. De hiába! A mellékutcákból felhergelt, bedrogozott, részeg csürhe tőrt rá a békés tüntetőkre. Botokkal felszerelkezve rontottak rájuk az kiabálva, hogy „unde e Kossuth?” (hol van Kossuth?). Bár százötven évet tévedtek, de az ütlegeléseik jelen idejűek voltak. A kirendelt rendőrök meg csak nézték a kirobbant tömegverekedést. A megtámadottak a támadóktól elszedett husángokkal viszonozták a támadást, de a támadók erőfölényben voltak. A tüntetők próbáltak menekülni, de a mellékutcákból újabb támadók özönlöttek ki.

Egyszerre felhangzott a kiáltás: „Ne féljetek magyarok, jönnek a cigányok!” És valóban a cigány negyedből megjelent egy fiatal férfiakból álló csoport, és rövidesen megtörte a támadók lendületét, akik most már menekülésre fogták a dolgot.

Na, ekkor beavatkoztak a rendőrök! Letartóztattak három magyart és öt cigányt…

A földön, a járdán több sebesült is nyögött, jajgatott. Őket gyorsan összeszedte a mentő. Volt közöttük egy zöld kabátos román férfi is, akit a kabátja miatt magyarnak néztek és nagyon megvertek”.

- Elszabadult a pokol, az elfojtott indulatok – jegyezte meg Cyrille, miután elolvasta neki a lány a levelet.

- Vagy a hatalomra áhítozók manipulálják az embereket, s észre sem veszik.

Egy darab ideig csak nézték a papírra írt sorokat, majd felállt a férfi és zaklatottan jönni-menni kezdett a műteremben. Felkapta a vázlatfüzetét és leült a sarokban, s gyors mozdulatokkal elkezdett rajzolni. Éveline nem zavarta, csak nézte, figyelmesen nézte, mit alakítanak ki a rajzlapon a ceruza vonalak. Dudorászva figyelte Cyrille mozdulatait.

- Mi ez a dal? Valami új szerzemény?

- Nem tudom, csak úgy jön…

- Folytasd! Szeretem, amikor dúdolsz, énekelsz. Mint eddig is már mondtam, felszabadít bennem valamit és jobban megy a rajzolás. Emlékszel, az éneked ihletett egy képre, s e miatt ismerkedtünk össze? Sokat jelent nekem a jelenléted, a vidámságod, törődésed, dalos kedved.

A dal úgy alakult, ahogy készültek a vázlatok, rajzok. Egyik lapon békésen sétáló emberek arcukon derű, a másikon már furkós botot ragadó dühödt arcú alakok ádáz arccal merednek a többiekre. Ezt követte a dallam és szöveg. S refrénként felhangzott „Testvér, ne bánts!”

Meglepően hamar elkészült a dal.

- Írd le, amíg észben tartod!

- Nem tudok kottát írni!

- Vegyük fel magnóra.

A felvétel sikerült, ahogy sikerült, de a férfinek nagyon tetszett, egészen felvillanyozódott.

- Egy igazi tehetség vagy! – lelkendezett.

- Kedves vagy. Köszönöm!

Elvarázsolódva hallgatták meg újra meg újra a felvételt és nagyon meg voltak magukkal elégedve. Másnap pedig megegyeztek, hogy megmutatják valaki olyannak, aki ért a zenéhez.

- Az iskolai zongoratanárnőmet megkérhetjük, hallgassa meg és mondjon véleményt.

Madame Iris nagy örömmel fogadta a fiatalokat és tetszett neki a dal.

- Remek! – kiáltott fel – Most énekeld el nekem úgy, hogy zongorán kísérelek, csak kérem a kottáját.

- Olyan nekünk nincs. Finoman szólva nem erősségem a kottaírás.

- Akkor, munkára fel!

Éveline énekelt, Mme Iris zongorázott, állj-t parancsolt, újra kezdték.

Tovább! Előröl! Újra! Körbe-körbe, mint egy perpetuum mobile, órákon keresztül.

- Kész! Jöhet a házi felvétel zongorával.

- Csodás lett így a dal – örvendezett Cyrille. – Ezt a felvételt bemutathatjuk a rádiónál.

- Várjatok, várjatok! Tisztázzam le a kottát.

- Így, ni! – szólt, ahogy befejezte – Most szépen ide felírjuk, hogy „Testvér, ne bánts!”. Zenéjét szerezte és szövegét írta: Éveline Plushon, rögzítette: Iris. Ezzel már elmehettek a rádiós ismerőshöz.

Nem volt hiábavaló felkeresni az ismerőst. Tetszett neki a produkció és segítséget ígért. Rövid néhány nap múlva hívták is Éveline-t stúdiófelvételre.

 - Ha a felvétel sikerül, leadjuk a rádióban – mondta Cyrille ismerőse. – Készítünk kottafüzetet is, amit ezzel egy időben dobunk piacra. Kellene hozzá tőled egy grafika a címlapra.

