Vigyázz, a Köves Körös megejti a szíved!

 „Vigyél magaddal egyszer,  ha mész Erdélybe!”

- jött át hozzánk egyik este a barátom

Elvittem, s ez a történet kerekedett ki a látogatásból.

- Segítsen valaki – kiáltotta Bea – nem tudok kimenni, sodor a víz, csúsznak a kövek.

A patakhoz legközelebb Béla botladozott a parton, ő futott oda és nyújtotta segítőkészen a kezét Beának.

- Köszönöm, köszönöm! – hálálkodott, és alig akarta elengedni a Béla kezét, miután kimásztak.

   Béla kissé restelkedve lépett arrább, de még a szeme sarkából visszanézett. Nem volt szokva az ilyen túlzott hálálkodó megnyilvánulásokhoz.

  A csobogó patak partján mentünk tovább néhány métert. A víz kristálytisztán csillogott. A sima, lapos kövek hívogattak, hogy gázolj át a túlsó partra. Mindkét parton füzek bólogattak, s lógatták ágaikat a víz fölé. Nehezen szakadtunk el a látványtól, de az autókat ott hagytuk fenn az úton, és szerettünk volna minél hamarább felérni a telepre. A marton kikapaszkodva még egyszer visszanéztünk a hatalmas sziklák közt örvénylő patakra.

  Mielőtt beültünk volna az autókba Bea, odalépet Bélához, és kezét a karjára téve újra megköszönte, hogy segített neki kimászni a vízből. Béla nem szólt, csak beült az autóba. Felesége Anna már bent ült, és kérdően nézett a férjére, de az csak megvonta a vállát, s indított. Ők is négyen ültek a kocsiban, mi is négyen a miénkben. Az út meredeken kapaszkodott, gödrök, átfolyások lassították a haladást. Ahogy emelkedett az út, úgy fogyott a patak, s mire a sátortáborhoz értünk, akkorára zsugorodott, hogy akár át is lehetett volna ugrani.

   A tábornál megálltunk, és a kocsikat az út mellett kialakított parkolóban állítottuk le a fenyőfák alatt. A havasi legelő úgy terült el előttünk, mint hatalmas zöld paplan. A napsütéstől felmelegedett fű közt havasi virágok nyújtogatták fejüket a fény felé, tücsök hadak ciripeltek, és kakukkfű illata úszott a levegőben. Távolabb juhnyáj legelészett hatalmas komondorok védelmében. A juhok mellett filozofikus nyugalommal merengett egy szürke csacsi, s a pásztor botját lóbálva járta körül az állatait.

   Az erdő szélénél felállított sátrak, körülöttük lelkes, hangoskodó turistacsoportok tüsténkedtek. Tőlük érdeklődtük meg az utat a barlanghoz, úti célunkhoz, miután felállítottuk saját sátrainkat.

   Az elkeskenyedett patakon átlépve ott volt a jel a fatörzsén. Sejtelmes homály uralkodott a fák alatt. Az ösvény mentén mohával borított különleges alakzatokat fedezett fel a szokatlanra, az újra rácsodálkozó tekintet.

- Nézzétek, mekkora odú! – kiáltott fel egyikük.

- Amott meg biztos manók laknak a mohakunyhóban! – gyerekeskedett Bea – Gyere Béla, nézd meg. Igazam van?

   Fejüket összedugva csodálták a természet játékos formáit. Egymást túllicitálva merültek bele a mese világába.

- Látod ezeket? – fogta meg a karomat Anna – Mit akar ez a nő?

- Semmit, Anna, semmit – nyugtattam –, csak játszanak, mint a gyerekek.

- Nem szeretem, hogy Bélával játszik.

- Gyerünk, emberek! Még van menni valónk! – tereltem el Anna gondolatait a nyilvánvaló flörttől, és tereltem a csapatot tovább, felfelé.