A grafika elkészült. Egy husángot szorongató kezet ábrázolt háttérben egy eltorzult arc körvonalaival. A bal sarokban a szignó: cyrille.

Meglepődve vették tudomásul, hogy sikert hozott a rádióban való szereplés, még a kottafüzetet is vásárolgatták.

Elindultak a siker útján.

És Zoltán?

Váratlanul eltűnt Éveline látóköréből. Nem válaszolt a leveleire, írt pedig három-négyet is, de nem jött semmi válasz. Bántotta a dolog a lányt, mert úgy érezte sikereit, ha nem is közvetlenül, de Zoltánnak köszönhette. Az ő levelei mozdították ki a mindennapok egyhangúságából. Most pedig semmi hír róla. Ismerősöktől érdeklődtek, mit tudnak az ottani viszonyokról, de semmi használható adatot nem sikerült megtudni. Csak egyetlen kapocs maradt meg közöttük – Éveline minden este imát mondott a távolba veszett levelező társáért.

Giatrosz Agrotikosz: A nimfa bosszúja

Történetem a régmúlt időkbe visz, amikor még nimfák és faunok népesítették be az erdőket, ligeteket, völgyeket. A Helikon hegy lábánál a dús mezőkön legeltek Képhiszosz király nyájai. Béke uralkodott Boiotia földjén, a föld adományai, az erdők, folyók, a tenger állatai ellátták az emberek igényeit. Tejet, sajtot adtak a nyájak, a szelíd lejtők szőlőt, gyümölcsöt és olajbogyót teremtek, a szorgos mesteremberek a hegyen kibányászott agyagból hasznos tárgyakat formáztak, meg az isteneknek tetsző tárgyakat, szobrokat. A király népes családdal büszkélkedhetett, három fia és két lány élt vele, valamint népes rokonsága. a még mindig mutatós,  szorgalmas felesége Leiriópé tizenegy gyermeke szült neki, de közülük hatot elragadott a mocsarakból elősettenkedő gonosz köd.

A nyájakat a legkisebb fiú, Nárkisszosz testvéreivel együtt terelgette nap, mint nap. Reggel kihajtották a karámokból, elhajtották a patakhoz, végig terelgették a tágas mezőn, délben pihentek az árnyas ligetekben, s este hazatértek.

A déli pihenés ideje alatt, amíg állataik nyugodtan hevertek a bokrok árnyékában a fiú gyakran átkíváncsiskodott a szomszéd király területére. Ott is csak legelésző nyájakat látott, melyeket korabeli fiúk terelgettek és mérges kutyák vigyáztak. Patak választotta el egymástól a két birtokot, s így mikor itatni mentek mindig összetalálkozott az ottani pásztorfiúkkal.

Egyik délben, amikor a szomszédokat figyelgette, észrevette, a pásztorokkal egy szép, aranyszőke hajú ifjú lány is időzött. A csínos Nárkisszosz könnyen magára vonta a figyelmét ügyes furulyajátékával. Leült a vízparton egy kidőlt fatörzsre, s fújta a dalt, amit Pán istentől tanult ő is, mint Daphnisz. Igaz, hogy neki nem hozott csak szenvedést ez a tudás, de Nárkisszosz erről mit sem tudott. A szép leány felfigyelt a furulyaszóra, s a göndör fürtű pásztorfiúra.

Azt, hogy a furulyaszó, a patakcsobogás, a lombok közt fütyörésző madarak, a pásztorfiú megnyerő alakja okozta, vagy a pajkos Érosz nyila sebezte meg őket, ki tudná eldönteni, de lángoló szerelem lett a találkozásuk eredménye. Narkisszosz a testvéreire hagyta a nyájat, s egész nap az erdőt, a ligetet bújta szerelmesével.

- Hé, fiú! Hova futsz már ilyen kora reggel? – kiáltott haragosan Árión, a legidősebb testvér.

- Hagyd menni! – kelt védelmére Pamphilosz, aki természetéből adódóan minden viszályt igyekezett elhárítani. – Szerelmes a gyerek, s még nem tudja, hogy mennyi baj éri majd emiatt.

A szerelmesek pedig egész nap az erdőben, ligetekben csatangoltak, s csodálták egymás testét, szépségét, de nem tudtak mit kezdjenek izzó érzéseikkel, ismeretlen vágyaikkal. Tapasztalatlan fiatalok voltak, akik alig nőttek ki a gyermekkorból.

- Mitől dalol a furulyád, agapétosz*? – szólott egy hang a háta mögül.

Meglepődött, mert senkit nem hallott közeledni, s hogy megfordult egy gyönyörű nőalakot látott egy kövön ülve.

- Szerelmes dalt játszom, várom a kedvesem – válaszolta. - De te ki vagy? Sohasem láttalak ezen a tájon.

- Itt lakom a forrás melletti barlangban, de nem szívesen mutatkozom az emberek előtt.

- Ó, akkor te nimfa vagy!

- Igazad van, agapétosz! És ha eljössz most velem a barlangomba, megtanítalak, hogyan szeresd a kedvesedet.

Az oktatás olyan jól sikerült, hogy a nimfa beleszeretett a szép pásztorfiúba, de ő visszatért a kedveséhez, és többet nem törődött a „tanítómesterével”. Nap, mint nap ott várt a fiúra a forrás mellett, kedveskedett neki, ölelgette, csókolta, de Narkisszosz ellökte magától.

- Nem vagyok neked elég szép, agapétosz?

- Inkább nézem most a forrásban úszkáló békákat, mint téged!

- Mit mondasz? – sikoltotta a nimfa.

- Bocsánat, nem mondtam komolyan, de igazán nincs már rád szükségem!

- Akkor csak nézd a békákat! – és fejjel lefelé beletaszította forrásba…

-.-

* αγαπητός - kedvesem

Válaszlevél Gregor atyának (Pater Lucas emlékei - 8)

Kelt levelem anno Domini MCCCCCII, Nagyboldogasszony napján, dies XV mensibus Augusti pater Lucas által Krakkó városában.
Laudetur Jesus Christus!
Kedves testvérem az Úrban, Pater Gregorius!
Örömmel vettem kézhez az otthoni dolgokról írott leveledet. Az Úr kegyelme kísérje áldásos munkádat!
A kért könyveket beszereztem, és magam viszem el nemes Kálnoky Gergely uramnak, miután letelik itteni tartózkodásom ideje, és én is a magasztos tudományok doktora leszek. Vagy elküldöm valamely bizalmas emberrel.
Kedves testvérem az Úrban! Tudom, hogy kedvedet találod a nemes borok beszerzésében, szakszerű tárolásában és élvezetében. Láttam, midőn nálad időztem, hogy pincédben pókhálós korsók őrizték a legjobb óborokat és tölgyfa hordók a frissen szüretelteket. Jómagam nem élek ezekkel, nem szenvedi a természetem, és különben is ezen a vidékén Lengyel honnak igazi jó borok nem teremnek. A gazdagabb nemes urak és klerikus méltóságok Tokaj híres pincéiből hozatnak maguknak igazi jó bort. Amit a tavernákban árulnak hitvány vinkó.
Van azonban az értők által dicsért pálinkájuk, melyet ők wodka névvel illetnek, különféle erjesztett gabonákból készítik elég sok munkával. Háromszor tisztítják, párolják csöves hűtőedények segítségével, és a végén tiszta forrásvízzel, mit a hegyekből hoznak, hígítják ihatóvá és ízesítik némely gyümölcsökön érlelve. Megtöltöttem ebből számodra egy öblös butykost, s küldöm eme levelemmel együtt hű társam által, aki már végzet itteni studiumaival, kóstold meg ez újfajta italt. Itt régóta készítik, főzik, de hazánk táján még nem ismerik.
A jó borhoz jó étel illik, s te Gregor atya azt sem veted meg. Konyhádat dicsérik az étkek, melyektől roskadozik asztalod, ha vendég jön a házhoz. Nekem is volt részem benne valahányszor nálad időztem. Emlékezetesek maradtak számomra az almával, s gesztenyével töltött sült kappanok! Erre gondolva említem itteni étkeinket, mert bizony a krakkói diáknak kása a fő eledele. A rigmus is imígyen szól:
„Reggel, estve kása,
Diák táplálása.
Italod tiszta víz,
Bűnbe ez nem visz.
Sose kérj kölcsön,
Élj mindég bölcsön!”
Vízben főt kása napjában kétszer jár, de ha ünnepet ülünk, tehénhús levében főzik, s a húst is feladják utána. Ludaskása helyett legtöbbször likaskása a vacsora. Elmondom, mitől likas ez a kása? A szakátskönyvben is olvashatod, íme: „Főzd meg a köleskását vizben, sóban, szokás szerint, és mikor megfőtt, add fel a tálban, és a tál karéjára mind körül csináld ki, és hideg édes tejet önts a közepire. Sót, vajacskát is vethetsz, azokkal főzzed, mert noha kása, de ugyan jó ézű vajjal.”
Igen kedves étke ez a diákgyomornak!
Tudatlak továbbá, hogy ezen semester végén nagy examenek lesznek, melyek végeztével megkapom a juris canonici doctor megtisztelő címet, minekutána egy évig maradok az universitas falai között, hogy a szent tudományokra oktassam az ifjakat, akik ennek szentelték életüket. Ezért rendszeres járandóságot kapok, ami elegendő az itteni szerény élethez. Mégis várom a napot, hogy útra kelhessek, és újra hallhassam az égbe szálló pacsirta hangát szülőföldem határában!
Kérem a Fennvalót, hogy soraim jó egészségben találjanak!

Signed propriam manibus
Magister Licentiatus Pater Lucas