   Hamarosan feltűnt előttünk a szikla csúcs. Még egy nekirugaszkodás, és fenn vagyunk. Gyönyörű panoráma tárult elénk. A Galbena folyó völgye. A bérctől lezuhanó meredély, a patakok szeldelte hegyoldalak, a sűrű erdők, a lábunk alatt elterülő táj csodás perspektívája megilletődött csendet váltott ki a társaságból. Néhány percig sugdosódni se mertünk. Aztán hirtelen holló pár repült át a völgy felett, de különös módon alattunk. Rekedt kiáltásuk hosszan visszhangzott. Megtört a varázs, mindenki egyszerre kezdett beszélni.

   Tíz, húsz percet pihentünk, falatoztunk, csodáltuk a tájat, hallgattuk a hollók kiabálását, aztán indultunk lefelé egy másik ösvényen, ami a barlanghoz, az Eszkimó barlanghoz vezetett. Béla ott serénykedett Bea körül, segített neki a leereszkedésnél, ami sokszor nehezebb, mint a felfelé kapaszkodás. Fogta a kezét, lesegítette a meredekebb helyeknél, és a könnyebb szakaszokon mutogatta az erdő érdekességeit, szépségeit, Anna meg úgy szorította a karomat, látva őket, hogy csupa kék folt lett.

   A barlang bejáratát megtaláltuk, s a közelében fáradtan letelepedtünk.

- Öltözzetek fel, vegyetek pulcsit, kabátot, mert a jégbarlangban hideg van! – figyelmeztettem a társaságot – Ez egy furcsa természeti jelenség. A legmelegebb nyárban sem olvad el a jég, csak zsugorodik. – magyarázkodtam –, a jégtömb vastagsága több mint 14 méter. A világosságot egy kürtőn keresztül kapja, s ha ezen besüt a nap, a jég, mint a szivárvány minden színében szikrázik. A helybeliek úgy is nevezik „élő tűz”.

- Menjünk, nézzük meg! – kiabáltak

- Mi a kürtőt keressük meg – szólt Bea, és Bélával elindultak a barlang feletti oldalon.

   Anna aggodalommal a szemében nézett utánuk. Kérdően rám tekintett, de én csak a vállamat vonogattam. Leérve barlang bejáratához, egy tábla fogadott, hogy csak barlangász felszereléssel szabad bemenni. Ott toporogtunk a csúszós köveken, és tényleg hideg áramlat csapott ki a barlangból. Egyszerre kétségbe esett kiáltás hangzott fel bentről. Nem törődve a táblával csúszva, bukdácsolva rohantunk befele, és lefele. Legtöbben nadrágféken érkeztünk az aljába, és ott találtuk Bélát a kürtőn lehullott ágak, törmelékek tetején. Anna egy szempillantás alatt ott termett mellette. Fejét megemelte, körbe tapogatta, simogatta, becézgette „Béluskám, Béluskám!” - szólongatta, „nyisd ki a szemed, nézz rám!” És Béla kinyitotta a szemét, szétnézett, megmozgatta a kezeit, lábait, óvatosan tekergette a nyakát.

- Úgy látszik, lecsúsztam a kürtőn – szólalt meg –, de mindenem működik. Legalábbis remélem. Segítsetek kicsit, másszak le innen.

   Hárman is ugrottunk, hogy óvatosan lemászhasson a kupacról, ami megmentette. Anna nem engedte el, fogta a kezét, ölelte a derekát, sugdosott a fülébe. Percen belül sápadtan megjelent a barlang szájánál Bea is.

- Béla eltűnt, lezuhant! – dadogta, majd hirtelen elhallgatott, ahogy meglátta a Béla körüli csoportosulást, és Annát, ahogy a férjét becézgeti. – Ó! – sóhajtotta.

   Megkönnyebbülve néztünk körül, és most megláttuk a fehéren tündöklő jégtömböt, és felettünk az égre nyíló körtőn át a besütő napsugarakat. Kitódultunk a szabad levegőre. Béla még kissé szédelgett az ijedségtől, de derekasan tartotta magát, Anna vállára támaszkodva.

   Holmiinkat összeszedve, ereszkedtünk lefele a sátortáborhoz vezető ösvényen. Bea duzzogva szaporázott az élen. Késő délutánra értünk le. Gyors vacsora, egy, két korty itóka, s már csak a fáradt szuszogásunk hallatszott, meg néhányunk horkolása.

   Reggel, a patakra menet, szembe találkoztam Beával. Ránéztem. Kisírt szemekkel nézett vissza rám, s szomorúan elmosolyodott.

Bige Szabolcs Csaba

Izzani látszott a tavaszi égbolt

  Különös fény vonta be reggel a falut. Mintha a házakból jött volna a fény. Vagy fentről? A tavaszi ég izzani látszott, s rongyos szélű felhők úsztak tova rajta. A nap közülük kikandikált és ezüstös csillogással vonta be szélüket. Csend volt a falu felett. Elmélázva, szinte félálomban bandukoltam a reggeli fényben, s néztem az égre törő tornyot, mely jelezni látszott valami ígéretes, jó hír érkezését.

  A megkonduló harang szava egyszerre megtörte a csendet.

  Megelevenedett a falu. Ünneplőbe öltözött emberek özönlöttek ki a kapukon a harangszóra. Férfiak és nők, öregek és fiatalok, meg gyerekek. A gyerekek közül néhány legénykén posztóharisnya feszült, s ügyes kicsi lajbi, lábukon csizma. A leányocskák között voltak székelyruhába öltözöttek – csíkos szövésű lerakott szoknyában, ugyan ilyen karcsú mellénykében, s hozzá kötényke. Az idősebb emberek közt is látok egy-két harisnyás férfiembert, s az asszonyok sötét öltözéke is mintha fényben játszana ezen a tavaszi reggelen.

  A templom előtt legtöbben megállnak egy kis tereferére, amíg várják a papot. Mikor harmadikat harangoznak, meg is jelenik a tiszteletes úr fekete reverendájában, méltóságosan lépegetve. De a komolyságot hiába erőlteti, mert ebben a fényben csak vidámnak szabad lennie az ember fiának. Az emberek szépen félrehúzódva utat engednek neki, s illő „békesség Istennel” szóval köszöntik, melyre ő is hasonlóval válaszol.

  A pap után a hívők bevonulnak mind a templomba. Külön kapun a férfiak, külön kapun a nők. A helyüket is így, külön-külön foglalják el: a szószéktől jobbra az asszonyok, balra férfiak. A halkan zsibongó gyermeksereg pedig a karzaton. Csak a székelyruhába öltözött legénykék, s leányocskák ülnek az első padokra a szószékkel szemben, ahol máris megjelenik a tiszteletes úr zsoltáros könyvvel a kezében.

  A pap végig tekint a hívein. Sokan eljöttek, megtelt a kicsiny templom. De sokan hiányoznak is. Szomorúság szállta meg a szívét, mikor arra gondolt, hányat kísért végső útjára, s milyen keveset keresztelt. Az ablakon beszökő napsugár azonban nem engedte sokáig búslakodni. Észre vette, ahogy szemeit legeltette a híveken, előbb az asszonyok sorai között (huncut ez a pap, előbb az asszonyokra figyelmez), majd a férfiak között is azokat, akiket rég látott, mert sorsuk idegenbe vetette őket. Most eljöttek az ünnepre feltöltekezni bizodalommal, reménységgel, hittel - feloldódni a szülőföld semmivel sem pótolható szeretetében.

  Áhítatos alázat töltötte el a pap szívét is, hisz ha fogyatkozva is, de a gyökerekből mégis új élet, új remény serked.

  Csend ülte meg a templomot, várakozással teli csend, még a gyermekek pusmogása is elhalt, s a pap rátalálta a hangra és érces zengő hangon megszólalt:

- Krisztus feltámadott!

Bige Szabolcs Csaba

Újra Velencében

 (Nem útleírás, de hát akkor mi?)

 Itt vagyok újra Velencében. Orromat megcsapja a csatornák édeskés rothadás szaga. A vaporetto vidáman hasítja a vizet, s a hulladék kitér előtte. Mozgalmas vízi út a Canal Grande – nyüzsögnek rajta a vízi alkalmatosságok, s a cölöphöz kikötött gondolák lágyan ringanak a lusta hullámokon. A Santa Luciatól indulok és a Lidoig vitetem magam, útközben megcsodálok minden palotát, minden málladozó vakolatot és sajog a szívem.

 A Rialtónál mégis érdemes kiszállnom. Mindenkinek elmondják, hogy ezen a szigeten alakult ki az első lakott település, lakói egyszerű halászok voltak, akik elkezdtek a közeli partok lakosaival kereskedni.

 Elvegyülök a piac forgatagában, távol a turisták tömegeitől. Itt a káposzta és articsóka hegyek között csak helybeliek válogatnak a bőséges felhozatalban. Beosonok a csendes sikátorokba is, a keskeny csatornák partjára, ahol egymás mellett nem férne el két csónak, és a kanyarban ki is van téve a tábla, hogy tilos az előzés.

Leülök egy pasticceria előtt a napernyő árnyéka alá, és néhány fenséges süteményt - legyen az ropogós cornetto, vagy más - elfogyasztok, de máris látom, amint integet felém egy pompás kis trattoria, most azonban ellenállok a hívogató illatoknak. Még rengeteg csavarogni valóm van. Ciceroném a látnivalókat kínálja, és ígéri, különb kulináris élvezetekkel szolgál, mint az elsőre megpillantott trattoria menüje.

 Elárulom ki ez a bizonyos cicerone, idegenvezető. Ő nem más, mint Marlena de Blasi. Ugye, így már érthető a lelkesedésem?

Azt is elárulhatom, hogy ez a velencei látogatás csupán könyve lapjain valósul meg, melynek címe: „Ezer nap Velencében” – A Thousand Days in Venice.

 Miközben együtt bolyongunk Szent Márk városában, izgalmas ebédek és vacsorák, vagy csak egyszerű kis antipasto bemutatásával örvendezteti meg nem csak ízlelőbimbóinkat, hanem szívünket is. Útközben meg-megállunk egy pohárka jóféle prosecco, vagy amarone elfogyasztásra, elszopogatására.

 Megtanuljuk tőle, hogy a nap ünnepe az étkezés, aminek meg kell adni a módját. Be is térünk a Santa Maria Formosa egyik jó hírű vendéglőjébe. Itt nyugodtan meg lehet bámulni a bárpult régi deszkatáblájára könyökölve a sürgő-forgó csapost. Étvágygerjesztőnek ovális, fehér tálkában mindjárt elénk varázsol tőkehal-krémet, bébi articsókát, szardíniát savanyú lében, hagymás fehér babot. Ezeket az ősi, pikáns, érzéki ételeket. Ez így az igazi Velence, a hercegnő – villahegyre szúrva.

 Most pedig hívassuk meg magunkat egy hétköznapi vacsorára.

Átadom a szót Marlena de Blasi asszonynak:

„Hatalmas cukkini virágokat sütök ki sörtésztában, borjúszegyet töltök meg pisztáciával, húsos pancettával, parmezánnal és zsályával. A felgöngyölt és körülkötözött borjút fehérboros vajon megdinsztelem, majd a saját levében hagyom kihűlni. Bevezetésül lesz még rostonsült paradicsomból készült, jégbehűtött leves, a tetején díszítésként egy pár ánizzsal grillezett garnéla. Desszertnek pedig folyósra érett taleggio, az egyik kedvenc sajtom, meg fehér füge.”

Jó étvágyat, és fogyasszuk komótosan!

Jöhet utána egy kehely gelato di gianduia?

És mindent betetőz egy beteljesült szép szerelem!

Az esküvőn még a pap is meghatódott: „Una storia di vero amore” – mondta könnyes szemmel, mikor az ifjú párt bemutatta a gyülekezetnek. Egy igazi szerelmi történet. Közben az orgonista az „Ave Maria”-t játssza.

Ezek után már csak az maradt hátra, hogy kipróbáljuk a kötet végén található recepteket, például a „bundázott cukkini virágot”.

*

Amarone – tipikus olasz vörös aszúbor

Antipasto - előétel

Cornetto – kifli

gelato di gianduia –mogyorós csokoládéfagylalt

Pancetta – hasa szalonna

Pasticceria - cukrászda

Prosecco –venetói aromás, pezsgő fehérbor

Trattoria –vendégfogadó

Kóstolgatom az ízeket

 Kóstolgatom az ízeket, a hangulatokat, a poros nyári hőséget és a csípős decembereket. Bevallom becsületesen, hogy irigylem azokat, akik részesei a csend és a nyugalom áldásának. Még az olajbogyó szüretelőket is, pedig kezük a jeges szélben ráfagy az ágakra.

 Irigylem azokat, akiknek egyik lakomától a másik lakmározásig terjed a figyelme, és nem azért esznek, hogy táplálkozzanak, hanem mert örömet szerez nekik az étkezés. A közös étkezés.

 Azokat is irigylem, akiknek sikerült megszökni a civilizáció áldásai elől. A tömegközlekedés és mobiltelefon áldásai elől.

 És azokat főleg, akik nem csak a szavak jelentését, hanem azok értelmét is ismerik.

 Ezek a gondolatok kavarogtak bennem, mikor becsuktam a könyvet. Marlena de Blasi könyvét az „Ezer nap Toszkánában” (A Thausand Days in Tuscany) címűt.

 A kötetben a szavak és tettek közötti űrt ínycsiklandozó illatok, hagyományos falusi ételek, vagy éppen rafinált fogások töltik ki – bőven öntözve extra szűz olíva olajjal és az elmaradhatatlan helyi borokkal, vagy éppen grappával. Mindezt pedig Toszkána dombjai közt, ahol még élnek a pogány rituálék. Ilyen a szüret idején megejtett fantasztikus keresztelő:

 „… rózsaszín pólós, szőke fiatalember icipici babát tart a kezében, - meséli a szerző - a kisfiát, aki alig látszik ki egy fehér takaró puha redői közül. Alacsony asztalon fadézsa áll ugyancsak fehér lepellel leborítva. A látvány lenyűgöző, akár a jázminillatú éj. Egy nő lép elő, megigazítja az édesapa karját, hogy jobban alátámassza a csecsemő fejét; egy másik – bizonyára a baba édesanyja – egyszerre nyugtalanul és örömteli izgalommal tapasztja az arcához a kezét. Meghökkent lélegzetvétel. Pisszegés. Az apa hálaimát mond a szüretért, a borból fakadó erőért és egészségért, földijei szeretetéért és barátságáért, valamint ennek a gyönyörű kisfiúnak a megszületéséért, akinek neve Filippone, vagyis Nagy Fülöp - az apa alámeríti Nagy Fülöpöt, e földhöz kötött törzs most született sarját a most született borral teli dézsába. A fürdetés egy szempillantásig tart, az apa a feje fölé emeli békés, mezítelen, szőlőlevében fürösztött, hatnapos gyermekét, és a tömeg hangosan élteti:

-Evviva Filippone, evviva Filippone!”

 Nem kell azonban megijedni, nem marad pogány Filippone. A következő vasárnap a szülei elviszik a templomba és a pap a szent keresztség által megszabadítja az eredendő bűntől. Így aztán több oldalról is felvértezve indulhat neki az életnek (!)

 Az ezer nap története végeredményben nem szól semmilyen különös, idegborzongató kalandról, izgalmas eseményről, csupán az életről. Az életről a keresztelőtől a temetésig. Örömökről és bánatokról. Mindennapi apró örömökről – szarvasgombaszedésről, gesztenyeszüretről, későesti lábfürdőről a hőforrásnál. Eltemetett bánatokról, régvolt és mai emberi tragédiákról, melyek a bizalom légkörében jönnek elő az esti tűz körül beszélgetve egy pohár prosecco (habzó bor) mellett.

 Na, és szól a finom falatokról!

 Jó volt barangolni a szerzővel a szinte érintetlen vidéki élet kanyargós útjain, megismerni a herceget, aki nincstelen földmunkások büszke ivadéka, együtt vacsorázni a kocsmába este összegyülekező falusiakkal, és nagyokat beszélgetni szerelemről, születésről, halálról és megtárgyalni a bundázott cukkinivirág (Fiori di zucca fritti) készítésének csínját-bínját.

 Egy régi mondás betűi táncolnak behunyt szemem előtt, ahogy leteszem a könyvet és lámpát oltok: „Parva domus magna pax”, azaz szegény házban nagy a béke.

 Szívembe is béke költözött…